(szolgálati közlemény) Bár számos kisebb-nagyobb változással kell megküzdenünk jelenleg életünk majd’ minden területén, a legújabb Jelenkor szokás szerint napvilágot látott. Az áprilisi lapszám (elvileg) ugyanúgy megkapható az újságosoknál, és a Magyar Posta is épp olyan megbízhatóan fog kézbesíteni előfizetőinknek, akár eddig. Sőt, az Írók Boltja, illetve a Libri webshopjából is megrendelhető a print lapszám, az óvatosabbak pedig digitálisan szerezhetik be nálunk az e havi összeállítást – 500, az éves pdf-előfizetést pedig mindössze 5000 forintért.

 

(évfordulók – a hetvenéves változat) Az áprilisi lapszámnak két fókusza is van. Esterházy Péter április 14-én lenne hetvenéves. Ebből az alkalomból közöl Terézia Mora humoros anekdotákkal fűszerezett, elméleti szempontból is izgalmas írást arról, milyen is volt Esterházyt németre fordítani. Illetőleg Thomka Beáta jegyez még itt EP életművét méltató kisesszét. A szövegek közt elszórva pedig Pécsett készült archív fotók láthatók a Mesterről.

A lapszám másik ünnepeltje Meliorisz Béla, aki 22-én tölti be a hetvenet. A pécsi költő egy csokor új verse is szerepel a lapszámban, mellette pedig Mekis D. János méltatja Meliorisz sokak által régóta várt negyedik kötetét, az idei költészet napjára – tehát hamarosan – a Jelenkor Kiadónál napvilágot látó Vagyunk örökkét. Mivel az évfordulók alkalmából tervezett eseményeink – mind az Esterházy-szimpózium, mind Meliorisz kötetbemutatója – elmaradnak, érdemes lesz a honlapunkat figyelni, ahol igyekszünk majd pótolni a kényszerű mulasztást.

(szépirodalmi rovat – az aktualizáló változat) Bár a lapszámban közölt írások természetesen nem reflektálnak, hiszen jóformán még nem is reflektálhatnak a világjárvány okozta krízishelyzetre, a szépirodalmi szövegek, ha nem is egészükben, de részleteikben, egy-egy mondatukban ebben az új kontextusban is újrakereteződnek. Meliorisz első verse úgy kezdődik: „eljön az idő mikor majd beszélni fogunk / életünk zárójeles vagy kipontozott részleteiről”, s én másra sem tudok gondolni, mint hogy hetek óta zárójelek között élek (élünk). Sajó László egyik versében ezt olvashatjuk: „ha megyek se megyek / el sohase lehet / újságért pláne nem”. Jászberényi Sándor novellájában a korábbi kedvenc mondatomat („Az én pinám nem a nagycirkusz”) bizony kiüti egy másik, deprimáltabb: „Én sem hiszem el, basszameg”. Szvoren Edina Így telik el egy lószagú élet című Ohrwurm-jegyzetéből származik az a részlet, amelyről az összes szomszédom eszembe jut: „A szülők elvonultak a nappaliba, bekapcsolták a rádiót, följebb vették a hangerőt. Szépen, fokozatosan tudják följebb és följebb srófolni a hangerőt, büszkék erre a tudásukra, és remélik, hogy gyermekeik is megörökölték ezt a képességüket.” Vonnák Diána sem a jelenlegi helyzetről írta, hogy „Nincs rutin, ami előrelökné az időt, egyesével kell a legapróbb dologról is döntést hoznom”, mégis találón fogalmazza meg, mi is történik velem a karantén döcögősebb napjain. Tamás Zsuzsa regényrészlete sem a digitális oktatásról szól, mégis a jelennel rezonál, mikor azt olvasom a tanárnőről, hogy „Egyszer azt mondta, mától minden felszerelést be kell hordanunk minden nap, mert a továbbiakban ő dönti el, mikor milyen óra lesz, az órarendről feledkezzünk el”. S ekkor már Gergely Ágnes vagy Marno János egy-egy tragikus mondatát sem nehéz aktualizálva olvasni. „Ha volt maroknyi ifjúságuk, / elfoszlott, mint a jóreménység” – írja az előbbi. „Keményen / megdolgoztam ezért a tudásért” – így az utóbbi. Abban a Konrád György-mondatban, miszerint „Magam is talált tárgy vagyok”, akár valamelyik délutáni magányos elmélkedésünk egy kiábrándultabb gondolatára is ráismerhetünk. Kürti László soraiban az emlékezés menedékét láthatjuk meg: „bennem az otthontalan nyolcvanas / évek közepe a legerősebb emlék”. Gáti István pedig finoman jelzi, hogy a humor segít, így kezdi a versét: „Puskinnak volt egy nénikéje”.

