Érdekes disputa zajlott a minap az egyik belgrádi nyílt filmfórumon. Nevezetesen az, vajon a január vége felé elhunyt Dušan Makavejev vagy a még élő, bosnyák muzulmán származási hátterét végleg feledni és feledtetni igyekvő Emir Kusturica-e a leghíresebb szerb rendező? (Aleksandar Petrović és mások neve itt már a második körben kihullott.) Ezúttal elmaradt a hajcibálás azzal kapcsolatban, hogy muzulmán ember lehet-e szerb, ami örvendetes fejlemény, így végül többé-kevésbé békés egyetértésben megszületett a logikusnak tűnő válasz, miszerint a régi jugoszláv feketehullám taraján kétségtelenül Makavejev vitte a prímet anno, továbbá megkérdőjelezhetetlenül ő jegyzi a filmtörténetileg maradandóbb alkotásokat, ellenben Kusturicát az ifjabb nemzedékek már jobban ismerik. Ergo Kusturica ma már sokkal híresebb. Dolly Bell lesárbirkózta a szerelmes postáskisasszonyt, aki így kénytelen a pókhálós archívumba visszavonulni, s ott várni a szebb napokat. Persze közben az van, hogy itt is a dialektika hal meg utoljára, mert épp a halál ténye és motívuma az, ami Makavejev munkásságára újra felhívni látszik a figyelmet, s máris nagy sorozatvetítések és megemlékezések terve kezdett körvonalazódni. Állítólag alakult is erre a célra egy társaság, amely lendíteni hivatott a makavejevi újjászületésen úgy, hogy a külföldet sem hagyja ki ebből. Ehhez valamiféle határidők is elhangoztak, de nem fontos. Meglátjuk, mi lesz – mondjuk tapasztaltan és félig-meddig bölcsen. A halálhír pedig úgy szólt, hogy nyolcvanhét évesen Belgrádban elhunyt Dušan Makavejev, az egyik legkiemelkedőbb, kerek e világon sok helyütt elismert szerb-jugoszláv filmrendező, forgatókönyvíró és producer. (Ezt így adta hírül a magyar sajtó is.) Dióhéjban: Makavejev 1932. október 13-án született a szerb fővárosban, tanulmányait is ott folytatta, végezetül pszichológusi diplomát szerzett Wilhelm Reich tanainak beható tanulmányozásával. A filmművészetben tehát az úgynevezett jugoszláv feketehullám egyik megalapítójaként jegyzik, aki olyan filmeket készített, amelyeket sajátos groteszk szürrealizmussal társuló súlyos társadalomkritika jellemez. (Reich-i orgonenergia kontra sztálinizmus.) A kommunizmust és a kapitalizmust egyaránt bírálta, s a kezdeti mellőzések, betiltások, letaglózások sorozatai után átszakadt a gát: számos hazai és külföldi elismerést kapott. Berlinben Ezüst Medvével, Pulában Ezüst Arénával tüntették ki, de díjazták Cannes-ban, Chicagóban úgyszintén. A párizsi székhelyű Délkelet-európai Filmfesztivál zsűrijétől pedig megkapta, habként a tortán: a Filmes legenda elismerést.

Otthon a belgrádi művészeti akadémia díszdoktorává avatták, ami ilyenformán, hogy ő maga kényszerből valamiféle párhuzamos akadémiává lett a mindenkori hatalom kimeríthetetlen irritálása közben, ez végeredményben szomorú is, vidám is, meg szinte nevetséges és valószerűtlen, ám ebben az esetben is az a helyzet, hogy jobb későn, mint soha. Egyébként nyilván létezik sok dolog, ami itt szükségszerűen elkerüli makavejevi módra csapongó figyelmünket (oh, drága Maestro!), de az semmiképp, hogy A gorilla délben fürdik. Aztán meg ha már a menazsériánál tartunk, az „állatmeséknél”, rendhagyó paraboláknál és egyebeknél, itt lelhető fel implicite az, amit a mi Kassákunk is mondott: „a ló meghal, a madarak kirepülnek”. Kassák Lajos tézisét legszebben Dušan Makavejev támasztotta alá, mintegy előrevetítve a Josip Broz Tito halála utáni talányos időket ebben a balkáni térségben – a maga izgága sasfiókáival együtt.

