Álmában a város

 

Képeket láttam róla, vagy szavak tűntek elő, mielőtt fölébredtem? Kábultan ülök le a hűtőszekrény elé. Vagy összetorlódtak városaim látképei és a tornyok fölé sodró örvények... Fölnézek a befőttekre, alattuk, a pulton, sziszegve folyik ki a kávé. Az óracsörgés előtti álom a kapaszkodásról, talán ettől a kimerültség... a félelem a fölrántó forgószélben, innen az idegek izomláza most? A városba, városba... Csörömpölés, robaj, zuhanás, amire fölriadtam. A melegszendvics még pirulhat, beviszem előbb a kakaót. Tiszta trikó kell még a tornazsákba. Kisfiam, eleget zuhanyoztál.

Az az albérlet-keresés, amikor anyám... Őt is láttam, vagy csak a hangja...? Amikor először esik meg talán, hogy azzal szembesül, elengedett, s így az életemnek már nemcsak az a medre, amit ő vájt ki nekem, és emiatt zavar támad. Ettől az árnyék a szemében. Perzsel a nap és szandálunkon át az aszfaltjárda. A gyerek a nyakával szembefordított vízsugárban áll, a feje fölött nyúlok át a fregoli felé. Törülközzél már. Tálalom a szendvicset, beleiszom a kávéba, számolok.

Ezerkilencszáz... hetvenben. Augusztusi kánikulában rójuk a fölsővárosi utcákat, újságból való címről címre, hiába. Vagy nem különbejáratú, vagy még vécé sincsen. Messze van. Túl drága. Hová, mibe ereszt el engem? Van ennek értelme?, kételkedhet belém helyezett ambíciójában, hogy nagyvárosi, jó gimnázium kellett. Pedig közelebbre bejáró is lehettem volna, sőt, igaz, olyan, amilyen, de otthon is indult már egy osztály.

Aláírom az ellenőrzőt, kérjük az anyukákat, készítsenek össze varródobozt és lepedő, behúzom a kötőjelet, vagy más vászondarabokat, összekészítettünk. Nem voltam szülői értekezleten, mondtak valamit?, kérdezem, és visszalapozok. Kedves szülők, írta nekem a múlt héten a tanerő, gyermekük hetesi kötelességét... A többes számjelének morbid alkalmazását nem volt kedvem viszontüzenetben szóvá tenni. Hogy kedves Amnézia tanárnő, nem áll módjában, hogy be ne érje apai kézjegyemmel, létszámot pedig jelentsen Önnek a hóhér, maradok tisztelettel. Nem mondtak semmit, mondja a gyerek, öltözik.

Hatvankilencben, amikor Anyu odautazott, hogy fölkeresse az igazgatót, és addig beszélt, ami nála nagy szó, amíg föl nem vettek, s ezzel elérte, hogy aztán folyton hiányozzak neki, ugyanannyi éves volt, mint én most. Azt remélte, hogy ha a komaasszonyánál helyez el, családba, két gyerek közé, én se leszek annyira árva, ő is jó helyen tud. Telerakom a mosógépet, megiszom a kávét. Elengedném három év múlva? Közben húzd a cipőd! A szétolvadt biztonságtudat tócsájában állva már magát a kérdést sem... Ennyit ettél? Akkor fogmosás! Nem tudnék „jó helyet". Az árvasága meg csökkenthetetlen, ez olyan eset. (Ellenben az árvaságnövekedési veszélytudat érett, felelősségteljes és folytonos.)

A „jó helyen" eltelt egy év. Havonta jártam haza, hatvan kilométer busszal. Otthon nem volt szokás megkérdezni, „hogy érzed ott magad?", meséltem Andornak, amikor, ennek is öt éve már, keresztülautóztunk ezen a városon. Bólintott, aha. (Akkoriban sokat autóztunk, még kitérőket is tettünk, a beszélgetés kedvéért. Az volt az érzésem, hogy szökésben vagyunk. Nem oda érkezünk, ahová elindultunk, nem interjúzunk többé, és lehetséges volna, hogy csak beszélgessünk most már...? Nem adni magunkról életjeleket megbízóinknak és a ránk várakozóknak...) Ahogy bólint, feltűnik hirtelen az ablaküvegben kékesre borotvált arca, és jó, hogy így még megláthatom, pedig most csak azért nézek ki, vigyen-e a gyerek esőkabátot. Nem otthon lenni, az először is rossz, mondta Andor.