 

(szépirodalmi rovat – az egyszerű változat) Ha esetleg mégsem akarnának mindenről a karanténra asszociálni, az áprilisi lapszám arra is kiválóan alkalmas, hogy eltereljék vele figyelmüket. Ebben az esetben hagyják figyelmen kívül az előző szakaszt (netán ugorják át a fent kiemelt mondatokat is). És olvassák Gergely Ágnes megrendítő világvízióját, Marno János létértelmező költeményeit, Sajó László tragikus búcsúverseit, Jászberényi Sándor novelláját egy ká-európai csodáról, Konrád György „aforisztikus-epigrammatikus”, „nem regény és nem esszé” rövidpróza-szekvenciáit, Szvoren Edina szvorenesen abszurd kisprózáit, Vonnák Diána novelláját, melynek narrátora egy külföldi beruházás másnaposan bolyongó építésze, Tamás Zsuzsa anyaregényének részletét, Kürti László emlékezésverseit vagy Gáti István Hetényi Zsuzsának ajánlott versét, amelyből megtudhatjuk, hogyan is tömörítené Danyiil Harmsz Puskin Anyeginját.

(tudomány, művelődés – a világvége-felhős változat) Az értekező írások és a beszélgetések sem kevésbé aktuálisak, mint a szépirodalmi közlemények. A bécsi egyetem teológiaprofesszora, Jan-Heiner Tück az ötven éve elhunyt Paul Celan költészetéről elmélkedik (Görföl Tibor fordításában). Romváry Ferenc pedig alapos írásban mutatja be – miként alcíme is szól: vészjelzést adva – a Csontváry Kosztka Tivadar recepciójában végbemenő káros folyamatokat, mindenekelőtt azt a tendenciát, ahogy egyesek hamisítványokkal vagy egyértelmű utánérzésekkel kívánják erőszakosan, valószínűleg haszonszerzés céljából bővíteni a festő életművét.

A lapszámban olvasható a nemrég elhunyt Takács Gyulával, a Kádár-korszak meghatározó pécsi művelődéspolitikusával készített interjú, melyet a kérdező, Balogh Robert ad közre majd’ tíz évvel a beszélgetés elkészülte után – Takács ugyanis azt kérte, csak a halála után jelenjen meg a szöveg. Több érdekes történet mellett (hogyan került a Csontváry-tárlat Pécsre, hogyan kapott Csorba Győző Kossuth-díjat, szeretett-e Aczél György éjjelente a pécsi püspökkel beszélgetni, mit szólt a szovjet kulturális miniszterhelyettes a villányi alkotótelepen születő absztrakt művészethez) arról is lehet olvasni, hogy a város egykori legfontosabb kultúrpolitikusa miként vélekedett a rendszerváltás utáni fejleményekről. Diagnózisa, attól tartok, ma is érvényes.

Sz. Koncz István tudósportréinak sora is tovább bővül. Ezúttal Geresdi István felhőfizikus, a PTE tanszékvezető tanárának életpályáját ismerhetjük meg. Nemcsak a felhőkutatás világába pillanthatunk be, de a klímaváltozás kapcsán is tömör és lényeglátó szakértői véleményt olvashatunk, és még arra a kérdésre is választ kapunk, hogy valóban több-e mainapság a „világvége-felhő”.

 

(kritikarovat – a kardozós változat) Csondor Soma Szijj Ferenc Igazi nevek című új verseskötetét teszi mérlegre, s arra jut, hogy a koncepcionálisan összetettebb Szijj-kötetek (legutóbb a 2014-es Agyag és kátrány) a mostani gyűjteménynél jobban működnek. Dérczy Péter Végel László Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényét helyezi el az életműben és méltatja jelentőségét. Bedecs László a szépirodalmi rovatban is szereplő Sajó László legutóbbi kötetét bírálja. Kritikusunk véleménye szerint Sajó Volt időnk. Apám könyve című memoárja (műfaji határhelyzetben álló memoárkísérlete) nem lett kellően (ön)kritikus. A lapszámot egy új szerzőnk írása zárja: Farkas Vendel Albert Camus magyarul tavaly kiadott előadásainak és beszédeinek filozófiai hátteréről értekezik.