A hatvanadikra ünnepi kötettel készültünk. Azt találtuk ki, hogy a (majdnem) hatvan közreműködő írásait fejezetekbe rendezzük, és minden fejezet címe Beáta egy-egy kötete lesz: Narráció és reflexió, A pillanat formái, Esszéterek, regényterek stb. A hirtelen ötlet meglepően jól bevált, mert a beérkező írások könnyen, szinte automatikusan megtalálták a helyüket Beáta addigi életművének egy-egy epizódját jelző fejezetekben. Először csodálkoztam ezen, aztán megértettem. Hiszen rengeteg kolléga, barát és több generációnyi tanítvány dolgozik olyan területen, amelyet ő nyitott meg korábban, vagy amelyen írásai megkerülhetetlenek. (Például narratológia, a kisprózai műfajok, az esszé műfajának elemzése, a modern magyar próza, a prózafordulat, Tolnai- és Mészöly-recepció stb). Mindannyian részei vagyunk – így vagy úgy – a Thomka-Symposionnak, és ez így van jól. A „Thomka Beáta” jelölő egy közösség metonímiája is.

Ő, bár megtehetné, azóta sem ül a babérjain. Csak egy gyors, elnagyolt szemle: az utóbbi tíz évben kijöttek a Narratívák sorozat utolsó kötetei, a Déli témák tanulmánykötete (nekem ez a „minden, amit a délvidékről tudni akartál, de sosem merted megkérdezni Beátától” kötet). Ez utóbbiban van a családi könyvtár történetét elmondó egészen rendkívüli esszé is, a Kelengyelajstrom és vertfal – könyvekből. A Prózaformák (tankönyvszerű alkalmazása és szintézise narratológiai tudásának). A sokszerzős Befejezetlen könyv, ami a kisprózai formákról szóló rendkívül gazdag tanulmánygyűjtemény. Emellett jöttek sorra a mindig újdonságot szimatoló világirodalmi kritikái, amelyekért tíz körömmel kapkodtak a lapszerkesztők, és amelyek nemrég kötetben is megjelentek (Regénytapasztalat, 2018).

A Regény és tapasztalat című 1978-as amerikai esszéválogatásról írta egy recenziójában negyven évvel ezelőtt: „[p]illanatnyilag ez az, ami irodalmi mindennapjainkból leginkább hiányzik: a felszabadult, polemikus, állító és megkérdőjelező, elméletileg megalapozott, de állításaiban a kockáztatásig hatoló kritikusi nyugtalanság”. Ez pontról pontra áll kritikáira. Elkezdtem összeírni azokat a könyveket, amiket az ő ajánlására olvastam el. Reménytelen. És éppolyan fontos figyelni azt, amire nem reagál. Diszkréten, de határozottan orientál ezzel is. És független, kilométerekkel van felette a szakmai megosztottságoknak.

A rangokat és kitüntetéseket rossz viccnek tartja. Gratuláltam neki a Széchenyi-díjhoz. Legyint és nevet, reszelős hangon: „ugyan, én csak egy vidéki tanítónő vagyok”. Van egy kardja, sokáig a fogason lógott. Díszkard, egy külföldi egyetemtől kapta elismerésül. Erről mindig Farkas Zénó, Déry Feleletének világhírű vegyészprofesszora jut eszembe, akinek a Corvin-lánca lóg a tanári WC kulcsa mellett a szögön.

Narráció és reflexió. Egyetemista korom egyik legfontosabb könyve. Forum, Novi Sad, 1980. Olyan, mintha egy magyar Genette végigolvasta volna a hetvenes évek új magyar prózáját és írt volna egy újabb Figures-t, külön nekünk. Hogy értsük kicsit jobban, miről is van szó. Valószínűleg az is fontos, hogy Beáta nem Budapestről, hanem a fővárostól háromszáz, (később kétszáz) kilométeres távolságból nézte a magyar irodalmat. Meg az is, hogy Jugoszlávia különböző kulturális központjaiban jobban, hamarabb és szélesebb körben értesült az értelmiség az egyidejű nyugat-európai fejleményekről. Derrida Grammatológiája 1976-ban jelent meg Szarajevóban (magyarul 1991, majd újrafordítva 2014-ben), Beáta polcain pedig ott sorakoznak a negyvenéves, cirill betűs Lacan-, Ricoeur-, Jakobson-kötetek.

„Volt egy nagy pillanata a folyóiratnak, amikor Thomka Beátával formátumot változtattunk, és elkezdtünk közölni a Tel Quel folyóiratból, annak köréből Todorovot, Kristevát, Genette-et, Derridát, sokkal korábban, mint ahogy később divatba jött.” Emlékszik vissza a Symposionra Beáta egyik legkedvesebb, legrégebbi barátja, Tolnai Ottó (Költő disznózsírból, 299.).

Látókör (1). Kilencvenes évek második fele. Nemrég jelent meg a piros könyvek – Az irodalom elméletei – öt kötete (azóta is a legjobb magyar nyelvű kezdőcsomag az irodalomelmélethez), és már készültek is a szintet lépő, haladóknak szóló Narratívák-kötetek: történelemelmélet, képelmélet, kulturális antropológia és a többi. Ezzel egyidejűleg jöttek az irodalomtanszékre a társtudományok élvonalbeli képviselői. Elsősorban nem a befutott sztárok, hanem a kísérletezők, a társadalomtudomány avantgárdistái. Úgy tűnt, hogy az irodalomtudomány fontos csomópontja a tudományok addig nem sejtett hálózatának, és a narratológia a közös nyelv, amelynek segítségével akárhol könnyen megértethetjük magunkat a pszichológiától a teológián át a médiatudományig. Ő akkor hozott nekünk vendégelőadókat és óraadókat, amikor az egyetemi adminisztráció egyre kevésbé volt képes (vagy hajlandó) megtartani a nem pécsi illetőségű oktatóit.

