2020-ban ismét tiszta lappal indulunk. Az új kezdetek előtt azonban mindig szükséges a múlt lezárása: a januári Jelenkorban két megrendítő szöveg is szerepel, amelyek a lezárás, az elengedés nehézségeivel küzdenek. A lapszámban elsőként Mesterházi Mónika Nem félek című gyászverse olvasható, amely a betegség utolsó stációit és a vers beszélőjének érzéseit egyaránt felidézi. „A legnehezebb, hogy minden lehet, / és mindennek az ellenkezője is. / Mert ki mondja meg, ha te nem. / És nem mondod, hiába faggatlak magamban. / Nem tudom, ki voltam és ki vagyok.” A gondolatot, miszerint a szeretett személy halálával egyúttal elbizonytalanodik az én, hasonlóképp fogalmazza meg Lakner Judit Konrád Györgyre emlékező és bensőséges portrét rajzoló prózája, a Kadmosz szép című írás is: „Ki mondja, ha rám néz, de szép. Ki mondja, ha beszélek, de okos. Ki az, akinek érdemes beszélnem, mert amit mondok, érdekes. Ki mondja, hogy jól csinálom. […] Csend. Nem vagyok se szép, se okos, se jó.” Lakner Judit szövege a zárlatban Konrád egy mondatát veszi kölcsön („Mi különbözteti meg azt, aki halott, attól, aki sohase jön, bár még él?”), gondolja tovább („Vagy attól, aki éppen most nincs itt, de bármikor jöhet?”), s merít belőle bizakodást („Már annyiszor megjöttél a kék szalagos, fekete bőrönddel. Zörög a kulcs a zárban, kurjantasz: Jutka! Itt vagyok!”).

A túlélés témája hangsúlyosan kerül elő Hans Magnus Enzensberger Túlélőművészek című szövegének íróportréiban, a szerző műfaj-meghatározása szerint: vignettáiban is. Ahogyan a szöveg fordítói, Bartha Judit és Weiss János írják az utószóban: „amit túl kell élni, annak sokféle alakja lehet: a fizikai üldözéstől a megsemmisítő táborokon át a depresszióig”. A 20. századi történelem jelenik meg ezekben a szubjektív, frappáns portrékban: Enzensberger kilencvenkilenc vignettájából a Gerhart Hauptmannról, Alfred Döblinről, Ingeborg Bachmannról, Kertész Imréről és Danilo Kišről szólók olvashatók a lapszámban.

A 2018. decemberi válogatás után most újabb részleteket közlünk Barthes Mitológiák című művéből, Ádám Péter és Kiss Kornélia újrafordításában. A 20. század második felének mitológiái közül ezúttal egy új Citroën-modellről, a gengszterfilmekről, valamint a műanyagról olvashatunk eredeti és szellemes elemzéseket. Ez utóbbi különösen érdekes ma: míg napjaink klímaváltozás uralta társadalmi diskurzusában a műanyag szitokszóvá vált, addig Barthes-nál, saját korának műanyag iránti lelkesedését ironikusan felnagyítva, „maga a láthatóvá tett mindenütt-jelenvalóság”, amely állandó változékonyságával az embert „a Természeten való dicsőséges átsuhanás eufóriájával is megajándékozza”.

A szépirodalmi blokk versei közt olvashatjuk még Vörös István Jézus tengeri utazása című ciklusát, amely Jézus életéből vett epizódokat ír újra, Aczél Géza újabb önreflektív és érzékeny (szino)líráit, valamint Fenyvesi Ottó Trash talk című versét, amelynek hőse az Ada, Róma és a Jóisten között végtelenítve közlekedő groteszk alak, Pukri Lacika. Lövétei Lázár László újabb részleteket közöl a segédmunkás-létet ábrázoló Feketemunkából, Méhes Károly pedig mindhárom versében a múltat kutatja.

