Konrád György A látogató című regényével robbant be a magyar irodalomba 1969-ben. A hatvanas években gyermekvédelmi felügyelőként dolgozott, ekkor szerezte könyve élményanyagát a második világháborúban és ötvenhatban megnyomorított Budapest társadalmáról. Az ötvenes évek közepétől publikált folyóiratokban, a hatvanas évek elején a Jelenkorban világirodalmi tanulmányokkal jelentkezett. A forradalom idején pacifista nemzetőrként járta a várost egy használatba nem vett gépfegyverrel a vállán. Ez évben végzett a pesti egyetemen, ahonnan több ízben kizárták nézetei miatt. Gyerekkorát Berettyóújfalun töltötte, apja módos vaskereskedő volt, akit ‘44-ben a Gestapo feleségével együtt Ausztriába hurcolt. A szülők nélkül maradt 11 éves fiú nővérével együtt a berettyóújfalui zsidók deportálása előtt egy nappal felutazott Budapestre, majd ott bujkálva élték túl a nyilas uralmat és az ostromot. Ez a gyerekfejjel megélt rendkívüli tapasztalat érlelte férfivá idő előtt, ezt dolgozta fel 2002-es önéletrajzi regényében, talán legjobb időskori művében, az Elutazás és hazatérésben. Itt írta: „Véletlenek kegyes láncolatának köszönhetem az életemet. Tartós adomány tizenegy éves korban megismerni azt a száraz tárgyilagosságot, hogy bármikor megölhetnek, és nem idétlenkedni ilyen helyzetben. 1944-45 telén majdnem úgy gondoltam a halálra, mint a tűzifára. Nem volt benne semmi különös. Rajtam kívül álló esemény, csak annyira valószínű, amennyire a kártyában komoly esély van rá, hogy az ember rossz lapot húz és veszít.”

Ritka szerencsémnek tartom, hogy Pécs kulturális fővárosi programjában közösen dolgozhattunk A város arca című kötet létrehozásán, amelyben jórészt a város szellemi karakterének kialakításában meghatározó művészekkel, értelmiségiekkel beszélgettünk. Én afféle ciceronéja voltam és kérdezőtársa. Kíváncsisága kiapadhatatlan volt. Amikor a könyv interjúit készítettük, 2010 környékén sokat időztünk együtt Pécsen különböző éttermekben, kocsmákban jobb-rosszabb vörösborokat kortyolgatva. Gyuri felidézte régi pécsi látogatásainak emlékeit, amikor Szelényi Ivánnal városszociológiai kutatásokat végeztek itt a hatvanas évek végén. Behemót orsós magnóval a vállukon barangolták be a Tettyét és a többi városrészt, s persze a Nádor szálló márványasztalkáinál pihenték ki a fáradalmakat. Meg hát íróként is dolgozott eleget azokon az asztalokon. Mint mondta, második, A városalapító című 1977-ben megjelent regényének számtalan oldala született ott, s nem más, mint Pécs adta a kötet inspirációját. Sok pécsi történetet, számtalan régi alakot őrzött regényírói emlékezetében a régi repülőtér félkarú alkalmazottjától kezdve az éjszakai pillangókon át a Nádor törpéjéig, Darányi úrig, aki mindig szimpla kávét rendelt, mondván, hogy a dupla az ő termetéhez túlzás lenne, s akit minden nap valamelyik pincér helyezett fel gyengéden a székre.

