Sokféle témát lehetne dicsérni, és könyvet is sok mindennek a dicséretéről lehetne írni. És azok éppoly joggal pályázhatnának erre a lipcsei díjra, mint az, amelyik a melankóliáról szól, és amelynek szerzője most itt áll Önök előtt.

Miket lehetne dicsérni? Hadd rögtönözzek. A szabad beszéd dicsérete. A nyílt társadalom dicsérete. A féktelen tőkének ellenálló politika dicsérete. A környezetvédelem dicsérete. A liberalizmus dicsérete. A párbeszéd dicsérete. A belátás dicsérete. És így tovább. Aktuálisabbnál aktuálisabb témák, különösen a mai világunkban, amikor válságos időket élünk. De nem csak a gazdaság és a pénzügy válságáról van szó, amely jó ideje világszerte érezteti a hatását. Ami a gazdaság és a pénzpiac területén bekövetkezett, annak nem csak gazdasági okai voltak. A válság igazi kiváltó oka az volt, amit én az emberi értékek csökkenésének nevezek. És íme, máris közeledünk a melankólia témájához.

Már jóval 2008 ősze előtt megfigyelhető volt, hogy a pénz, a haszon és a gyors siker szinte kizárólagos mérce lett. Nemcsak a bankszektorban és nemcsak a gazdasági életben, hanem még a kultúra területén is. A haszonelv parttalan érvényesülése maga is egyfajta válságjelenség. A múlt század utolsó harmadában vette kezdetét az a folyamat, aminek következtében a gazdaság látványosan függetlenedett a politikától, ami korábban nem jellemző mértékben adott szabad teret a gyors haszon elvének, és aminek eredményeként a társadalmi egyenlőtlenség is világszerte drámaian növekedett. A huszadik század utolsó évtizedére felgyorsult a politika fékjeitől megszabaduló gazdaság páratlan diadalmenete. Az, amit pénzügyi emberek „piaci fundamentalizmusnak” neveznek, azóta folytatja diadalmenetét.

Mintha semmi nem történt volna. A világ jelenlegi menetét ugyanazok a folyamatok határozzák meg, amelyek a válság kirobbanását is előidézték. Gondoljunk arra, hogy a klímakatasztrófa felgyorsulását már semmi nem tudja feltartóztatni. Az 1989 előtti hagyományos nagy pártok mára világszerte végképp megroppantak, válságba kerültek. A globális kapitalizmus egyre nehezebbé tette, hogy a nemzetállamok demokratikusan működjenek, s ez különösen Európa keleti felében vált nyilvánvalóvá, ahol a demokrácia hagyománya amúgy is vagy csekély, vagy egyáltalán nem létezik. A piaci fundamentalizmus ma diadalmaskodik, nyomában pedig egyre jobban burjánzanak azok a politikai fundamentalizmusok, amelyek a tőke fundamentalizmusát támadják. A piaci és a politikai fundamentalizmus minden látszólagos különbség ellenére a színfalak mögött kéz a kézben egymást erősíti. Mindkettőnek a legfőbb ellenfele a liberalizmus. Tudom, miről beszélek, hiszen egy olyan országból jövök, ahol kitalálták az illiberális demokráciát, ezt a fából vaskarika képtelenséget. A piac és az ellenőrizetlen pénz az isten, de közben a liberalizmus minden megnyilvánulását támadják.

De most nem hazám jelenlegi politikájáról akarok beszélni; nem szeretném elrontani a díj fölötti örömömet. Hadd térjek vissza inkább az előbb felvázolt könyvcímekhez. Tehát bármelyik aktuális lenne, ha valaki megírná őket, és az európai megértés szellemében mindegyik méltán pályázhatna a lipcsei könyvdíjra.

De mi keresnivalója van közöttük egy olyan könyvnek, amelynek A melankólia dicsérete a címe?

Ahhoz, hogy erre válaszolhassak, hadd mondjam el, hogy mit is értek én melankólián. Mi a melankólia? Úgy vagyok ezzel, mint Szent Ágoston az idővel, amikor ezt írta: „Mi az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” A melankóliáról is ez mondható el. Az európai kultúrának egyik legrégebbi fogalmáról van szó. Az évszázadok során a legellentétesebb képzetek tapadtak hozzá. A görögök szemében a melankolikusok a legkiválóbbak és legkiemelkedőbbek voltak, a legnagyobb filozófusok és héroszok. A középkorban a melankóliát az ördög vánkosának nevezték, még az elmebetegeket és a közönséges őrülteket is melankolikusként bélyegezték meg. A reneszánszban ez megfordult: a kimagasló művészek számítottak melankolikusnak. Később, már a polgárosodás idején, a lustaság és az unalom lett a melankólia jele; ugyanakkor a 18. század végétől kezdve a zsenialitás is a melankólia ismérve lett. A 19. századi orvosi könyveket lapozva azután feltűnik, hogyan szorítja ki a melankóliát a depresszió, aminek világhódító terjeszkedése napjainkig tart. De a melankólia fogalmát ennek ellenére nem sikerült száműzni. Bárhol halljuk is meg a szót, azonnal fülelni kezdünk.

Korszakról korszakra másként értelmezték; de maga a szó mégis makacsul tartotta magát. Ami arra utal, hogy kell, hogy legyen egy közös nevező, egy közös vonás. A kiemelkedő antik héroszok, a középkori istentagadó őrültek, az átlagot messze meghaladó képességű reneszánsz kori művészek, később az unatkozó semmittevők, azok, aki magukba fordulva befelé figyelnek, vagy akik a dolgok céltalanságán töprengenek naphosszat: valamennyien hasonlóak abban, hogy elfordulnak a világtól, úgy, mint melankolikus Jaques Shakespeare Ahogy tetszik című színdarabjában. Elfordulnak, de a világot nem veszítik szem elől. Hanem más szemszögből nézik, és egy más vetületét látják.

