Csukás István a ’60-as években indult költőként, ám Kormos István hívására a Móra Kiadónál helyezkedett el, ahol 1978-tól 1985-ig a főszerkesztői posztot is betöltötte – így kezdett a legfiatalabb korosztályoknak írni. Bár az országos elismertséget a gyermek- és ifjúsági irodalmi művei hozták el számára, a szakma szűkebb köre költőként is számon tartotta – jóllehet verseskötetei ritkán jelentek meg. Az Étellift a pokolba 1995-ben látott napvilágot, amelyet rögtön ’96-ban egy versgyűjtemény követett. 2008-ban újabb verseket adott ki Te mire gondolsz közben? címmel, míg verseinek eddigi legteljesebb gyűjteményét a szegedi Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg 2015-ben.

Csukás Istvánra, a magyar irodalom klasszikusára egy jelenkoros versével emlékezünk, amelyet a folyóirat 1983. márciusi lapszáma közölt.

Jeltelen sírok a nyelvben
 

Eltűnődöm mostanában, talán a helyem keresve:
merre tűnt, hová lett az ősök elporladt teste?

Jelöletlen temetőkkel bár a földet beszórták,
elszántan vándoroltak ázsiai sztyeppéken a kromoszómák,

míg elért hozzánk a csak ránk jellemző fehérjelánc,
az üzenet, hogy milyen legyen szemünk állása, arcunkon a ránc;

ezt értem, nagyjából, s el is tudom képzelni a holtak
földbe süppedő sorát. De a lelkük hol porlad?

A lélek, mely a kaszáló időben is összeránt,
s maroknyi csoportból futtában is teremt hazát,

lovon zötyögtetve, batyuba rejtve istent, sámánt, papot,
s nem hagy állatként pusztulni szíjra fűzött rabot;

mely elpusztíthatatlan, mert kard nem fogja s a kivégzőosztag
csak a levegőt lövi, h a őt lövi, a földre csak a test roskad;

mely fontosabb üzenet s erősebb, mint a romlandó testé,
véres csataterekről száll tovább, rejtik virágok, madarak, esték;

az édes dallam, mely kihallatszik a világ iszonyú zsivajából,
hogy fölsír rá a kanadai erdő s a behavazott szibériai tábor;

mely embert csinál belőlünk, a többi emberhez méltót,
s nem a félelem, nem a bukás, nem a túlerő – ő mondja ki a végszót;

mely megálljt kiált Béla király szájával, tatárok, janicsárok
hatalmának, hogy ne legyünk kijelölt temető, országnyi lövészárok;

mely elveszejtő látomásomat csitítja, előre elsírt könnyeim letörli,
s így biztat: légy bátor, ha el is hullsz, nem lehet mindenkit megölni.

s ha lehet is, él még tovább, mint halottban a reflex,
az elnémult nyelvben, mely neked is jeltelen sírod lesz –

Fölütöm fejem, agyam tisztul, szemem messzebbre lát,
még élek: sejtembe írt parancs legyőzi a halált!

Ezért ringatott anyám, ezért tanított apám s a halottak
szétszórtan porladó csont-betűje némán is erre oktat,

költő így vagyok, ha bármiről írok, mindig csak róluk írok,
s szavam mögött fölrémlenek a jász, besenyő, kun tömegsírok.