Mindig?, néztem rá meglepetten.

Eleinte, azt hiszem, föltétlenül, felelte. Persze elutazni és hazatérni, az más, de kint lenni rossz. És talán addig szép minden, amíg ez rossz, tette hozzá kis fintorral.

Meddig?, kérdeztem.

Ha beosonsz a sátorba, amikor az ifivezető nem látja, rádobod magad a szalmazsákra, ott hasalsz rövidnadrágban, meztelen térded dörzsölöd a zsákvásznon, amíg kiszámolod, meddig leszel még itt, és sajnálod, hogy milyen kevés idő van már hátra, addig. Attól fogva más és másképp kezd jó lenni. Amikor úgy érzed, most örökre maradnál.

Persze, mondtam, mert tudod, hogy egy turnus legfeljebb két hét. De ha szombat este leszállsz otthon a buszról, és már arra gondolsz, hogy hétfőn hajnalban ugyanerre a buszra ülsz vissza, de a vacsoránál nem beszélsz erről, mert minek, ők is tudják, hogy nem otthon lenni, az rossz és kész, mert a kinti bozót összekarmolja a bőröd, mert az ösvényeken nem te jársz, akkor az más.

Aztán addig csörtetsz ütközve és nyakbehúzva, vette át a szót Andor, amíg úgy fáj a horzsolás, dörzsölés, hogy néha szinte már élvezed, magyarázta, míg elhagyva már a fölsővárosi utcákat, a hídra kanyarodtam, az újváros felé.

Hatvankilenc őszétől éveken át küld anyám csomagot vasárnaponként az állandó sofőrrel, aki az osztálytársa volt. Tiszta fehérneműt kapok, süteményt, rántott húst, lekváros derelyét, meglepetést. Kijárok érte a buszpályaudvarra. Összetéveszthetetlen, már ahogy csomagol, az is.

Mindent bepakoltál? Kabát, sapka, hátitáska, tornazsák. Ügyes legyél. Még az ellenőrző!, fordul vissza a gyerek. Átölel, búcsút füttyent, fütyülj te is, kéri rögtön, fifü, visszaint, indul, billegő teherhordó.

Anya és fiú a poros, falusias utcákon a déli forróságban. Izzadunk, éhes vagyok már és innék is, de ezt a címet előbb felkutatjuk még. Neki van gyakorlata a monotóniában a tűző napon, hogy még a sorvégig és vissza, utána pihenünk. Találnunk kéne egy szobát, ha már itt vagyunk, mert délelőtt Keresztmamánál kiderült, hogy baj van. Nem is azért, mert húztam a számat, már mielőtt elindultunk, és a buszon megkockáztattam, hogy „nem nagyon jó nekem ott lakni", hiszen tudom, ha akarják, belenyugodtam volna végül. Hanem fordítva. Énrám volt panasz, úgy, ahogy addig, látszat-mintagyerekre, sose. Most szemrehányások hosszú listán, s végül a summájuk, „nem vállalnak" tovább. Szégyen önt el és tehetetlenség, s ez hagyján, de anyámat is.

Hogy alig vagyok otthon, nem tudják, merre járok, de hát, mondom, a könyvtár délután (kísérgetések is persze, szédület, kóválygás a lányok próbabűvköreiben, de ez magánügy), és messze van hazajönni, ha aztán szakkör lesz. Nincs minden nap szakkör!, meg este is kimaradozik, fönt se bírok maradni, hogy kivárjam! Mit csináljak, ha a Rigoletto vagy a Don Giovanni olyan hosszú? (Aztán gyalog ide ki, nincs már busz. És nem tartozik rájuk, de rátalálni, hogyan lehet egymáshoz szorosan közel ülni a padon, az is idő.) És nem az, hogy nekem segítsen, mert tényleg nem azért, hogy hát! De nem is becsül úgy minket, mert mink egyszerűen élünk, sok a munka, mégis mindent megadok, mint az enyimeknek pont...