Bárhol tűnjön is fel a melankólia, s bármilyen fogalmat alkossanak is róla, rendszerint az adott világ sötét árnyéka sejlik fel benne. Ne feledjük: a szó eredendően a fekete színnel áll kapcsolatban. A világnak egy olyan vetülete körvonalazódik a melankolikus előtt, ami megzavarja a dolgok megszokott menetét. A melankolikusok, bármikor éltek is, a világ adott berendezkedését soha nem tudták végérvényesnek látni. A melankólia számomra a kételynek, a fenntartásnak a kísérője. A kétely árnyékát veti minden magabiztosnak tetsző magyarázatra. Márpedig éppen napjaink civilizációja az, ami mindig végérvényes magyarázatokkal igyekszik elkápráztatni bennünket. Rendíthetetlenül hisz abban, hogy előbb vagy utóbb mindenre magyarázatot lehet találni, s mindent meg lehet oldani, akár még az élet meghosszabbítását is. A melankolikus nem osztja ezt az általános hitet. Az ismeretlent nem olyasminek látja, amit kellő felkészültséggel előbb-utóbb be lehet cserkészni, hanem ami az emberi létezés és gondolkodás legbelső centruma. És mi ez az ismeretlen? Valami, amibe minden élet beleágyazódik. Az életünknek teljes mértékben soha nem vagyunk urai; van valami, ami mindig több nálunk.

Az ember attól ember, hogy tudomása van arról, hogy létezése töredékes: születésével kiszakadt valamiből, miközben halálával is kiszakad valahonnan. Az embert ennek felismerése tette emberré. Nem más ez, mint a világban elfoglalt kivételes helyzetünkről való tudás – tudás a születésről és a halálról. És ez volt a melankólia születésének is a pillanata. A tudás és a melankólia elválaszthatatlan egymástól. Így volt ez az ősembernél, és így van ez ma is, amikor egy olyan új civilizáció kezd kibontakozni, ami a legfantasztikusabb elképzeléseinket is túl fogja szárnyalni.

Ezt a tudást igyekeztem körüljárni A melankólia dicsérete című könyvben, ami ma itt díjat kapott. Az a válság foglalkoztatott, amelyben benne élünk, és aminek egyik fő jele számomra a felejtés. Ha egy adott civilizáció megfeledkezik arról, hogy mennyire törékeny a léte, hogy mennyire kivételes, egyszeri a helyzete, nemcsak az emberi történelemben, hanem az univerzumban, hogy mennyire elenyésző a neki elrendelt idő az egyetemes időtlenséghez képest, szóval, ha ezekről megfeledkezik, akkor erőt vesz rajta a gőg, a hübrisz, és semmire nincsen tekintettel. Terroristák esetében magányos elkövetőkre, fanatikus tettesekre szoktunk gondolni, s az áldozatok száma is korlátozott. De közben, anélkül, hogy gondolnánk rá, valamennyien egy hatalmas terrorista összeesküvés kellős közepén élünk, sőt magunk is részesei, elkövetői vagyunk. Mindnyájan, kivétel nélkül. Én is. Valamennyien, akik a mai civilizáció tagjai vagyunk. Ez a civilizáció, amely az egyre több gazdagság nevében féktelenné tette a tőke és pénz mozgását, mintha összeesküdött volna. S a cél kozmikus méretű. Néhány generáció még, s a végeredmény az emberi élet megsemmisülése lesz a földgolyón.

És itt jelentkezik és figyelmeztet a melankólia. Hozzásegít valamihez, amit olyan könnyű elveszíteni: a nyitottsághoz. Segít ráébredni arra, hogy van valami, ami több nálunk, hogy nem vagyunk mindenhatók, hogy minden hatalmunk és vívmányunk ellenére függünk olyasmitől, ami fölött nincsen befolyásunk. Válság akkor következik be, ha ez a nyitottság gyengül vagy megszűnik. Ilyenkor rettenetesen erősnek hiszi magát az ember, úgy gondolja, hogy a pénz, a gazdaság, a politikai hatalom erejével mindenre képes. Közben pedig olyan, mint Münchhausen báró, amikor saját hajánál fogva próbálja felemelni magát. A történelemben valószínűleg soha nem volt olyan bőség az anyagi és kulturális javak terén, mint manapság. De közben mindnyájan érezzük, hogy valami visszahozhatatlanul véget ért, és beláthatatlan jövő előtt állunk. Hogy ez milyen lesz, arról sejtelmünk sincsen. A melankólia dicsérete? Igen, nem lehet eleget dicsérni.

Beszédem elején az emberi értékek csökkenéséről szóltam. Az ember igyekszik ez ellen tenni valamit – tettekkel, szavakkal. Vagy könyvekkel. Ez a lipcsei díj – végignézve az eddigi díjazottak névsorát – azt mutatja, hogy vannak szigetek, ahol az általános korszellemmel még próbálnak hatékonyan szembeszállni, éppen az emberi értékek nevében. Hogy ebben az évben erre a szigetre engem is befogadtak – ennek őszintén örülök, s szívből köszönetet mondok a zsűrinek, Önöknek pedig, amiért meghallgattak.

(Fotó: Valuska Gábor)