Egyes mozinézők tehát még meg se születtek, mások már netán el is felejtették, milyen idők uralkodtak ’68 és ’71 között mind keleten, mind nyugaton, amikor ez az öntörvényű, később, ugye, a jugó Paradicsomból kiűzött férfiú részben Jugoszláviában, részben az Egyesült Államokban leforgatta nihilista-anarchisztikus, munkásosztály-ellenes, szocializmus-ellenes, épész-ellenes, egyetemeserkölcs-ellenes, normális-világ-ellenes mélypornográf főművét. Merthogy ez lett a megítélése odahaza a W. R., Az organizmus misztériuma című monstrumnak, ha most csak erre a megítélésre és elítélésre összpontosítunk. Mert ugyebár felső parancsra az elvtársak megtanácskozták a dolgot, majd ítéletet hirdettek, melynek nyomán Makavejevnek jobb lett elhagynia az országot. Később ugyan visszasomfordálhatott, ám hosszú, utóbb a nyilvánosságtól elzárkózó életének eme szakasza már nem tud értelmes részévé lenni ennek a kis kompilációs megemlékezésnek.

Ott tartottunk, nyúlfarknyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a W. R.-ről negatív pártállásfoglalás szülessen. Mármost távol attól, hogy az ítélőszék tagjai mindannyian tök ostobák lettek volna, annyi biztos, hogy az „egyöntetű” többségben, amely hüvelykujjával a föld felé mutatott, nyilván nagy számban ültek olyanok, akik soha nem hallották Wilhelm Reich osztrák-amerikai pszichiáter és pszichoanalitikus nevét. Reichét, kinek tanai a világuniverzumot befolyásoló szexuális energiáról szólnak. Testvérségben a szexuális világforradalom elképzelésével, amely alapvetően átalakítja bolygónkon az erőviszonyokat, s felszabadítóan hat az egyénre. Persze másképp, mint a kommunizmus. Meg másképp, mint a kapitalizmus, meg másképp, mint az összes elnyomó hatalmi szerkezet. A bíráknak nem volt idejük könyvet venni a kezükbe, valószínűleg nem is volt szokásuk, csak követték az utasítást. Közben aligha eshetett szó az „eszmei kártékonyságon” túl a film újszerű képi világáról, a kifordított látásmódról, az eltolódó hangsúlyokról. A montázs jellegében és dinamikájában Eisenstein és Dziga Vertov hatásáról stb. Idegesíthette őket már egydimenziós látásmódjuknál fogva is mindaz, ami feketehumor, görbetükör, travesztia, kifordított szemlélet, főleg amikor úgy érezhették, a dolog odavág. (Hazavág.)

Mindenesetre nem is láthatták másképp, amikor súlyos nyomás nehezedett rájuk, ahogy tulajdonképpen ma is nehezedik az egyénre különféle grémiumaival együtt, mely eszközről a hatalom, úgy látszik, sose feledkezik meg, s gyakorolja is, amikor csak szerét ejtheti. És ez nem más, mint a megfélemlítés, zsarolás, melynek eredménye az egyén elviselhetetlen szorongása. Ám ezzel a kígyó a saját farkába harap, a kör bezárul, zárlatos lesz. Erről beszél Makavejev és Reich. Következésképp ki kell bújnunk valahogy a prés alól a teljes lelki torzulás előtt. A W. R., avagy a szervezet működése, avagy az egyén kétségbeesett örök magánya erről szól. Ahogy Makavejev összes filmje, beleértve az ugyancsak nagy port kavaró testvérművet, a Sweet Movie-t is.

Megjegyzés. Van egy ronggyá olvasott amerikai könyvem, amelyet a hetvenes évek derekán adtak ki. Friss volt még, amikor hazacipeltem San Franciscóból. Címe: Film as a Subversive Art, benne a legszubverzívebb rendezők élén maga Makavejev áll. A kötet írója-szerkesztője a híres Amos Vogel professzor, neves filmtörténész, „filmész”, aki szemmel láthatóan nagy tisztelője a megboldogult szerb rendezőnek. Makavejev Dusánnak, akit Koltai Ágnesünk bizarr szentségként emleget az ő Filmvilág-beli cikkében. Nos, Vogel könyvének fedőlapján csíkos bordó háttér előtt a legismertebb jugoszláv színésznő, Milena Dravić látható, aki a partizánfilmekben is emlékezeteset alakított, de a W. R.-ben egyenest remekelt. Milena karjával kinyúl egy képkeretből, mintha nem férne bele. A fotó rögzítette jelenet az évek folyamán emblematikussá vált, a legtöbb helyen ez látható. És itt csupán annyi még, hogy tavaly ősz óta Milena Dravić sincs az élők sorában.