Többek között a címben szereplő városokba kalauzol az új Jelenkor, de az álmok különös helyszínei vagy az úton lét, a vándorlás állomásai szintén végigkísérik a lapot.

Ám kezdjük inkább az elején, mert aki onnan áll neki a számnak, azzal könnyen forogni kezdhet a világ. Darvasi László mindig is kiapadhatatlan fantáziával ontotta a különösebbnél különösebb történeteket, de a szám élén szereplő terjedelmes elbeszélése talán még a megszokottnál is karneválibb. Olyan közép-európai mágikus realista világ jelenik meg, amelyben a hajcsatok pillangókká változnak, és a Csernobilból elszármazó ukrán hegedűs puszta jelenlététől macskák kapnak lángra, hogy aztán újra a rögvalóság talajára érkezzünk vissza, a végtelen hagymaföldeken hajlongó újkori rabszolgákig és a lejárt szavatosságú csirkemellfiléből készített tonhalkonzervekig. Fifi Pukner, Boba Barku, Szabadság Mazsola: csak pár szereplői név ebből a groteszk történetből. Majd Zalán Tibor készülő regényének két részlete hozhatja igencsak zavarba az olvasókat: a rémálmok vonzóan zaklatott világában járunk, ahol bármi megtörténhet, az események mégis kérlelhetetlen logikát követnek, és egyre ijesztőbb mélységekbe sodornak.

Az álom a versrovatba is átszüremlik, így Wirth Imre verseibe, ahol ha nem is ölt olyan elborzasztó formát, mint Zalánnál, de az asszociativitás, a kényelmetlenség, a távolinak tűnő dolgok egymásba játszása, és az így kínálkozó, megfejtésre váró jelentés közös. „A hullámok egy ágyat sodornak, / halak alszanak a dunyhakorcban, / sós szavakat ismétel a párna, / fénylik a víz a vörös szemeken, / hívtál, éveket késtem”, kezdődik az egyik vers, s az álom- és a halmotívum visszaköszön G. István László Dévérkeszeg című versében is. Itt a beszélő álmában halat kap a tenyerébe a másiktól búcsúzásképpen, és próbálja kihüvelyezni az ebben rejlő üzenetet ‒ már ha létezik ilyen. Épp az lesz a vers kérdése, hogy a hal metafora-e, és ha az, vajon nem üres-e. Ahogy Czilczer Olga tárgyiasan személyes verse is iróniával tekint a halmotívum emberre vonatkoztatható, szimbolikus értelmére: „Tán a hajó vagy magad egy vakmerés / vitorlád vagy vízlakó lennél te is és / csak lubickolsz hal halvéred vezérel / bár ezt cáfolja rajtad két pulóver” (A hal kérdése). Persze a kortárs költészettől megszokhattuk, hogy nem kívánja minden kétely nélkül továbbvinni a halhoz hasonló ősi toposzokat, és amúgy is rendre kérdésessé teszi magát. Ez a fajta költői önreflexió jelenik meg Kőrizs Imre egyik versében, ám ezúttal nem a hagyományos költői szerepeken ironizál a költő, hanem azon, hogy az olvasó vajon milyennek képzel el egy költőt ‒ na meg a költő egy olvasót. Lackfi János hosszúverse az alkalmi szituációból ‒ a vers beszélője elnézi a gépe indulását, ezért fél napot lézengeni kénytelen a reptéren ‒ szintén a költészet és a költő lehetséges szerepéhez jut el. Az eredmény ugyancsak eredeti, eszerint a költő ahhoz a reptéri csomagolóemberhez hasonlít, aki nejlonlepedővel borítja be a poggyászokat: „bepólyálja a más / kis motyóját valami furcsa / burokba, hogy megmaradjon / épen, sértetlenül a nagy / repülés utánra mindaz, / ami igazán fontos”. Ha valakinek ez már túlságosan elrugaszkodott lenne, földközelibb ars poeticát olvashat ki Sipos Tamás költeményéből, amely az Ismeretlen kelet-európai költő verse 2015-ből beszédes címet viseli. A „csillagködök homályos térképei”-hez ér fel Babiczky Tibor nagy ívű, emelkedett szerelmes- és halálverse, és akár mintegy ennek ellenpontjaként olvasható Orcsik Roland két költeménye, amelyek első pillantásra mintha roppant egyszerű életképeket jelenítenének meg, egy süncsalád felbukkanását a ház udvarán vagy a hátsó kert megszabadítását a burjánzó növényektől ‒ de ha figyelmesebbek vagyunk, talán az emberi lakozás bizonytalanságát is megérezhetjük a szövegekben. Ugyancsak kifizetődő lehet, ha a részletekre fordított figyelemmel és éberséggel közelítünk Szalay Zoltán és Harag Anita novelláihoz. Előbbinél muszáj is ezt tennünk, ha nem akarjuk, hogy túl hamar lépre csaljon bennünket a mindinkább megbízhatatlannak bizonyuló elbeszélő, bár az elbizonytalanodás így is, úgy is osztályrészünk lesz (vajon ki rabolta el Oskar Berecket? és ki az az Oskar Bereck?), utóbbinál pedig egy egészen hétköznapi család egészen megszokott problémái jelennek meg, visszafojtott, a felszín alatt tartott, de minduntalan érzékelhető feszültséggel.

