A Jelenkor olvasói legalább ősz óta tudhatják, hogy Schein Gábor nagyszabású verscikluson dolgozik, amely a rinocéroszt állítja középpontba. Az októberi számot követően tizennégy újabb darab lát most napvilágot a sorozatból. A címadó állat pedig ismét nagyon sokrétűen jelenik meg a versekben: hol II. Fülöp királyi udvarának egzotikus bestiájaként, hol valóságos filozófusként, hol esetlen, földhöz kötött monstrumként, hol Dürer híres metszetének tárgyaként tűnik fel, és a sor még hosszan folytatható. Figyelemre méltó, hogy a rinocérosz miként válik világszervező motívummá – és most még talán a szerző sem tudja, mivé terebélyesedik különös és vonzó versciklusa. Bízunk benne, hogy az olvasó hasonlóan színesnek és sokrétűnek fogja találni a teljes lapszám anyagát. Mindenesetre most néhány motívum alapján essék szó a további közleményekről.

Négy találkozás. Bán Zsófia novellája Sadi Carnot és Victor Hugo 1823. évi találkozását írja le. A francia fizikus nyomasztó álomból ébred: lángra gyullad a Notre-Dame. Miközben Carnot a hő és az energia természetén gondolkodva átfogó világmagyarázatot keres, rémálmát mintegy kölcsönadja az őt felkereső nagy regényírónak. Az álom és a valóság, a múltban elképzelhetetlennek tűnő és a jelenben tragikus módon megvalósult, a tudomány és az irodalom találkozik a dokumentum és a fikció határán egyensúlyozó szövegben. Tábor Ádám szellemi úti naplójában egyenesen a találkozással kíván találkozni. Az édesapja, Tábor Béla és Szabó Lajos örökségét továbbvivő szerző személyes életútját, a közösségben betöltött feladatát és alkotói pályáját igyekszik összekötni firenzei utazásának leírásával. Ne bédekkerre számítson az olvasó, hanem egy sokféle hagyományt – a trubadúrköltészetet, a misztikát, az újplatonizmust stb. ‒ találkoztató város szellemi portréjára. Bíró-Balogh Tamás tanulmánya a nagy szegedi író, Tömörkény István és a ma már némiképp elfeledett naturalista szerző, Kóbor Tamás találkozását mutatja be egy anekdota különböző változatainak közreadásával. Az anekdota alakítható, sőt formálásra szánt műfaj, Bíró-Balogh pedig azt bizonyítja, hogy milyen roppant szórakoztató lehet a filológia: egyetlen anekdotaváltozat sem írja le pontosan a valóságos találkozást, de mindegyik kiemel valamit a többivel szemben. Nagy Imre folytatja a pécsi irodalom történetét feldolgozó grandiózus munkáját, ezúttal egy 1979-es taorminai találkozásból kiindulva: az író Kolozsvári Grandpierre Emil, a történész Fejtő Ferenc, a tüdőgyógyász Blazsik Károly és a Montaigne-fordító Bajcsa András töltött együtt néhány napot az olasz kisvárosban. Az köti össze őket, hogy jó ötven évvel azelőtt, 1927-ben több társukkal együtt a pécsi egyetemen megalakították az amolyan bölcsészszalonként működő Batsányi János Társaságot. Nagy Imre Fejtő Ferencről, valamint a társaság két másik tagjáról, a fiatalon elhunyt, ma már kevéssé ismert Kováts József íróról és a neves irodalomtörténészről–italianistáról, Kardos Tiborról fest olvasmányos portrét.

