Jürgen Habermas június 18-án töltötte be a kilencvenedik életévét. A német sajtó nem ismert mértéket: „Nincs még egy gondolkodó, aki így alakította volna a Szövetségi Köztársaságot, mint Jürgen Habermas.” Aztán már egy icipicit visszafogottabban: „Habermas […] a civilizálódás filozófusa a barbárság utáni korban; ő a Szövetségi Köztársaság intellektuális és politikai lelkiismerete.” Szinte szó szerint ugyanezeket lehetett hallani és olvasni Adornóról, amikor 2003-ban a német szellemi élet az ő századik születésnapját ünnepelte – ezt a hangot tehát hagyhatjuk. (Lásd ehhez: Axel Honneth (szerk.): Dialektik der Freiheit, Suhrkamp Verlag 2005.) Annál is inkább, mert Habermas általában sem szerette a fennhéjázó ünneplést, ezt inkább autoriter gesztusnak tartotta.

De akkor hogyan lehetne (kellene) őt ünnepelni? Azt kötelezően el kell mondani, hogy 1929-ben Düsseldorfban született, kisgyerekként, majd kamaszként élte át a hitleri diktatúrát; a háború után Göttingenben, Zürichben és Bonnban tanult filozófiát. Az egyetem elvégzése után szabadúszó újságíró volt, amikor 1956 februárjában felkereste Adornót a frankfurti Társadalomkutatási Intézetben. Ez fordulópont volt az életében: a Frankfurti Iskola tradíciójában egyfajta szellemi iránytűt talált a maga számára. Egész életművében ezt akarta folytatni, de korrigálni is. (Három frankfurti korszaka volt: 1956–1959, 1965–1971 és 1983–1994, teljesen különböző feladatokkal és érdeklődési irányokkal.) Számtalan vitában vett részt, a vita a tulajdonképpeni lételeme, most csak a legjelentősebbeket említve: a pozitivizmus-vita, a Luhmann-nal való összecsapás, a történész-vita, a kései évek Rawls-szal és Rortyval folytatott diskurzusa. Az életmű erővonalait talán nem most kell kijelölni, ez amúgy sem könnyű feladat: „A történész-vitában való részvétele volt nagyobb hatású, vagy a Megismerés és érdek? Az Európa-politikáról való megszólalásai jutottak el szélesebb olvasóközönséghez, vagy A kommunikatív cselekvés elmélete?” Tudjuk, hogy szeptemberben fog megjelenni az Auch eine Geschichte der Philosophie című opus magnum, két kötetben, 1700 oldalas terjedelemben. A kiadó egyelőre titkolózik, de Axel Honneth talán már látta a kéziratot: „Aki öregkorában a filozófiatörténet eddig fel nem dolgozott korszakait ily módon újra el tudja sajátítani, az nem veszítette el fiatalkori tudásszomját és bámulatos feldolgozási akaratát.”

Én most inkább egy kis, személyes történettel szeretnék ünnepelni, de ehhez is tartozik egy bevezetés. Rainer Forst írja: „Mintha tegnap lett volna, magam előtt látom a Filozófiai Intézet termeit a Dantestrasséban, ahol a nyolcvanas évek közepén Jürgen Habermasnál megkezdtem tanulmányaimat. Ebben az időben a Diskurs der Moderne uralta a filozófiai vitákat.” Én valamivel később érkeztem, 1988 legelején: ekkor készültek a Nachmetaphysisches Denken című kötet dolgozatai. (Elfogadtuk: korunkat nem posztmodernként, hanem a „metafizika utáni gondolkodás” korszakaként kell jellemezni.) Emlékszem, hogy egy szemináriumon Habermas több héten keresztül olvasta fel Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényéről szóló elemzését, amelyben tulajdonképpen Derridával polemizál. Varázslatos volt, mintha az ember egyszer csak egy kutatási folyamat részesévé vált volna. És mindannyian futottunk a könyvesboltba megvenni a regényt. Micsoda kezdés, kívülről tudtuk: „Du schickst dich an, den neuen Roman Wenn ein Reisender in einer Winternacht von Italo Calvino zu lesen. Entspanne dich. Sammle dich.” (Süddeutsche Zeitung Verlag, 2004, 7.) Az előadásokon három-négyszázan lehettünk, a szemináriumokon hatvanan, a kollokviumokon (ez egyfajta kutatószeminárium, amelyen doktoris diákok, ösztöndíjasok, vendégek és néhány kolléga vesz részt) körülbelül huszonöten. A hét csúcspontja mindenképpen a kollokvium volt, hétfő esténként. Általában valaki bemutatta a maga projektjét, fél órában, negyven percben, és utána hosszú-hosszú (többnyire igen kemény) vita következett. Már lassan fél tíz felé járt, mire autókkal, U-Bahnnal, biciklivel elindultunk a Dionysos nevű görög étterembe, ahol késő éjszakáig üldögéltünk. A maga hallatlan tekintélyét és a nagy professzori távolságtartást Habermas itt próbálta oldani: itt lehetett vele beszélgetni, nyaralásokról, filmekről, könyvekről, esetleg a magyarországi helyzetről. Bő egy év telt el, mire a kollokviumon sorra kerültem egy kiselőadással, amelyben azt akartam bizonyítani (a doktorim egyik kulcsfejezete volt), hogy Adornónál Az új zene filozófiájának Schönberg-fejezetében már benne rejlik A felvilágosodás dialektikájának alapkoncepciója. Az előadás előtt majdnem egy hétig ki sem mozdultam a pinceszobámból. Aztán az előadást követő vitában történt valami, amit sosem felejtek el. Amikor a kritika lassan keményebbre fordult, egy kicsit elvesztve a kontrollt, visszaszóltam Habermasnak: ha ezt (mármint amit éppen állított) elfogadnánk, akkor olyan tarthatatlan koncepcióhoz jutnánk, mint Ön A felvilágosodás dialektikájának legutóbbi kiadásához írt utószóban. (Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: Dialektik der Aufklärung, S. Fischer Verlag 1986. 277–294.) Mire kimondtam, nagyon megijedtem, de amikor ránéztem, láttam, hogy a szeme biztatva nevet.