A LXII. évfolyamunk élén Zalán Tibor verse áll, pontosabban Papírváros című regényfolyamának egy lírai monológja. Senkit ne tévesszen meg, hogy úgy kezdődik: „rettenetes”. A sodró költemény azt járja körül, milyen „a rettenetet birtokolni”. A versrovatban Aczél Géza az aprópénz, az apróság és az apróvad szócikkekkel bővíti torzószótárát. És Nádasdy Ádám két szonettje tesz arról, hogy a (poszt)avantgárd felütés után a klasszikusabb versbeszéd is képviseltesse magát: Túl jó az egész; Hűtlenségem jeléül. Ki-ki döntse el, hogy szerelmes vagy istenes verset olvas-e, netán sikamlós vagy közéleti áthallásba botlott.

Karácsonykor a Litera hosszú interjút közölt Szilasi Lászlóval, aki végül azt is elárulta, hogy újabban egy „szép szerelmes könyv”-ön dolgozik, ráadásul szeretné, ha nő lenne a narrátora. Az interjú készültekor Szilasi még az olvasás, a kutatás fázisában volt, még nem volt benne biztos, hogyan is beszélhetne a szereplője – nálunk [Kései házasság] címen olvasható a készülő regény alighanem első publikált részlete.

Most veszem észre: a szépirodalmi blokkban ezúttal főként a részletek, a torzók, a töredékek dominálnak. Vajon összeállnak-e mozaikká? Szilasié után Bán Zsófia Méreg című regényrészlete olvasható: egy a diktatúra ellen szervezkedő földalatti sejt ügyeibe nyerünk bepillantást, s abba, ahogy közben egy gyerekkori szerelem újraéled. És mindez a hatvanas évek Brazíliájában történik. Nem kevésbé egzotikus, mint a Viharsarok a szocializmus korában. Izgalmasan rímel a Bán-szöveg szabadságharcos szálára az amerikai Claire Messud regényrészlete (Szende Lotti fordításában). 1999-es The Last Life (Az utolsó élet) című regénye egy család három generációjának történetét dolgozza fel. Az itt közölt részletben arról olvashatunk, ahogy a beszélő apja, a fiatal Alexandre elhagyja szülőföldjét, Algírt – 1962 júniusában járunk, éppen lezárult az algériai függetlenségi háború, teljes a káosz, sokan menekülnek Európába vagy még messzebb.

Amikor már túl jó lenne az egész, Jász Attila Fölösleges hírnév című versciklusának egyik darabja így kezdődik: „A VERSÍRÁS FÖLÖSLEGES DOLOG, olvasom egyik kedvenc költőmnél”. Rögtön eszembe jut a Szilasi-részlet három mondata; a narrátor udvarlója egy szalvétára irka-firkál a randevún. „A szalvétát elhagytam. Az irodalomhoz nem értek. A vers szép volt.” Hát nem megéri verset írni?

Csak „semmi érzelgés / mert különben / magadat eszed fel” – ezt már Demény Péter versében olvassuk. Rövid sorainak tempója egyszerre sugall játékosságot és zaklatottságot. Hasonlóan keserédesek Pál Sándor Attila balladatöredékei. Egyszer könnyed allúzióra szerkeszt tömör szociografikus látleletet: „báránygané a havon, / báránygané a friss, zöld gyepen, / báránygané az avaron, / báránygané az elhagyott géptelepen”. Máskor azt kérdezi – cseppet sem rezignáltan, hanem szeretettel –, „sikerül-e majd vajon úgy meghalni, / hogy az ágyam mellett virrasztót, / ha elbóbiskolt, / ne keltsem fel”. De semmi érzelgés, „semmi jelentőségteljesnek szánt utolsó mondat”!

A januári szám mozaikjának legérdekesebb, legkülönlegesebb darabja egy igazi klasszikus – egy Euripidész-tragédia: Karsai György és Térey János újrafordították a Médeiát. Kísérőtanulmányában Karsai a főszereplőktől – Médeiától és Iaszóntól – kezdve a mellékszereplőkig alapos karakterelemzésekkel fűz magyarázatot a rettenetes, barbár gyilkosságokhoz, szerelmekhez, hűtlenségekhez és szakításokhoz.

A képzőművészeti rovatban Balázs Eszter és Szeredi Merse Pál négykezes írása az olomouci Művészeti Múzeum Törésvonalak című közép-európai történeti avantgárd mozgalmakat bemutató monstre kiállítását szemlézi. (Ugyanakkor jó hír, hogy a kiállítás Olomouc után 2019 folyamán Krakkóba, Pozsonyba és Pécsre is el fog látogatni.) Anghy András pedig a pécsi múzeum egykori, 2018-ban, nyolcvanéves korában elhunyt műtárgyfotósát, Nádor Katalint és az ő – többek között a Pécsi Műhely-es együttműködések által sok tekintetben (neo)avantgárd ihletettségű – művészi munkásságát mutatja be tanulmányában, s a Nádor halála előtt nem sokkal folytatott beszélgetéseikből szerkesztett interjú közlésével is hozzájárul a kiváló fotós portréjának gazdagításához.

A kritikarovat a fiatal irodalom két figyelemre méltó regényírói debütálásának nagy ívű elemzésével indul: Szolláth Dávid Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem és Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényét olvassa egymás mellett, s tesz izgalmas prózapoétikai megfigyeléseket. Friedrich Judit Bán Zsófia Lehet lélegezni! című kötetét helyezi el körültekintően az életmű kontextusában. Harmadikként Fenyő Dániel teszi mérlegre a Radvánszky Anikó által szerkesztett „Beszélhetnek a kortársak”. Esszék és tanulmányok Weöres Sándorról című kötetet. Végül Mosa Diána méltatja Guillaume Métayer Türelemüveg című versválogatását.