Szorongásképletek és határhelyzetek. A februári számban szereplő két regényrészlet nem könnyű olvasmány. Inkább megterhelő. Kiss Tibor Noé készülő regényének újabb részlete formailag is rendhagyó: verssorokba tördelt tudatmonológot olvashatunk. Mint kiderül, egy öntudatlan állapotban lévő lány gomolygó emlékei, gondolatai, képzelgései kavarognak a szuggesztív erejű, megrendítő szövegben. Milbacher Róbert regényrészlete pedig egy másik emberi határhelyzetet ábrázol, a haldoklást. A közeli családtag elbeszélésén keresztül megjelenített történést az analitikus, a részletekben hátborzongatóan pontos nyelv kimértsége teszi igazán sokkolóvá. Krusovszky Dénes versei talányosabb szorongásképletek, de a hol gnómaszerű, hol szürrealista látomásokra emlékeztető, ám racionálisan tagolt szövegek esztétikai értelemben levegősen viszik színre az egzisztenciális értelemben levegőtlen tapasztalatot. Gellén-Miklós Gábor verseiben is alig-alig van megnyugvás vagy fellélegzés, annál inkább az alig elviselhetőség rögzítése.

A múlt szólítása. A múltfeldolgozás több szövegnek is központi problémája a lapszámban. Weiss János a rendszerváltozás irodalmi reprezentációit vizsgálja három 1992-ben megjelent mű alapján. Nádas Péter és Richard Swartz Párbeszéd című könyve, Bereményi Géza Nyugati pályaudvar című zenei monodrámája és Kornis Mihály Napkönyv című regénye a szerző értelmezésében egyaránt a rendszerváltással vet számot a maga módján: nagyon érdekes már önmagában ennek a három műnek az egymás mellé állítása. Reichert Gábor kritikája a 20. századi magyar történelem egyik nagy mai írójának, Závada Pálnak az új regényét méltatja: a Hajó a ködben témája a Weiss Manfréd-rokonság és az SS 1944-es alkuja. Gyürky Katalin különös és sokak számára alighanem meghökkentő tárgyú könyvet recenzál. A grúz Levan Berdzenisvili ugyanis az 1980-as években (!) raboskodott a Gulagon, és emlékeit a Szent sötétség című memoárjában írta meg. Valamiképpen a szám két világirodalmi versanyaga is a múlthoz fordul. Federico García Lorca hétrészes Szvitje posztumusz jelent meg 1983-ban, és a népi szürrealizmus költői eszközeivel teremti meg az elmúlthoz közelítés variációit (a fordító Imreh András). A népi múlt és a jelen viszonya az egyik fő problematikája az USA jelenlegi babérkoszorús költője, Joy Harjo verseinek is. Az indián krík nemzethez tartozó, 1951-es születésű szerző imponáló határozottsággal áll ki maga és közössége mellett, ezt példázzák a következő, Gyukics Gábor tolmácsolásában olvasható sorok: „Még mindig mi vagyunk Amerika. / Ismerjük a pusztulásunkról szóló híreszteléseket. Kiköpjük mind. / Hamarosan végük.”

Női tapasztalatok. Úgy tűnik, több szöveg fő tétje is elsősorban bizonyos női tapasztalatok és szereplehetőségek megjelenítése. Így például a nemi szerepeket már jó ideje költészete talán legfontosabb elemeként szerepeltető Turi Tímea szarkasztikus, #maganelet című versében. Hangsúlyosan női tapasztalatok jelennek meg Seres Lili Hanna Várunk című verseskötetében is, amelyről Mekis D. János írt kritikát. Különösen tanulságos a recenzió egyik verselemzése, amely azt mutatja meg, hogy Seres hogyan tudja éppen a traumától látszólag eltávolító körülírással, kommentárokkal hitelesen szóba hozni a bántalmazottság súlyos tapasztalatát. Kritikusabb hangon szól Visy Beatrix Mucha Dorka Puncs című regényéről, amely egy egyetemista lány és tanára viszonyáról, illetve a rettenetes „sugar” kapcsolatokról szól, a recenzens szerint sikertelenül. Viszont kétségtelen világsiker a két barátnő életútját elmesélő valóságos saga, Elena Ferrante Nápolyi regények sorozata, amelynek negyedik kötetéről Thomka Beáta közöl kritikát. S bár több bírálatot fogalmaz meg vele szemben, mint az előző kötettel kapcsolatban, mégis úgy tűnik, nagyon komoly irodalmi teljesítménnyel találkozhatunk, ha kézbe vesszük a rejtőzködő olasz írónő regényeit. Akár Firenze, akár Nápoly: egyik sem rossz úti cél.