Tudom, mire gondol, és ég a fülem, hogy ímmel-ámmal mentem ki takarmányrépát behordani az utcáról. Még húsz Lariscsev-példám volt hátra! (És hogy akkor, „pont most!" kellett félbehagyni a levelet, amikor épp majdnem a toliam hegyén volt már a folytatás.) Meg pofákat vágtam, mert az ablaküveg is zörgött már a különben is recsegő tévétől (Alba Regia!), és én olvastam. És a beüvegezett fejrészű, de már nem világító rökamié esti kihúzásának csikorgó-akadó, s keresztapám fojtott szitkaival kísért művelete! Hogy látni szinte, miként taszigálja óriás-ősanya-keresztanyám térddel-combbal a lestrapált „nagyrökit", amelynek hallani nyögését aztán súlyos leheveredésük, minden mozdulásuk alatt.

Fekhelyzaj-arzenál, ötlik az eszembe, ahogy ágyazni kezdek: az ágyak hangjainak története. Hogy mit ismernék fel belőle, ha hallanám, végig, egészen tegnapig, amikor a gyerek ugrálásától recsegett ez a gyatra skandináv. Ágyak fajtái, hangnemei, ezekre mégse kéne gondolni most, dobom fel az ágyterítőt, elterelendők. Az öt négyzetméternyi, sváb-berakottasból felújított „franciával" az élen, amelyből odaát, az égre nyíló nagyablakon át a háztetők fölé nyújtózó fatorony csúcsát lehetett látni, vele, akinek a neve már gondolatban is kiejthetetlen. Lefut a 4A, döngetve pördül centrifugálni. Mindjárt teregethetek. Addig előveszem a főznivalót, fordítok hátat az ágynak.

Anya, fröccsöt, vacsorát!, adta ki az utasítást Keresztapa esténként, miután kifogta a lovakat, és bezuhant a roskadozó fotelbe. Én menekültem befelé. Manci, lavórt, meleg vizet! Öcsi, mosd meg a lábom!

Tényleg alig bírt lehajolni a hasától, magyaráztam, amikor megálltam az autóval a régi házuk előtt, és elmondtam Andornak ezt a lábmosást, a kisfia guggolt oda a szappannal, néha bőgve. A dúló-fúló fiú-nyafogás dühítette az apát, attól féltem, belerúg egyszer a gyerekbe, pedig a tétován csutakoló kezet csak lábfejjel taszajgatta, szinte már a csikóknak kijáró gyengéd lökésekkel, hogy „följebb is!", meg „a sarkamról vakarjad!".

Leállítottam a motort, ránéztem Andorra, aki hallgatott.

Csak elképzeltem, szólalt meg aztán, és megköszörülte a torkát, ezt a kis rabszolgát.

De hát, mondtam, szerette az apja, mindent megtett volna érte.

Világos, mondta Andor, az a fajta dúvad, akinek, ha elérzékenyül, mégis könnyebb a lovát átölelnie. Amikor senki se látja.

Akkor meséltem el azt, hogy az omlatag mederszélen félig a vízbe csúszott a kocsi. Keresztapa nem akarta lehányni a már föllapátolt homokot, bottal verte a lovakat, hogy húzzatok, az úristeneteket, vagy dögöljetek meg, ezt ordította sírással küszködő hangon, és a könnyei folytak. Néztem, nem mertem szólni.

A gyereket nem verte, de elfojtásból nem. Megfosztotta így magát a testi közvetlenségtől, ezért nem tudott aztán simogatni sem. Talán Andor mondta, talán én, hogy a lovat viszont folyton megérintette, paskolta vagy megfenyítette, gátlás nélkül, úgy, ahogy épp érezte. Az állat úgy az övé, hogy dühében akár agyon is verheti, spekuláltunk tovább, a gyerek, az apró lábasjószág és őközé ellenben valami, úgy mondtuk, „áldás érzete és parancsa" tolakszik folyon, ezért ez a kis szolga úgy az övé, hogy ha dühös, ölni is tudna érte.

Andor ekkor jó érzékkel gyanított „töréseket az életútban", s miközben az árokba félig besüppedt gumiabroncson egyensúlyozott (keresztapám kocsijáról való-e vajon?, találgatta), azt kérdezte, hogyan kerültek ide a falumból, és hol vannak most.