Valószínűleg ekkoriban, és nem korábbi, jórészt általam moderált pécsi könyvbemutatóihoz kötődő találkozásaink egyikén idéztem fel neki megismerkedésünket, talán 1991-ből. Fiatal újságíróként egy pécsi vendégszereplése után, a független, épp ezért rövid ideig létező városi hetilap év végi összeállításához arról faggattam, mit jelent számára a karácsony. „Nekem mint zsidónak?” – kérdezett vissza az akkor hatvan körüli, robusztus ember öblös hangján, csöppet sem barátkozóan. Épp akkoriban, egy-két éve indult szabadjára újból a nyilvános antiszemitizmus Magyarországon, én viszont köpni-nyelni nem tudtam a félreértés miatt, majd kínomban kiböktem: nem, önnek mint személynek, Konrád Györgynek. Akkor megenyhülve szépen elmagyarázta, miként ünnepelték a családban, én meg kis színest kanyarítottam belőle. Két évtized múltán jót nevetett akkori önmagán, szerencsétlen jelenetünk akár egy kabaré-tréfa, úgy mulattatta.

Szeretett mosolyogni, amit saját maga így magyarázott. „Sokat mosolygok napközben, akár egy kínai. Apám is kedvesen tudott mosolyogni, talán azért megy ez nekünk, mert mind a ketten együgyűek vagyunk.” Ez utóbbi bizonyítékának látta, hogy gyakran boldog, és ritkán boldogtalan. Élvezte a derűs szemlélődést, noha élete nagyobbik felében sok olyan tapasztalásban volt része, amely nem adott okot derűre. De az államszocialista rendszer hosszú évtizedei alatt is megpróbálta jó szívvel elfogadni a mindennapi életben adódó örömöket. Konokul elutasította a rendszer ideologikus feltételrendszerét, a normális polgári életet ellehetetlenítő követeléseit, ám a létezés elemi szintjén ámulatba ejtette az, ami van, ami adódik – akár jó, akár rossz. Ebből a kíváncsiságból és megigézettségből született A látogatótól kezdve mindegyik műve.

Autonóm gondolkodása már diákkorában szembefordította a kommunista berendezkedéssel, az ’56-os forradalom alatt azonban nem vállalt komoly szerepet, fegyverével az utcákat járva leginkább szemlélődött. Ha a Budapest nyomorából építkező A látogató regényvilágát sötétnek ítélte a hivatalos kritika, és meglepetést keltett a kötet megjelenése, A városalapító ugyancsak pengeélen táncolhatott, kiadják-e vagy sem. Hiszen olyan emlékezetesen ironikus sorok olvashatók benne a szocialista államról, mint a következők: „Ha a hivatal állami, legyen a gyár, a bolt, az iskola, legyen minden és mindenki állami. Az állami cipőben kellemesebb a járás, az állami eper édesebb, az állami újság igazabb, az állami gyerek államibb; nadrágszabásomtól szófűzésemig, vonzalmaimtól lelkiismeretemig magam is minél államibb vagyok, annál inkább szocialista. Egy poros műhelybe, ha államosítottuk, beragyog a nap; egy poros tanár, ha államosítottuk, kihúzza magát, most már az új rend új fiait neveli; az állam a jó, ha minden az államé: minden jó...” Konrád a rendszerváltás után sem lett az állam rajongója – ami annak fényében, hogy a saját állama kétszer, előbb fasiszta, majd kommunista rendelettel kitette a házából, nem meglepő –, idézett sorainak figyelmeztetése az autonóm személy elvesztéséről, a hatalmi mechanizmusba való arctalan betagozódásról a máig ér.

Konrád György a világ nagyvárosaiban szerzett tapasztalataiból megalkotta, megalapította azt az imaginárius helyet, ahol a magafajta jól érzi magát. Ez a hely a nagyváros, ami kellően sokszínű, és magába tudja integrálni a különböző kisebbségeket. Például a diaszpórában élő zsidókat is. Úgy vélte, „a város tartósabb, mint a kormányzat”, élőbb, virulensebb, ami egyébként „riasztó erővel be tudja tölteni az eltávozottak és a halottak helyét”. A Berettyóújfaluról jött, komótos életvitelhez szokott „vidéki pasas”, „a falusi voyeur”, ahogy magát nevezte, több évtizednyi ott lakás után sem tudott betelni Budapesttel. Ha meggondoljuk, Budapest rejtette el, amikor ‘44-ben meg akarták gyilkolni, ott élte túl diákként, majd ’56 után alámerülve az abszurd ötvenes éveket, s a hatvanasokat is a nagyváros mélyvizében vészelte át. „Hevesen túlélő város”-nak nevezte, amelynek pogány életöröme ellenáll a különböző ideológiák aszketikus elvárásainak. Más nagyvárosokat is szívesen látogatott, szerette New York kozmopolita nyüzsgését, de szerette Hegymagast, a Balaton-felvidéki parasztház magányát is. Ahol annak a diófának az árnyékában üldögélt hosszú éveken át, amelyet csemeteként Rajk Lászlótól kapott a hatvanadik születésnapjára.

