Nemrég, a POSZT alkalmával járt itt Pécsen, s persze bejött a Jelenkor szerkesztőségébe is mint régi munkatárs. Az utóbbi évtizedben ugyan már ritkán írt ide, a hivatali munka lefoglalta. Különösen úgy, amilyen odaadással – az ügyek, nem pedig az épp regnáló minisztériumi vezetés iránti odaadással – végezte. Aztán valahogy mégis sikerült kitenni őt az utcára, aminek körülményeiről nem tudok pontosabbat, mert szemérmesen nem adta ki a részleteket, nem szidta az anyját senkinek, csak annyit mondott akkoriban egyszer, szintén Pécsen, a szerkesztőségben járva, hogy nagyon nehéz most. És szabadkozva, hogy csak annyi időre futja egyszerre a munkahely nélküli állapotában, fél évre előfizetett a Jelenkorra.

Ő volt az is, aki kevéssel azelőtt, 2011 szeptemberében megjelent a Nyitott Műhelyben rendezett esten, ahol a Litera szolidaritási gesztusának jóvoltából helyet kapott a Jelenkor, hogy egy nyílt levelet követően azon az eseményen is felhívhassa a figyelmet a nehéz anyagi helyzetére. Kati részt vett a pódiumbeszélgetésen, bár kétlem, hogy valójában a minisztériumot képviselte, abban meg egyenesen biztos vagyok, hogy nem küldte senki. Magától jött, a felelősségérzete hozta oda. Mondhatja most valaki: ja, persze úgy könnyű, ha tudja, mi az, amiért felelős. Mert belülről ismeri a területet, szakmabeli, és nem politikai komisszár vagy agyatlan csinovnyik.

Ismertem a régi Magyar Naplóból, a kilencvenes évek elejéről, később a Frankfurti Könyvvásár 1999-es magyar jelenlétének programfelelőseként, majd a minisztériumi tevékenysége révén is kapcsolatban álltunk. Mindig azonnal segítőkész volt, például amikor pénzért folyamodtunk a kortárs horvát költészet antológiájának kiadására, támogatólag terjesztette föl az ügyet a magasabb hatalmak felé. Olykor telefonon is beszéltünk, és levelet váltottunk egy-egy esetben. Bár az előző dekádban már csak kettő – egy Sándor Iván-interjú és Lázár Balázs Bertók-estjéről készített tudósítása –, a kilencvenes években még jóval több írása látott napvilágot a Jelenkorban: Makay Idáról, Keresztury Tibor és Mészáros Sándor közös kötetéről, Pályi Andrásról, Baka István Sztyepan Pehotnijáról, Mesterházi Mónikáról és a képzőművész Gergácz Bertáról.

A másik oldala érdeklődésének a színház volt, sokat írt róla, egy ideig dolgozott a Film-Színház-Muzsikánál is. Aztán valamikor évekkel ezelőtt végre észrevettem, amin az egyszerű olvasó szeme gyakran átsiklik, hogy ő szerezte a nyolcvanas évek elején kiadott A három idegen című kétkötetes, 19. századi angol elbeszéléseket tartalmazó kötet életrajzi jegyzetanyagát, ahogy a két világháború közti angol elbeszélésekből válogatott Ellenfelekét is. És ő írta az Európa Kiadó ismert sorozatába a Maugham világa című kötetet. Mert a magyar mellett angol szakot is végzett, s ezen a területen is dolgozott. Meg persze szerkesztett, mindenfélét.

Most, hogy júniusban újra láttam, ismét úgy tűnt, hogy rendben mennek a dolgai vagy legalábbis megint talált értelmes feladatot magának. Nem önmagában abból éreztem ezt, hogy mosolygott, mert – ha jól emlékszem – akkor is mosoly bujkált az arcán, amikor állás nélkül volt, még ha szomorkás is. „Minden élő szertefut, csak a halotthoz van út” – idézte Babitsot a Gergácz Berta fiatalon lezárult életművét bemutató kötetről szólva a kilencvenes évek közepén. És ha ez igaz, akkor már hozzá is vezet út. Sokunk utai vezetnek hozzá.

(A kép forrása: Facebook)