Itt legalább húsz éve más lakik már, kezdtem válaszolni, mert ők építkeztek, a fél életük ezzel telt el, de már alig maradt idejük lakni a sose-kész házban. Tízegynéhány évvel a távozásom után, alig több mint ötvenévesen végeztek velük a betegségek, csaknem egyszerre, de előbb keresztanyámmal. (Meglátogattam Keresztmamát, kisfiam, csont és bőr szegény, nem ismertem volna rá, írta anyám.)

Pedig a keresztapám nyavalyái jelentkeztek korábban, folytattam, s én bámultam is, hogy ez az elnehezült ember hogyan bírja a lapátolást, emelgetést, a homokfuvarozást a folyóról. Nyilván a verést sem heverte ki, merthogy 56-ban, mikor elvitték, ütötték-rúgták, aztán meg lecsukták. Szobordöntő volt, és nagyhangú, nagytermészetű duhaj, akkor volt az csak igazán. Kupecgazda fia, nem nyugszik bele, hogy öntudatos és rátarti se maradhasson, miután kiforgatták az örökségéből. Ő hurkolta az emlékműre a drótkötelet, ahogy emlegetik, tömör eszmei mondanivalónak is hangot adott, és nem éppen választékos modorban fogta vallatóra a párttitkárt. Megveretése után kitiltották a falunkból, itt, az újváros szélén akkor szerezte ezt a házat, aztán bebörtönözték. Öcsi keresztelőjét úgy ültük meg, hogy ő még a rács mögött.

Hajnali utazás, anyámmal, apámmal hárman. Négy és fél éves vagyok. (Ugye, akkor vonattal mentünk?, kérdeztem anyámat a buszon ezen az augusztusi reggelen, kilencszázhetvenben.) Első utazásom, rettentő izgalom. Átszállás is lesz! És mi az, hogy „keresztelő"? Húgomnak nem szabad szólni, őt a nagymamával itthon hagyjuk. (Ma már más elvek követendők. Az enyémmel, „élettörténeti beidegződés", ezt volna szabad a legkevésbé: elszökve hagyni ott.) Öcsit lila vízben, bádogteknőben fürdetik. Anyu, jól emlékszem én, lehet az, hogy Öcsit lila vízben fürdették akkor? Hipermangánosban?, nem emlékszem.

Keresztmamának rokon nők könnyezve gratulálnak, Anka nasa, chugyina, hogy szegénynek ezzel a gyerekkel apa nélkül kell a pap elé állni. Nem tudtam, hogy miért, mást mondtak helyette.

Aztán kisiskolás ott-nyaralásaink idején kiszivárgott valami. Zavartan hallgattam, bűnöző volt?, hát, mindegy, megjavult. Stráfkocsival nézünk várost, ártéri kirándulás, lóra ültet, vaskos viccei vannak, nevetve káromkodik.

Mondhattátok volna, hogy „ártatlanul", ilyesmivel regényekben találkoztam már!

Amikor nem volt már mit tenni és miről beszélni, alig félóra múltán felálltunk anyámmal, hogy szégyenben, zavartan elhagyjuk a házat. A nyárfák között megláttam a téren átbotorkáló öregembert, Keresztapa „vén lókupec" apját, akit szintén ideköltöztettek már a faluból. Intettem neki, de nem vett észre. Élvezi új helyét, jön-megy, kocsmákban takarmányt vesz, lóvásárokra jár. Töri a magyart, de máris az újváros legjobb alkusza. Hívják szakértőnek, lódoktorkodni, vásárláshoz árat leszorítani, eladáskor meg fölverni. Elvitt magával néha, itt is jártunk, ismerek rá a kieső utcára, de ha volna is itt szoba, ez már túl messze van.

