Június van, idén még biztosan megrendezik a POSZT-ot, és a hagyományokhoz híven a Jelenkor színházi számmal jelentkezik. S már az első oldal sem kertel: Stuber Andrea évadáttekintő írása 2018/19 legjelentősebb színházi eseményének a kulturális tao eltörlését nevezi. Hiába az évi félezer bemutató, a növekvő jegyeladás, a kormányzat döntése nagyon nehéz helyzetbe hozta a teátrumokat, főleg, hogy nincs hír a megígért kompenzációról. S bár Stuber Andrea írása izgalmasan, mindenfajta skrupulus nélkül szemlézi a kiemelkedő vagy éppen csalódást keltő premiereket (megfogalmazódnak bizony meglepő kritikusi ítéletek), tehát az esztétikum szerves része a számvetésnek, rögtön jelzi, hogy a színház bizony nem politikamentes terep. Még ha néha, főleg ilyen helyzetben, szeretnénk is annak tudni.

Másfelől nagyon lényegesek azok a törekvések, amelyek igyekeznek a színházat társadalmi funkcióval felruházni: a lapszámban jó néhány ilyen kísérletről szó esik. Weiss János a Deres Kornélia és Herczog Noémi szerkesztette Színház és társadalom című válogatáskötetről közöl tanulmány értékű kritikát. Szerencsés, hogy a szerző filozófus, így a könyv címében jelölt problematikát széles történelmi összefüggésben veszi szemügyre. Bizony, Arisztotelész Poétikájához kell visszamennünk, ha meg akarjuk érteni a színház társadalmi szerepvállalásáért síkra szálló szerzőket, rendezőket, színházi embereket. Doma Petra kritikája a szintén beszédes című Színházi politika # politikai színház (a szerkesztők Antal Klaudia, Pandur Petra, P. Müller Péter) kötetet szemlézi, és e két recenzióban olyan jelenségek kerülnek szóba, mint a brechti színházkoncepció, Handke a közönséget gyalázó műve, a börtönszínház, a párizsi Odéon színház ’68-as diákok általi elfoglalása vagy a színházi nevelés legkülönfélébb formái. Vagyis e tanulmánykötetek tárgyalása bemutatja, miként is lehet gondolkodni színház, politika és társadalom viszonyáról, majd gazdag példatárral szolgál.

A szám tanulmányai pedig mintegy a jelzett problematika néhány esettanulmányával szolgálnak. Imre Zoltán azt elemzi, hogy a Millenniumi emlékművet a különböző politikai kurzusok hogyan állították a saját ideológiájuk szolgálatába, és a szobrok köré szervezett ünnepi felvonulások révén hogyan vitték színre emlékezet- és társadalompolitikájukat. Pandur Petra írásának középpontjában a PanoDráma társulat előadásai állnak, amelyek több nézőpontból, az eltérő igazságigényeket egyszerre megmutatva, a más-más felfogásokat ütköztetve dinamizálják 1956 emlékezetét. A P. Müller Péter által történetileg frappánsan felvázolt flash mob szintén a társas cselekvés műfaja. De Várkonyi György gazdagon illusztrált tanulmánya is par excellence társadalmi-politikai ambíciókat tárgyal: a művészetet a hétköznapi életbe beoltani igyekvő Bauhaus magyar alkotóinak az iskola színházi projektjeiben vállalt szerepét mutatja be. (Ha már szóba került a Bauhaus: a szerkesztőség javában dolgozik a századik évforduló alkalmából a következő szám tematikus összeállításán, avagy folyt. köv. nyáron.)

A színház függetlensége más összefüggésben is rendre előkerül a lapban, mégpedig a színházi előadásnak a megírt drámával szembeni autonómiája kérdésében. Pályi András kritikájában arról ír, hogy ma már a magyar színházakban sem ritka, hogy a produkciók alkalmi szövegeket használnak, és nem rendelik alá magukat a „nagy” irodalmi drámáknak. Persze korai lenne arról beszélni, hogy a drámák puszta forgatókönyvvé váltak volna (vajon hányan olvasnak forgatókönyveket?): Proics Lillának adott interjújában a rendező, egyúttal a Radnóti Színház dramaturgja, Kelemen Kristóf is azt ecseteli, hogy a hazai színházi szemlélet még mindig igencsak drámaalapú. Ebből a szempontból nagyon érdekes viszont Nagy Imre kritikája Schwajda György A szent család című drámájának a Pécsi Harmadik Színház által bemutatott produkciójáról: úgy fest, az írott szöveghez bátran hozzányúló Vincze János előadása jobb, mint a dráma.

Ha már Nagy Imre írásánál tartunk, azoknak az olvasóinknak sem szerettünk volna csalódást okozni, akik konkrét színházi bemutatók részletes reflexióira kíváncsiak. Nánay István a székesfehérvári Vörösmarty Színház két fantáziadús előadásáról, az Úr és Lucifer perpatvarát másként színre vivő Az ember tragédiájáról és Esterházy Mercedes Benzéről ír. Aki pedig szeretné megtudni, milyen felemás évet zárt a Pécsi Nemzeti Színház, Ágoston Zoltán írásából tájékozódhat. Ha távolabbra tekintünk, kuriózuma a számnak a remek kortárs német drámaíró, Roland Schimmelpfennig poétikai előadása, amelyben néhol szinte szúrósan, máskor epigrammatikus tömörséggel számol be színházi és alkotói elképzeléseiről, nem rejtve véka alá a kritikusokkal szembeni ellenérzéseit sem.

S bár szóba került a színház drámával szembeni esetleges fölénye, korántsem illendő temetni még az utóbbi műfajt. Pályi András említett kritikája a mai magyar színdarabokat tartalmazó kötetet, a Szűcs Mónika szerkesztette Családtörténeteket taglalja, s Hajdu Szabolcs, Háy János, Pass Andrea, Tasnádi István és Tóth Krisztina művei közül az utóbbi szerző alkotását, a Pokémon Gót tartja a legerősebbnek. A júniusi Jelenkor melléklete pedig éppenséggel Tóth Krisztina azóta elkészült drámáját hozza. A Denevér vérbeli és vérbő szatíra, amelyben az óvodai plüssállat elvesztésének kiszámíthatatlan következményei lesznek. És ahogy az illik, mindenki megkapja a magáét a hisztérikusságra hajló színésznő anyától a teszetosza értelmiségi apán át a gyilkos mosolyú óvónőig, hogy végül a remek humorú dráma komor színeket öltsön. A Denevér melléklet, így hát külön is forgathatja az olvasó, vagy akár az autonóm színház jegyében a drámához hozzányúlni igyekvő, akár társadalmi és politikai cselekvésért ringbe szálló színész és rendező.

Különös kegyetlensége az életnek, hogy amikor a szerkesztők nyomdába adták a lapot, még mosolyogva konstatálhatták, hogy POSZT-válogatóként a tavalyi számnak súlyos évadértékelő írást adó Térey János neve a mostani összeállításban is többször felbukkan. Hiába, Térey megint kikerülhetetlen, gondolhattuk. Akkor még nem tudhattuk, hogy mire megjelenik a lap, megbecsült és szeretett szerzőnk már nem lesz közöttünk. A szerkesztő úgy érzi, Térey János fájdalmas hiánya erre a számra is rávetül, ezért szerette volna, hogy még ebben a kurta ajánlóban is leírhassa a nevét.