Látókör (2). Helyek: Debelyacsa (Debellács), Újvidék, Pécs, Bécs, Budapest, Jyväskylä, Dublin, Belgrád, Párizs, Amszterdam, Berlin, Groningen, Ausztrália. (Biztos sokat kihagytam.) Nyelvek: magyar, szerb, német, francia, angol. (És úgy tudom, Ferrantét olaszul olvasta.)

Pécs (1). Vajon hányszor hívták, és hova? Nyilván sosem fogja elárulni, hogy mennyi helyen marasztalták, hol milyen státuszokkal és lehetőségekkel, mesebeli munkakörülményekkel csábítgatták. Szerintem alig-alig fogtuk fel, hogy mekkora kincs, hogy ő valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva kitart Pécs mellett.

Azért nem biztos, hogy megmagyarázhatatlan. Nem tudom, csak tippelek: talán a határhelyzet? Lehet, hogy a közép-európai kulturális komplexitásnak a déli határvidék innenső – Szeged, Pécs – és túlsó – Újvidék, Szabadka – városaiban hasonló a mintázata? Felejthetetlen például az is, amit Beáta Mészöly Miklós Közép-Európa-fogalmáról írt. Világos, miért: neki erről egész egyszerűen több tapasztalata van, mint Mészölynek volt.

Közép-Eu. „Thomka egy lövészárok-Európából írja sorait, innét írja, hogy a térség legújabb tragédiája sem homályosíthatja el a látomást, melyben párbeszéd folyik, melyben közlekedni és sétálni, együtt látni és szemlélődni lehet, a másik nyelvet és szellemet figyelve a magunkét is tisztábban érzékelni, mi több, egymás hallásához éppen ilyen időkben kell tudatosan fölkészülni. Innét írja, hogy lehetnek e tisztázatlan helyzetű népeknek, nyelveknek, csillagködöknek sérelmeik, maradhatnak jogtalanul váltig a peremeken, ám egyetlen választási lehetőségre sincs mentség, ha a kívülrekedtség programmá és önigazolássá válik.” (Esterházy Péter írja ezt Beáta Ezredvégi képtár című esszéjéről, picit irigyelve-csodálva Beátát, hogy ő ugyanazt érti-látja, amit például Danilo Kiš.)

Pécs (2). Azt számtalanszor észrevettem, hogy mi, pécsiek azért vagyunk a térképen, mert ő Pécsett van. Egyetemen a kötelező olvasmánylista tételeit olvasva láttam, hogy itt is-ott is a legnagyobb tisztelettel írnak róla. Amikor diákként eljutottam egy-egy konferenciára, és az ebédnél véletlen mellém keveredő Híres Író vagy Hatalmas Tudós udvariasan szóba akart elegyedni velem, akkor jellemzően ezzel nyitott: „Szóval te pécsi vagy? Na és hogy van Beáta?” Ha azután később is Híres Író vagy Hatalmas Tudós mellé keveredtem, akkor sokatmondó bólogatással úgy mutatott be a körülötte állóknak, hogy „nézzétek, ez itt Beáta tanítványa Pécsről”.

Kibédi Varga Áron írja egy 1999-es naplóbejegyzésében: „Annyit bombázzák Újvidéket, hogy megint telefonáltam Thomka Beátának. Végeltől kapott egy e-mailt, húga Belgrádban pincében él. Beáta lelkesen mesélt arról, hogy Bacsó Béla most pécsi diákoknak milyen szépen és izgalmasan mesélt Heideggerről és Gadamerről. Nekünk, akik innen a képernyő mögül nézzük a háborút, olyan hősiesnek tűnik, hogy ők ott, alig pár kilométerre a szerb határtól a filozófiáért lelkesednek.” (Szép napok: Amszterdam, Budapest, Párizs, Freiburg, Quimiac, 2011, 32.) 1999-ben Hollandiából nézve Pécsből Beáta alakja látszott. Időről időre belefutok hasonló sorokba.

Stílusa. Egyszerű, eszköztelen elegancia. A testtartás, a félmosoly. Rezerváció. Ökonomikus, pontos fogalmazás: ez kicsit mészölyös vonása. Nagyon kitüntető a figyelme, de egyetemistaként, kezdő tanárként kicsit tartottunk is tőle. És ki kellett tanulni a félszavait. Nem mindig értettük, és aztán hirtelen mégis. Vagy csak utólag, másnap. Amit mondott, pontos volt, de azért annak még meg kellett találni a kontextusát. „Te, nekem ezt és ezt mondta tegnap Beáta. Szerinted ez mit jelent?” A lányok úgy rajongtak érte, hogy ezt ő véletlenül se vegye észre. Egyszer odalépett hozzám a folyosón, mondott valamit. Épp négyen beszélgettünk, egy korombeli, tanársegéd kolléganő és két hallgatólány. Beáta rámosolygott a többiekre, ment tovább. Amikor befordult a folyosón az irodája felé, a fiatal kolléganőnek kiszaladt a sóhaj a száján, hogy „én ilyen nő szeretnék lenni ennyi idős koromra”. A másik két lány, habozás nélkül, uniszónó rávágta, hogy „én is!”

Kérdés (1). Közülünk, tanítványai közül lesz-e valaki, aki fel tud nőni hozzá? Hirtelen nem is jut eszembe több kérdés.