Meliorisz Béla írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

 

Egy Trabant utasai

Drága barátom, emlékszel, ugye, erre a Trabantra, amelyik itt parkol a könyvespolcomon? Négyen ülünk benne, te, Pálinkás Gyuri, Parti Nagy Lajos meg én. A közös kötetünk, a Fél korsó hiány megjelenése után ebben indultunk el a világhír felé, és ha talán egészen odáig nem is sikerült elvergődnünk, mindenesetre megközelítettük valamennyire, mert például Magyarszékre eljutottunk.

Lázas izgalommal, kéziratokkal fölszerelkezve indultunk el erre az első és igen jelentős közös költői estünkre, amelynek az ottani iskola könyvtárában kellett bekövetkeznie. Az alkalmat Lajos szerezte, aki akkoriban már a Jelenkor szerkesztője volt, de nem sokkal előbb még a Megyei Könyvtárban dolgozott. Látszott is rajta a büszke megelégedés a köz önzetlen szolgálatának jutalma gyanánt, jóllehet orcáján némi bizonytalanság, netalán szorongás is tükröződött, amelynek magyarázatára később derült fény. Én vezettem a Trabantot, te szokásod szerint tempósan hallgattál, Gyuri meg valamelyik végtelen történetét mesélte a mánfai kanyarban. Hagyján, hogy soha nem értek véget – rendszerint a bennük szereplő személyek kiléte is homályban maradt.

A felolvasásra nem került sor. Magyarszék nyolcszázhetvenhárom lakosából egy se volt kíváncsi ránk.

Csordás Gábor

Szőcs Petra fotója

 

A szöszmötölő

A nevezetes antológia, a Fél korsó hiány – melynek címe egy későbbi versében úgy módosul: „Fél korsó híján” – ifjú költőjeként találkoztam először Meliorisz Béla nevével, olvastam verseit. Mindkettőnknek a hetvenes évek végén indult a pályája, így természetes lett az egymás iránti figyelem (recenziót írt első könyvemről a Jelenkorban). Ezt csak erősítette, hogy azonos csillagjegyben, egy városban születtünk, akárcsak ő, én is „csúszkáltam a káptalandomb jegén”, ettem a fagylaltot a Bergmann cukrászdában, az ecetes halat a Kishalászban, Győr utcáit jártuk „bolond fejjel keresve / görög istennők lábnyomát”. Később kiderült, hogy a középiskolánk is azonos volt, amikor én elsőéves lettem a Jedlik Ányos Gépipari Technikumban, Béla akkor készült az érettségire.

Beszélgetéseinkhez így hát számtalan közös pont kínálkozott, legyen szó akár tanárokról, akár szülővárosunk helyszíneiről. Mindez a versekben is folytatódott, hiszen az én emlékeimből már kiesett például az általa megidézett papírbolt a Széchenyi téren vagy a Smekál díszhal-, madár- és kisállat-kereskedés, ahol én nem preparált szarvasbogarat, pápaszemes lepkét, hanem eleséget vásároltam az akváriumunk halainak. A Meliorisz-versekben visszavágyott töltés, ártéri erdő, az elvesztett otthonosság számomra még valóság volt.

Találkozásaink az utóbbi harminc évben szaporodtak meg, hiszen Béla a Műhely folyamatosan publikáló szerzője lett, rendszeresen küldte új verseit. Beszélgettünk Győrött a szerkesztőségben vagy az otthonomban, söröztünk Pécsett, nyilvánvalóvá vált a szellemi rokonság. Csendessége, szelídsége, szerénysége, tájékozottsága, bölcsessége egyre rokonszenvesebbé tette számomra, a pályatársi viszony barátsággá formálódott. Rendhagyó irodalomórája vendégeként megtapasztalhattam, milyen remek tanár volt, milyen tisztelettel néztek fel rá diákjai, mekkora tekintély övezte. Mindig lenyűgöz Béla olvasási szenvedélye, nyitottsága, kíváncsisága. Legutóbb, otthonában láthattam, hogy íróasztalán vagy tucat olvasásra előkészített könyv tornyosult. A képzőművészet iránti vonzalmunk is közös, átéltem ámulatát Věra Nováková fiatalkori autoportréja előtt, melyről új kötetében ír.

