A vég felé, a vég felől

„Mi, a kortárs irodalom rendszeres olvasói, talán azokkal az írókkal kerülünk a leginkább bensőséges kapcsolatba, akiknek a műveit éppen akkoriban olvassuk először, többnyire ifjúkorunkban, amikor a kortárs irodalom rendszeres olvasóivá válunk. Vannak közöttük nagy írók, kisebbek; nem ez számít. Tőlük, az ő műveikből sajátítjuk el »irodalmi anyanyelvünk« kortárs rétegét. Az évek múlnak, s mi követjük pályájukat, némelyikük mellett évtizedekig kitartunk, másokról megfeledkezünk. Ám ez sem számít sokat. Ha újra a kezünkbe kerül valamely rég olvasott könyvük, egyetlen bekezdés elég, s máris visszatalálunk a bensőséges viszonyhoz, a mondatok adta otthonossághoz, amelyet csak ezek az írók nyújtanak számunkra, régi nagy klasszikusok sem, később megismert kiválóságok sem” – írja a decemberben elhunyt Grendel Lajos életművéhez való viszonyáról Takáts József a lapszám zárásaként. A sablonoktól és nagyotmondástól mentes, személyes hangú nekrológ nem elhanyagolható erénye, hogy egyszer sem írja le a „kisebbségi” vagy „szlovákiai magyar író” megszorító terminusokat.

Ha a vég(e) felől kezdett ismertetőmben most a márciusi lapszám elejére térek, akkor bizony láthatóvá válik, hogy az ómega és az alfa – „jaj” – összeérnek. Oravecz Imre versei az öregedő ember tapasztalatát dokumentálják, ahogy a véget várva egyre inkább kiszorul a világból, Marno János versei halottakat szólítanak meg, Meliorisz Béla versei az utóbbi években azzal a traumával birkóznak, mit tegyen az, akinek meghalt az élete társa. Egressy Zoltán egyik verse pedig az etruszkok halálkultuszát idézi meg.

Táborok, iskolák, elvágyódás

Garaczi László regényrészlete viszont sokkal inkább az öntudatlan gyermeki életkultusz jegyében született, aminek mottója „az Élet él és élni akar”. Az olvasó egy „madártáborba” csöppen, ami nem madarak táborba zárásának hiábavaló kísérletét jelenti, hanem madarak megfigyelésére szolgáló tábort gyerekek számára. Ám Garaczi írói világában a stikli, a gikszer a létezés jellegadó tartozéka, így a Mohácsremix vidám tábori élete épp egy viszonylag madármentes övezetben zajlik. A madárhiány aláássa a tábor értelmét és ezzel rendjét, a pontrendszerrel is mért fegyelem fenntartása nehéz, különösen az elbeszélő és bátyja alkotta „poszáta” őrs defetista magatartásának köszönhetően. „Nem javított a helyzetünkön, hogy a bátyám a káromkodásjelentő dobozba minden nap bedobott egy poszáta, bazdmeg, poszáta, vagy poszáta, seggfej, poszáta cetlit, vagyis önmagunkat jelentettük fel, amiért elvileg egyszerre kaptunk plusz és mínusz pontokat, de nem tudtuk, milyen arányban, a káromkodás nagyobb bűn-e, mint amekkora erény a feljelentése, nem tudtuk, hogy az önfeljelentéssel javítunk vagy rontunk a pontversenyben elfoglalt helyezésünkön”.      

Méhes Károlyt, aki Pannonhalmán, bentlakásos fiúkollégiumban tanulta meg annak idején, hol lakik az úristen, erős és bensőséges szálak fűzik Ottlik Géza kultikus regényéhez, annak világához, ezért megírt néhány oldalt a kiváló emberidomár Schulze tiszthelyettes naplójából. „Őrültek háza. Két újonc a földön. Nem is érdekel, miért. Nem – ez – a – lényeg. Hanem, hogy a földön. Fegyelem, rend híján. Az egyik még csak végrehajtotta az utasítást. Hogy leül és föláll. De másik? Gott im Himmel. Kik kerülnek ide? Mondom, leül. Le-ül. Ő nem. Kérdem, érti-e a magyar szót. Érti. Beteg? Nem beteg. De nem engedelmeskedik. Semmi szín alatt. Valami Medve nevű.”

„Csupa feddés, számonkérés, lelki terror, de hát végeredményben ez egy iskola” – olvassuk a rezignált mondatot, egy tanár gondolatfolyamában Kiss Tibor Noé készülő regényében. Az iskolai viszonyok felvillantásán keresztül a mai magyar társadalmi valóságra is fényt vető részletből az elbeszélő erős elvágyódás-érzete sugárzik, nem véletlenül kapta a Voyage, voyage címet.

A szépirodalmi rovatban a továbbiakban többen is első ízben jelennek meg a Jelenkor hasábjain: Vonnák Diána novellával, Kustos Júlia regényrészlettel és Kállay Eszter versekkel, de Nagy Márta Júlia is hosszabb idő után jelentkezik újra versével. A rovatot Wirth Imre és Gellén-Miklós Gábor versei teszik teljessé.
 

Kertész Imre, Borbély Szilárd, József Attila és az avantgárd

Szemes Botond tanulmánya, a Titkos életeink, Kertész Imre prózájának alakulását veszi szemügyre a korai egzisztencialista hatásokat és az író önábrázolásának, szerepeinek kérdéseit boncolgatva, a berlini Kertész Imre Archívumban végzett kutatásaira támaszkodva. Borbély Szilárd A Testhez című kötetének traumaértelmezése Visy Beatrix tanulmányának a témája. Veres András erősen polémikus szavakkal („Lehetőleg máma még”?) szól hozzá Lengyel Andrásnak a Jelenkor 2018 novemberi számában megjelent, az értekező József Attiláról szóló átfogó írásához, sérelmezve az általa jegyzett kritikai kiadás eredményeinek mellőzését. Várkonyi György „Messzelátók” című tanulmánya a magyar képzőművészeti avantgárd kibontakozását, különböző csoportjait és – főként francia – kapcsolatrendszerét kíséri nyomon a huszadik század első évtizedeiben. (Írásához színes műmelléklet kapcsolódik.)

Kritikák és tudósportré

Beszédes címmel írt méltatást Szénási Zoltán Takács Zsuzsa beszédes című verseskötetéről, A Vak Reményről: A költészet vigasza vigasztalanságok idején. Némiképp rímel erre Schäffer Anett kritikája Rakovszky Zsuzsa Történésekjéről, mely az elemzett kötetből származik: „Általában soha semmi se könnyű”. Üdítő kivétel e sorban Melhardt Gergő Mándy Iván válogatott levelezésének kötetéről írott kritikája: a „Csak engem látogatóba ne vigyél!” című írásba átszivárog valami Mándy szarkasztikus humorából. A rovatot Boda Miklós recenziója zárja a Jelenkor valahai főszerkesztője, Tüskés Tibor válogatott bibliográfiájának kötetéről.

A „tudósportrék” sorozatában Sz. Koncz István ezúttal némileg formabontóan nem valamely híres orvossal, természettudóssal beszélget, hanem mesterével, Vitray Tamással, akinek neve a hazai televíziózással a kezdetektől összeforrt, és aki annak idején az egész országot a képernyő elé szögezte műsoraival. Amelyeknek sikeréhez akkoriban elegendő volt az, hogy az embereket esendőségeikkel együtt is emberi vonásaikkal mutatták be, s nem a bennünk megbújó állati felszínre hozásával akarták – mint sokszor mostanság – kierőszakolni a nézők figyelmét.