A feszültség annál tapinthatóbb a novemberi szám világirodalmi közlésében. Fassbinder Katzelmacher című színdarabját 1968-ban mutatta be az Action Theater Münchenben. A politikai célkitűzésű, aktuális témát feldolgozó művet Weiss János A vendégmunkás címmel fordította most magyarra, a politikai vonatkozás és az aktualitás pedig itt és most legalább annyira érvényes, mint ötven évvel ezelőtt. Tanulságos megfigyelni, hogy az idegennek, ezúttal a német dolgozók között felbukkanó görög vendégmunkásnak a puszta megjelenése hogyan hoz felszínre addig leplezni próbált feszültségeket. Ugyanakkor a mű keserű zárlata a didaktikusságtól is megóvja a darabot. A hónapban a darab felolvasó-színházi előadására is sor kerül Pécsett.

Szintén világirodalmi tárgya van a szám két tanulmányának. Thomka Beáta két kortárs szerző, a dél-koreai Han Kang és a tunéziai–svéd Jonas Hassen Khemiri magyarul is olvasható regényeit elemzi, mintegy azt bizonyítva, hogy a jó narratológus jó etikus is. Thomka például a hangnemváltások és a látószögcserék vizsgálatával mutat rá arra, hogy ezek a regények hogyan képesek megteremteni a szolidaritást. A Nabokov-szakértő Hetényi Zsuzsa is egy látszólag csupán irodalomtudományos probléma, a tárgyleírások tanulmányozása révén mutatja ki az orosz–amerikai író műveiben megjelenő emigránslétet és -érzületet. Nagy Imre tanulmánya végül visszatér a két világháború közötti Pécs korszakához. Nagy Imrének eddig is rendkívül sokat köszönhet mindenki, akit érdekel a pécsi irodalom, és ennek a nagyszabású projektnek, a város irodalmi műveltségét a kezdetektől a XX. századig tárgyaló Öttorony című könyvnek a folytatása a most megjelenő hármas íróportré, amely a két háború közt a pécsi egyetemen tanuló Tatay Sándorról, Kolozsvári Grandpierre Emilről és Takáts Gyuláról ad komplex pályaképet.

A Pécs közelében, Szigetváron született Bod Péter Ákossal folytatódik Sz. Koncz István személyes hangvételű tudósportré-sorozata. A mostani beszélgetésben a volt ipari és kereskedelmi miniszter, később a Nemzeti Bank elnöke nemcsak az új gazdasági mechanizmussal, a taxisblokáddal vagy Horn Gyula kormányfői stílusával kapcsolatos tapasztalatait osztja meg, hanem nem rejti véka alá a jelenlegi hazai orosz befolyás miatt érzett aggodalmát sem. Felhőtlenebb írásban köszönti Ágoston Zoltán az idén hetvenedik születésnapját ünneplő Alföldet, és vele együtt a hazai irodalom függetlenségét és sokszínűségét.

A kritikarovat hasábjain két fiatal recenzens is először mutatkozik be a Jelenkorban. Csondor Soma Pál Sándor Attila Balladásköny című verseskötetét értelmezve azon töpreng, lehet-e a ma még balladát írni: úgy tűnik, lehet, de éppenséggel a műfaj lerombolásával. Azt eddig is tudhattuk, hogy Vörös István novellái bővelkednek abszurd és groteszk elemekben, de Szemán Krisztina kritikája után talán arra a meggyőződésre jutunk, hogy ez a gazdag novellisztika akár valóságos vallási projektként is felfogható. Szemes Botond (aki ugyanúgy ’94-es születésű, mint Csondor és Szemán) Clara Royer Kertész Imre-monográfiájáról osztja meg kétségeit, nem tagadva a tudományos ismeretterjesztésnek szánt mű érdemeit, de azt már bírálva, hogy a könyv túlságosan igazodik a kertészi önképhez. A szám utolsó kritikája legalább annyira politika-, mint irodalomtörténeti relevanciájú. Kosztolányi Dezső életművének aggasztó része, hogy ő szerkesztette a Pardon nevű rovatot a szélsőjobboldali Új Nemzedék című lapban. Ezeket az írásokat adta ki Arany Zsuzsanna, a kötetet Szénási Zoltán recenzálja számos kérdést megfogalmazó, bátor kritikájában.