Forduljunk vissza!, karolok anyámba. Megáll, sóhajtva néz rám, de nem nekem tesz szemrehányást. Még mindig meg van bántva, „hát ezt nem várta volnaˮ Keresztmamától. Hogy az ő fiára ilyet. Nem szólok, pedig beismerhetném, hogy igaz volt, amit hallott. Csak hát másképp élnek. Hogy „nem lehet bírniˮ ezt a gyereket, hogy lehet ilyet mondani?, értetlenkedik, amíg megfordulunk és visszaindulunk. „Elviselhetetlen a gyereked is!ˮ, ütnek meg hasonló szavak huszonegy évvel később. Muszáj-e hinnem a fülemnek?, szorítom meg az álló autó kormányát, és megnémulok. „Kibírhatatlan!ˮ, hallatszik még közelebbről, hogy halántékomat meg is érinti egy jól ismert hajtincs. A gyerekem?, nézem kifehéredő körmömet mereven, csak árva, válaszolom némán, második hete árva, mondanám, ha volna hangom. És tudom, ez már az, hogy felőle az én gyerekem lehet akár jó is, de neki semmi köze hozzá, és tudjam, hogy énmiattam nincs, és értsem, ő mit nem bír tovább. „Nem bírom ezt!ˮ, rándul meg szemem sarkában bő nyáriruhája, ahogy kilép, és rámzuhan az ajtócsapódás. Sokáig nézem a fatornyot. Már innen, az utcáról, kilencvenegy nyara van.

Egy téren padra telepszünk le anyámmal, csenevész fák ritkás árnyékába. Zsebkendővel törölgetjük az arcunkat, nyakunkat. Méghogy „jobb lenne, hogyha, hát tényleg megpróbálnátok neki a kollégiumotˮ, jut eszembe a javaslat. Ami szóba se jöhet, egyik osztálytársam ott lakik, az kaszárnya, börtön, ezt se kell Anyunak magyarázni.

Kibontja az elemózsiát. Egybesült töltött csirkét hozott lábasban és egy karcsú üveg befőttet, de se kenyeret, se evőeszközt. Azt hitte, ott eszünk Keresztmamáéknál, csak pótlásnak szánta. Ám „azok utánˮ nem lehetett maradni, nem is marasztaltak. Most szedhetjük szét a csirkét kézzel, markunkból esszük a tölteléket, ujjunkkal hántjuk le a húst. De így is nagyon jó. Cseresznyét csipegetünk, leisszuk a levét. Anyám táskájában termoszkupak is van, a nyomós kútnál terpeszben hajlongva iszunk és mosakszunk.

Szokás szerint kevés a szó. Meg a hangulatunk is, a délelőtti jelenet és a szobakeresési kudarc. Ráadásul a hőség. Besűrűsödött agyam se fordul, magamban se mondok semmit. Tompán bámulok előre, míg elindulunk.

Akkor lassan nekikezdek végre. Hogy sorba, egymás után ne mondjam ki, ami összegyűlt. Hisz ő értheti csak meg, hogy abból, amit ez az egész jelent, hogy ő meg az otthon, egyszerre csak nagyon kevés maradt. Hogy a helyén szakadék, abban meg félelem, vágy, megfelelni-jónak-lenni-odatartozni-akarás. És alig-alig, ami helyette tényleg is, megszégyenülés meg küzdelem árán, de megvan, ha egyáltalán. Az akkor-se-olyan szavaim, gesztusaim, ruháim, hogy várhatok a szecessziós kapu előtt, de nem léphetek a fönti fényes, nagy szobákba, és kiröhögtek a telefonfülkénél, negyedszerre se jöttem rá, hogy várnom kell, míg „vonalatˮ kapok, kastélyváros lábtörlőjén toporgok, hiába csuszatolom, mégis sáros lábbal, és az egésznek az eredete és ürügye, a hivatkozás a „tehetségreˮ, hát az már kiderült, hogy nem is igaz, és nem tudom, de ha érti, hiába a vágyképek, végül mégis őt keresném a lányok között is, és most már túl sok ez, figyelj, menjünk már a hűvösbe, haza!