Magatartása az adott körülmények közt, akár akarta, akár nem, politikai szereppé alakult. ’73-ban hatalmi szóval menesztették állásából, onnantól hazai munkalehetőségei megszűntek. 1977-ben, némileg cenzúrázva még megjelent A városalapító, ám azt követően itthon betiltott szerzővé vált, s csak közvetlenül a rendszerváltást megelőző politikai erjedés közegében jelenhettek meg újra művei. Ezen időszak alatt írásai itthon szamizdatban, illetve kicsempészett kéziratai a nyugati világ legnevesebb kiadóinál jelentek meg. Nagy tekintélyű ellenzékivé vált, külföldön a közép-európai értelmiség egyik leginkább figyelemre méltatott belső disszidenseként tartották számon. Bár a hatóságok már ’74-ben, a Szelényi Ivánnal közösen, konspiratív módon írt társadalomelméleti munka – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz – lelepleződése után megpróbálták rávenni az ország elhagyására, Konrád maradt, vállalva a rendőrségi megfigyelések, lehallgatások és egyéb retorziók közt zajló ellenzéki létet. E döntését valószínűleg sem barátai, sem ellenségei nem értették. „Nem tudom, mi ez a makacsság bennem, hogy nem kívánok tartósan messze lakni attól a kapualjtól, ahol majdnem lelőttek” – írta később.

Alkalmanként egy-két évet Nyugaton töltött, de mindig visszatért ide. Politikai írásaiban, például a beszédes című Antipolitikában egyebek mellett a jaltai világrend akkoriban öröknek tűnő alapjait is megkérdőjelezte. A hazai demokratikus ellenzék formálódásában jelentős szerepe volt, a rendszerváltás után az SZDSZ liberális politikájának egyik meghatározó értelmiségije. Politikai tevékenysége, nyilatkozatai megnövekedett ismertsége miatt immár itthon is nagy visszhangot váltottak ki, ezekkel nem kevés ellenséget szerzett magának. 1990-től betöltötte a nemzetközi PEN Club elnöki tisztét, később a német művészeti akadémia – első külföldi – elnöke lett két cikluson át. E szerepeit azonban a brechti intenciónak megfelelően nem átéléssel, hanem reflexióval, tiszta ésszel alakította. Megbízatásai végére érve, az önéletrajzi regény folytatásában, a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor kötetben 2003-ban rezignáltan ezt írta: „Mindannak, amivel előhozakodom, már nincsen senki számára felfogható értelme. Volt, talán volt, de erről fölösleges beszélni már. Közeleg az este, amelyen már nem teszem le a szemüvegemet az éjjeliszekrényemre, és már nem köszönök el a feleségemtől, mielőtt visszahúzódnék a szobámba. Nem sok idő múlva a nyitott szemem olyan lesz, mint egy cukormázas gesztenyegolyó.”

Hadd vitatkozzak az elejével, tudom: élveznéd. Volt, van és lesz értelme annak amit írtál, amíg lesznek értelemmel bíró, szabad emberek. S ne felejtsük az ifjú szíveket. Meg az olyan korosodókét sem, mint az enyém.

(Fotó: Tóth László)