„A vonalnak ritkán van alkalma
 mindentől elszakadva magában élni,
 de ez nem csökkenti esztétikai fontosságát."

Alexander Bernát

Valkó László (1946) korai műveit a rézkarc, a litográfia, a szitanyomat technikai lehetőségeinek kutatása jellemezte. Gyűrt és csavart forma I. (1973) című munkáján a víztükörre is emlékeztető alakzatok felnagyított képkivágása jellemzi a gyűrt anyagot, ugyanez a mintázat fogalmazódik meg a csavart elemen is. A ’70-es években sokszorosító grafikai eljárásaiban a montázs-kollázs és a metszetek készítésének egymástól eltérő módszereit egyesítette. Eleinte lágy alapba helyezte el gyűrt applikációit, majd magát a nyomólemezt gyűrte meg. A fényképezés helyett így egy-egy préselt tárgy saját nyomata jelenik meg többszínű munkáin (Tubusok, 1976). A ’80-as években „házportréi” álltak párhuzamban szociofotóként értelmezett csoportképeivel (Transzponáció I–IV., 1981; Bacon sétája in Hungary,1981). Gyakran művészettörténeti utalásokat fogalmaz meg sajátos módon gyűréssel (Hommage à Grünewald I–II., 1983). A ’90-es években egyre színesedő festményeivel, majd plasztikai alkotásaival, installációival mutatkozott be, később papírmasszából készített domborműszerű képek különleges textúrája foglalkoztatta. Az utóbbi években Valkó László gyakran használ digitális képalkotó módszereket. Témái között kiemelkedő helyet foglal el a táj, amelyet többnyire az ipari tájjal vagy az ipari civilizáció által alakított tájjal azonosít. Képeinek témája így sajátos ellentmondásba kerül a neves tájképfestők jellegzetes motívumainak, kompozíciós módszereinek parafrazeáló alkalmazásával. Most kiállításra kerülő legújabb műveinek domináns motívuma a vonal, melynek mozgásillúziói absztrakció és tárgyábrázolás finom átmeneteivel egyúttal az alkotás folyamatát is megjelenítik. A művész így ír műveiről: „Kezdetben volt a vonal, még csak mozgás, energia, ritmus. Később válik, válhat formává (anyaggá). Az alkotó hagyja, hogy szabadon mozogjon, mint a víz, amely csorog lefelé, miközben kanyarog, kerüli az akadályokat, vagy a faágak, melyek törnek a fény felé. Az ember sokszor csak firkálgat céltalanul, mint a kisgyerek, felelőtlenül. Aztán megnézi, mi történt, ekkor már működik a »felettes én«, felfedezi a jelentkező formákat, jelentéseket, kontrollálja, irányt szab neki: belép az alkotás folyamata, annak minden felelősségével, súlyával. A rajz, a vonal a legszabadabb, legkötetlenebb kifejezési forma. Klasszikus korokban, az első gondolat, terv a mű felé, nem kötötték a festészet mesterségbeli kötelmei, a stílus és korszellem elvárásai, a megfelelések. Ezért is érezzük kortalannak a barlangrajzokat vagy Dürer néhány vonalrajzát ugyanúgy, mint Picassóét, vagy a jelenben David Hockney rajzait. Bár ma a tervezést, az első gondolat rögzítését már a számítógéppel csináljuk, a vonal kézi varázsa, a nyomhagyás közvetlensége mindig megmarad. Az ember csak firkálgat céltalanul, ahogy sokszor csak kavarognak a gondolatok, képek a fejben, az egyik átcsúszik a másikba, felülírja az előzőt, »soha nem biztos semmi, mindig lehetnék jobb is!« – ezt a folyamatot rögzíti a vonal, mint az EKG-görbe. Az egyenes élettelen: a szív megállt, az organikus, a növények, az emberi test hajlékony, vitális, a hegyesek fémesen csikorgók, de még az absztrakt vonalak is a tér illúzióját keltik.”

Vonalakban (2018, szén, papír)

Valkó egyéni kiállításai voltak, többek között: Ernst Múzeum 1990, Pécsi Galéria 1986, 1996, Vigadó Galéria 1997, Életmű kiállítás, M/21 Galéria, Pécs, 2013, Műcsarnok 2016. 1993- 2016-ig a PTE Művészeti Kar oktatója, jelenleg professzor emeritus.

A bélyegképen a Nagy fa-szén rajz című alkotás részlete látható.