Tóth Krisztina regényrészlete provokatív szöveg: radikális formában fogalmazza meg, milyen ellenérzései lehetnek egy gyerektelen nőnek egy gyerekessel szemben; a címbeli Füles sapka (az elbeszélő szemszögéből ilyen idétlen ruhadarabot csak az anyák hordanak) két barátnő eltávolodásának szimbólumává válik. A prózarovatban kapott helyet Szálinger Balázs Alduna című szövege, amely önmagát lírai naplóként meghatározva egy orsovai tartózkodás krónikája, s amely izgalmasan villantja fel a környék történelmének epizódjait is.

A tanulmányblokk középpontjában ezúttal Ady Endre alakja áll: a 2019 novemberében a pécsi Tudásközpontban szervezett Ady 100 című írói szimpózium írásainak szerkesztett változatát adjuk közre. Ezekhez Boka László nagyszabású tanulmánya csatlakozik, amely a kiépülő Ady-kultusz stációit térképezi fel az 1909 és 1919 közötti tíz évben. A szimpózium előadói közül Kőrizs Imre az Ady szövegeiben megjelenő képzavarokat vizsgálja: felvetődik a kérdés, vajon tudatos költői program része lehet-e, ahogyan Ady képzavarokkal teli, bizarr, kínos módon ábrázolta a testiséget? Vagy gyanakodjunk iróniára? Esetleg: ezek a versek simán csak rosszak? Akárhogy is, Kőrizs interpretációjában és kommentárjaival mindenképp mulattatóvá válik az Ady-költészet e része. A Léda szíve című vers bizonyos sorai („A ködből hulltak a szivek, / Csúnya, kicsiny, kemény szivek”) túlkészült májdarabokra emlékeztetik a szerzőt, a Testem, vitéz pajtásom című alkotásból pedig annak problematikusságára világít rá, ahogyan egy „gyötrött földi hüvely [...] hegyezi beteg fülét”.

Kukorelly Endre voltaképpen folytatja a sort, ő is elveri a port (többek között) A Léda szívén; az „Arcomhoz vágta a szívét” mondatot képzeli maga elé. Az Ady-költészetért nem kimondottan rajongók között a következő Fekete Richárd, aki írásában személyes Ady-viszonyáról ad számot. Mekis D. János viszont nem titkoltan nagy költőnek tartja Adyt: tanulmányában az Ady-költészet balladás jellegét elemzi, s elegánsan válaszol a Kőrizs által is felvetett kérdésre: „ami az iróniát, az ironikus formaérzékenységet hirdeti, abban aligha érheti gáncs a költő kompetenciáit”.

A januári lapszám kritikarovata is izgalmas és változatos: Szántai Márk Péterfy Gergely új regényéről ír, Zsembery Borbála Harag Anitának a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat is elnyert novelláskötetét elemzi, Mohácsi Balázs pedig Böndör Pál Vásárlási lázgörbe című verseskötete kapcsán egyúttal a vajdasági költészetre és annak magyarországi recepciójára is kitekint. Báder Petra két kortárs argentin regényről ír, Ricardo Piglia Az eltűnt város (Kertes Gábor fordítása) és Rafael Pinedo Plop (Izsó Zita fordítása) című művéről. Mikola Gyöngyi Szajbély Mihály Csáth Géza-kötetét, „régimódi monográfiáját” vizsgálja, Csáth alakját főként pszichológiai szempontból közelítve meg.

A lapszám utolsó szövege Bojár Iván András kritikája Nemes Péter Amerigo Totról szóló könyvéről. Bojár tizennégy éves korában személyesen is találkozott a szobrásszal, amikor családjával együtt felkereste a művészt Rómában; a kritikát ennek a római látogatásnak az emlékei is színesítik. Például amikor a család hiába ment el Amerigo Tothoz a megbeszélt időpontban, csak egy cetli fogadta őket: „Kedves Bojárék! A pápához kellett mennem, váratlanul hívatott. Elnézést kérek. Keressenek később ismét. Üdvözlettel. A. T.” Ezt persze csak azért idézem, mert vicces anekdota; ha bármely élethelyzetben kifogást akarunk keresni, mi talán inkább valami mással próbálkozzunk.