Szeretem, hogy versei a hétköznapokból táplálkoznak, hogy versbeszéde a köznapi nyelvből teremtődik, szeretem verseinek tömörségét, egyszerűségét, szűkszavúságát. Érteni vélem, miért keserű iróniája, öniróniája, még az erotika is így jelenik meg nála. Szomorkásan lázad a világ igazságtalanságai ellen, bizony melankolikus alkat, s erre minden oka megvan, hiszen nemegyszer érezhette magát „tehetetlenül az időben”. Filléres gondok, majd kórház, utána a látszólagos megnyugvás: „visszaajándékozott magamnak az idő”. Aztán a tragédia, a szeretett társ elvesztése, a mérhetetlen fájdalom, a kínzó hiány.

Egykor eltűnődött: „antikvárius leszek”. Szerencsére kiváló költő lett, aki nem szégyellte bevallani: „van tehetségem a szöszmötöléshez”. Kívánom, hetvenen túl is szöszmötöljön tovább a szavakkal, sokáig járkáljon még „álombeli verssorok közt”, bővüljön újabb és újabb rétegekkel[1] Meliorisz Béla költészete!

Villányi László

 

A költészet vigasza

Negyven év alatt a fél korsó hiány teljessé dagadt annak a költőnek az életművében, akinek tizennégy év hallgatás után, épp járvány idején jelent meg a negyedik kötete. De a hallgatás nem volt tétlenség, sem szótlanság. Karanténba kényszerített életünk viszont végtelennek és oldhatatlannak tetsző magány, ami véletlen metaforája Meliorisz hiányok és veszteségek közt egyensúlyozó költészetének. Hét évtizednyi történet, a múlt gyorsan hámló emlékei, kihűlt pillanatok, amelyek kiestek az idő résein, és az elveszített társ ezer alakban – mozdíthatatlan, pótolhatatlan, rekonstruálhatatlan zárókövek.

Bárcsak ünnepelhetnénk máshogyan a hetvenéves költőt, az új könyvet, a Vagyunk örökkét – amely akár alkotói és személyes összegzésként is olvasható –, könyvbemutatóval, személyes köszöntéssel, maszk és gyanakvás nélkül, felszorozva az életet.

Lesz vigasz („Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból” – TD), legyen vigasz, legyen ünneplés, legyen vers, legyen holnap – s 2030-ban ugyanekkor, ugyanitt találkozzunk, talán eljön a vimperki benzinkutas lány is.

 

Remény

a semmiért bujkálni
nincsen akadálya
legföljebb csak elvi
mást kéne kitalálni
szavakat a nyárból
nem tudom akármi
csoszog velünk az idő
szakad szépen vásik
mint a tornacipő
és elhülyülünk lassan
remény van rá ahogy
mosdáshoz még szappan

Nagy Boglárka

Máté Péter (Jelenkor Kiadó) fotója

 

A vimperki benzinkút

Meliorisz Béla költői életművét mindössze négy verseskötet alkotja. Mindössze? Gimnáziumi tanári életpálya mellett kibomló, szelíd teljesség ez az œuvre – melynek alig változó alig-poétikája különösmód sosem érzett korszerűtlennek.

Az intertextusokkal cizellált alanyi számvetések; az elmúlás és összemúlás alkalmairól értekező, melankóliává érlelt önirónia; a föl-földerengő kisszerkezetek (a történetekké tördelt idő árnyékában): a helyettünk is emlékező felejtés eszköztára („semmi sem marad az ami volt / úgyhogy jobb nem gondolni semmire / csak hagyni hogy emlékké legyen a jelen” – Mint valami). Elégiák és metaelégiák sora biztosít arról, hogy benzinkút is lehet profán oltár, ha gyász és szerelem megbocsát egymásnak („mostanában sokszor álmodom / a vimperki benzinkutas lánnyal” – Olyankor), s ha a létköltészeti ambíció megelégszik a határtalan szemérmes konstatálásával („ami nem volt az is átrendeződik […] és minden a végtelenbe akar veszni” – Lehetne még). Végtére emberparton sétálni nemcsak tenger: vers is képes („járkálunk a parton / magunkra maradtan / s egyre fojtogatóbb / a kimondhatatlan” – Egyre).

Meliorisz derűs lénye, hallgatag jelenléte hozzátartozik Pécs kulturális miliőjéhez. A Meliorisz-líra tanácstalanság alakú tudása pedig lelki-szellemi egészségünkhöz.

Már hetven? S mindössze négy? Az tud mértéket tartani, aki ismeri a mértéket. És, talán, magunknál jobban, bennünket is.

Halmai Tamás