Nagy figyelmet váltott ki Grecsó Krisztiánnak a tavaly októberi Jelenkorban megjelent Mint akinek hagyaték című betegségverse, és nem is volt kérdés, hogy a szerző új költeményével kell indulnia a februári számnak. Grecsó Krisztián ezúttal Babits talán leghíresebb versére, az Esti kérdésre írja rá mintegy válaszként a nagy költőelőd betegségét és a saját mostani állapotot, az eredmény pedig ismét megrendítő. Egy betegségvers esetében az esztétikai természetű megjegyzésekben van valami bántó és érzéketlen fontoskodás ‒ de közben az Esti választ azért is olvashatjuk megrázó alanyi versként, mert kifinomult poétikája hordozni és közvetíteni tudja a személyes tapasztalatot.

S a teljes versrovatot áthatja a személyes szembenézés erős gesztusa. Valaki váratlanul fölnéz, és egyszerre pillantja meg a múltját és a jelenét. Valaki leltárt készít, de alig van mit összegyűjteni, amit pedig igen, azt is minek. Vagy valami végleg felbomlott. Vagy meghalt egy anya. Vagy megint ugyanazok a mintázatok ismétlődnek. Sokféle tapasztalat jelenik meg a szám verseiben, ám hasonló tisztánlátással, noha érzelmileg igen változatosan. A rezignáltság és az emelkedettség kettősségével (Poós Zoltán), bosszús öngúnnyal (Peer Krisztián), tömény, mégis szelíd bánattal (Fekete Richárd), gyengédségbe hajló szomorúsággal (Toroczkay András) vagy fejcsóváló önértetlenkedéssel (Csordás Kata). Vörös István játékosan moralizáló villanellái nem ily módon személyesek, de ugyanúgy szembenézők ‒ ahogy Krusovszky Dénes talányos, álom-logikájú versei is: mert bár megmosolyogtató, ha valaki túl komolyan veszi az álmait, mégis merész dolog csak úgy fittyet hányni nekik. Néhány kép a szám verseiből: „a gyermek arca sima, mint a tortabevonat”; „cickányállkapcsok bagolyköpetekből”; a madarak „vékony szárnyaiba gallyak fagynak”; „a szennyvízaknafedő feletti aranyesőbokor szikrázó sárgája vázákba gyűjtve minden tavasszal”. A szerkesztő persze elfogult, de én még elfogódott is vagyok: egy ilyen versrovatnál érzem úgy, hogy érdemes lapot csinálni.

Műfajilag és az oldalszámokat tekintve messze van a rovattól Mohácsi Balázs kritikája, de nagyon is idekívánkozik, ugyanis Izsó Zita új verseskötetét úgy dicséri vagy épp kifogásolja, hogy a könyvet a kortárs magyar líra széles mezőnyében helyezi el, így Izsó olvasói mellett a jelenkori költészet iránt érdeklődők figyelmére is mindenképp számot tarthat.

Forgách András hosszú elbeszélése, Az élet császára szintén indíthatná akár a lapszámot. A hetvenes évekbe visszakalauzoló szöveg a kor sajátos hangulatát a fiatalság céltalan, de épp ezért olyannyira eleven erejével ötvözi. Umberto Eco azt írja, hogy az egész Isteni színjáték egy hatalmas késleltetés, a hosszú-hosszú út igazi célja Dante végső látomása: Forgách tekergő-csavargó elbeszélése is a késleltetésre épít, de a szereplők hosszas útja nem a Szeretethez, hanem egy bizarr házibuliba visz. Zoltán Gábor nemritkán esszéisztikus hangvételű novellája is a szocializmusba vezet vissza, az iskola nyomasztó világába, egyúttal azt is jelezve, hogy az empátia váratlan felismerésekhez vezethet. Nemes Anna és Halász Rita prózái ehhez képest hangsúlyosan a jelenben horgonyoznak le: míg Nemes elbeszélője Szarajevóban bandukolva mindvégig ahhoz beszél, aki nem lehet jelen, addig Halász narrátora épp valaki elől menekülve tér vissza gyerekeivel a saját gyerekszobájába. Vagyis bonyodalmakhoz és nehézségekhez még a történelem sem kell, és részben ezzel foglalkozik jelen sorok írójának előadásszövege, amely a fiatal magyar prózában, így Nemesnél és Halásznál is a magánéletiség „trendjét” véli felfedezni más tendenciák mellett.

A februári szám esszéi és tanulmányai számomra azt a felismerést erősítik meg, hogy a látszólag már jól ismert dolgok egészen új, éspedig igencsak csalogató fényben jelenhetnek meg, ha új nézőpontból vetünk rájuk pillantást. Merthogy a Jelenkor-hagyományban oly fontos Mészöly Miklós-i életművet még gazdagabbnak érzékelhetjük, ha, mint azt Jankovics József teszi, megvizsgáljuk a régi magyar szépirodalom vagy a tágabban értett régi magyar irodalmi kultúra tükrében. De Petri híres verse, a Horatiusnak rossz napja van is jelentős átértelmezéssel gazdagodhat, ha az interpretátor klasszika-filológus, Horatius jó ismerője, jelen esetben Ferenczi Attila. Aki meggyőzően érvel amellett, hogy a versben a beszélő rosszkedvét okozó „ők” nem feltétlenül az új rajongó olvasók, ahogy azt a kritikusok egy része eddig gondolta, hanem a kéretlen politikai pártfogók. S Kafka vagy Bruno Schulz látszólag már megértett műveiről is könnyen kiderülhet, hogy mégsem értettük meg eddig őket teljesen, ugyanis bár a felszínen ez kevéssé látszik, de igen mélyen gyökereznek a zsidó ezotériában, így a kabbalában. Ijedségre semmi ok, Pálfalvi Lajos előzékenyen és már-már szórakoztatva kíséri végig az olvasót ezen a különös, rendkívül izgalmas, nemritkán szinte bizarrnak tűnő vallási világon. És bár minden bizonnyal ki-ki tud ezt-azt a mai művészetről és a mai tudományról, de annál többet tanulhat, ha Gálosi Adrienne-re hagyatkozik, aki bemutatja a két terület egymásba fonódásának néhány mai formáját. Vigyázat, virtuális valóság-szobrászok, fluoreszkáló bundájú nyulak és szőrös kaktuszok népesítik be ezt a határvidéket! Gálosi Adrienne esszékötetéről pedig Angyalosi Gergely közöl recenziót.

Zenét és világirodalmat is kínál a februári szám. Az idén hetvenöt éves Eötvös Péterrel Balogh Máté készített nagy ívű interjút. A titokzatos, valódi kilétét homályban tartó olasz író, Elena Ferrante regénytrilógiája, a Briliáns barátnőm nagy világsiker, alighanem a könyvekből készült sorozat miatt is. Aki eddig gyanakvással szemlélte a jelenséget, annak nem kell tovább összehúznia a szemöldökét, ha egy olyan kiváló ízlésű irodalmárra hallgat, mint Thomka Beáta, aki kritikájában a harmadik kötet irodalmi erényei mellett érvel. A fiatal lengyel prózaíró, Łukasz Orbitowski kevésbé ismert szerző, de a magyarul nemrégiben megjelent naturalista lélektani kamaszregényére (Egy másik lélek) Gyürky Katalin hívja fel a figyelmet.