Beszálltunk Andorral az autóba, még egyszer megkerültük a nyárfás teret, és elhagytuk a várost, ahol valamikor laktam. Most Andor nézett ki a térképről egy célállomást, ahová továbbmenekülhettünk, és folytathattuk beszélgetéseinket, amelyek ez idő tájt, nyolcvanhét ősze volt, bizonyos tarthatatlanságuk dacára bedugult helyzetekről szóltak javarészt. Szerintem persze az én helyzetem érett volna meg a szétesésre leginkább, ha nem kövült volna már meg annyira. Ezért Andor akkor sokadszorra hallgathatta végig az együttélés csődjéről szóló, néha ugyan új motívumokkal elkezdett, de folyton ugyanabba a körbe visszatérő gondolatomat. Hogy elköltözni vagy nem elköltözni, hogy félni vagy nem félni attól, hogy a gyerek nem lehet majd eleget velem, de nincs is olyan hely, ahová mehetnénk.

Másfél hét múlva Andor felhívott, mert szökésünkből persze mégiscsak hazakeveredtünk akkor, hogy: Sétáljunk egyet, ha ráérsz!

Jó, feleltem fásultan, pedig épp ideje volt, hogy elhívjon otthonról valaki.

Nem kérdezősködöm, túl a körúton koszos-szürke falú utcákon kerülgetjük az autósort. Andor néha hátamhoz támasztja tenyerét, most erre, itt balra, s noha jól esik, hogy ő vezet, aki egyébként is e városrész sétamestere (hogyhogy most épp erre ráér?), mégis úgy érzem, most is, itt is el vagyok veszve, mint akkor tizenötévesen, anyámmal. Pedig most csak én követem tétován a barátomat, aki határozott léptekkel vág át egy piacon, miután elhaladunk a játszótér sarkában összelapított dobozokon tanyázók mellett. Andor váratlanul betér egy sárgatéglás bérház kapuján, én utána, föl a harmadikra, a körfolyosóra, ahol végre megáll, kulcsot vesz elő, és a zárral való rövid bajlódás után belépünk egy szoba-konyhás lakásba.

Hogy tetszik?, mutat befelé. Én mégse nézek körül, hanem őfelé fordulok értetlenül. Megvonja vállát, úgy gondolta, ellakhatnék itt, a haverja épp nem használja, és jobb is, ha valaki itt van, őrzi a holmiját, a virágokat is locsolni kell, számlák, posta, miegyéb. Én csak állok, akkor ő rámszól, kezdd el, és ne tehetetlenkedj tovább! Erre leülök, nézek rá fölfelé, milyen szép, magas ember, ez jut eszembe, de nem tudom, miért éppen ez, és olyan meredten bámulok rá, hogy amíg azt magyarázza, van ágy itt a galérián és bent is, ez meg a zuhanyozó, meg kell dörzsölnöm a szemem.

Az asztalnál ülök, kinyitom a szemem, ugyanott folytatom, hogy nézem az üvegben tükröződő vonásait, amíg szemüvegét igazítva el nem tűnik, s helyére meg nem érkezik anyám.

Hát, ma már, úgy néz ki, nem találunk szobát, sóhajt fel, ahogy a sarkon előtűnik a reggel óta elnéptelenedett, és most árnyéktalanul vakító piactér, sarkában a buszállomás beton-dinnyehéj-tetejével. Hazamehetünk a korábbival is, fogja meg Anyu a kezem, mint aki meghallotta, mit szeretnék, gyere, és én megyek, hogy most megint visszakapjak egy kicsit abból, ami hiányzik, és a buszon elalszom a vállán.

Megjött, már fütyüli a jelet és csörtet fölfelé a gyerek a lépcsőn, kiemelem a rántott szeleteket az olajból. Jön, és mondja, ami ezalatt vele odakint történt, ránézek terítés közben.

És ő, aki most hazaért, és itt láthatod, és ő?, hallom meg belül, ahogy ezt kérdezem váratlanul, s megáll a tányér a kezemben, ő mekkora hiányt...?, és kinek kevesellje az érintését?

Mi van?, torpan meg mondatának közepén a gyerek, és felém fordul.

Megrázom a fejem, a feje fölé hajolok, nézd meg, tekints le rá!, hangzik fel bennem megint, ahogy messzire kiáltok, aztán leemelem a polcról ugyanazt a karcsú, fölfelé kicsit keskenyedő befőttesüveget, amely huszonkét éve a fölsővárosi padon volt velünk, egyetlen rántással bontom ki, amit anyám tett el még, akarsz hozzá Mamika-féle cseresznyét is, fiam?