Sok ez a hatvan. Már az ötven sem kevés, de az maga a kerekség, a beérkezettség. Egy hatvanéves ember aligha kívánja, hogy fiatalnak tartsák (már a fiatalosság is nagy szó ilyenkor), egy hatvanéves folyóiratnál mégis más a helyzet. Ha jól működik, nem lepődünk meg azon, ha eleven, önazonos, van benne dinamika és erő, sokszínű és nem kiszámítható. Vagyis fiatal. Abban bízom, hogy aki keze ügyébe veszi az októberi számot, belelapoz, beleolvas, vagy akár végig is olvassa, azt fogja tapasztalni, hogy a Jelenkor egy fiatal hatvanéves folyóirat. Még ha furcsa is arra gondolni most, milyen kevesen lehetnek azok a mai olvasóink, akik hatvan évvel ezelőtt, 1958 októberében megjelenésekor forgathatták az első számot.

Szerkesztőségi életkép a '80-as évek első feléből. Balról jobbra: Pákolitz István, Csordás Gábor, Bertók László, Parti Nagy Lajos

„Mit csinálsz te azzal a sok évvel, ami mögötted van?” – teszi fel a kérdést az abban az 1979. októberi lapszámban megjelent novellának a szereplője, amelyet Parti Nagy Lajos először korrektúrázott végig szerkesztőként. S hálás lehet a mai szerkesztő az elődjének, hogy visszaemlékező „cédulájának” egyikében fölkínálja számára ezt a kérdést. Amelyet maga Parti Nagy nagyon szépen válaszol meg: rövid, feljegyzésszerű, egymáshoz lazán kapcsolódó bekezdésekben szedi össze emlékforgácsait, töredékeit. Talán így lehetne legjobban, leghitelesebben fel-felvillantani mindezt a hat évtizedet. Lehetne persze krónikaszerűen is: megemlékezve az előzményekről, amelyek nélkül nincs Jelenkor: az 1931-ben megalakult Janus Pannonius Társaságról, az 1941 és 1948 között megjelenő Sorsunk, majd az ’56-ig működő Dunántúl folyóiratról; a Tüskés Tibor nevével fémjelzett éráról, majd a Szederkényi Ervin főszerkesztésével zajló időszakról, a prózafordulat lapbeli megjelenéséről, a ’90-es évek „posztmodern” irodalmáról, a későbbi fejleményekről. Nem rövid és nem is olyan egyszerű krónika már ez sem. Főként, hogy valamennyi állomása maga is tagolt, ahogy ez a mostani számból is kiderül. Egy-egy időszakról gazdag visszaemlékezések olvashatók: a Sorsunkról Nagy Imre, a ’70-es évekről Weiss János, a ’80-asokról P. Müller Péter tollából. De ezzel a sok mögöttünk lévő évvel arcképek és fotók segítségével is kezdhetünk valamit, és az ünnepi számot a fényképek miatt is érdemes forgatni. E képekből is kirajzolódik egy történet, amely felölel fontos szerzőket, könyvbemutatókat, esteket, születésnapi köszöntőket. E képekből felsejlő világ talán még elevenebben ad hírt arról, ami a Jelenkor hagyománya. Az ünnepi szám egyik ilyen fotóján Mándy Iván bölcs arca tekint ránk, és ő nagyon jól tudta, hogy a tárgyaknak is van emlékezetük: tárgyak alapján is számot vethetünk az elmúlt sok-sok évvel – talán megvan valahol az a pingpongasztal, amely még a régi Széchenyi téri szerkesztőségben adott helyet meccseknek, vagy az a régi kanapé, amelyen még ott ült Csorba Győző. Csorba csengőgyűjteményére pedig a mostani főszerkesztői szobában található csengő emlékeztet, amely még a régi szerkesztőség bejáratánál jelezte az érkezőt, és amelynek elődjét a költő ajándékba kapta.

Mindazonáltal nagyon szerencsések a Jelenkor mai szerkesztői, mert van valaki, aki a személyében testesíti meg a Jelenkor-hagyományt: a főmunkatárs Bertók László, aki már a Dunántúlba is írt, s 1959-től kezdve jelen van a lapban verseivel. Amikor besétál a szerkesztőségbe, olyan, mintha a hagyomány tenne látogatást. Így nem is állhatna más az ünnepi szám élén, mint Bertók versei, az újabb Firkák, a végsőkig kitartó és az öregségből tőkét kovácsoló költői erő momentumai. E felütés után pedig ott sorjáznak a további szövegek, összesen negyvenkét szerző tollából, 184 oldalon. Engedje meg az Olvasó, hogy most az első és hátsó borító tartalomjegyzékéhez irányítsuk. Számunkra örömteli azt látni, hogy minden írás azt hozza, azt jeleníti meg, ami miatt fontos lehet a Jelenkor hagyománya és az élő magyar irodalom és kultúra számára. E sokféle stílus, észjárás, tapasztalat, érdeklődés, világszemlélet, érzület, nyelv, probléma és habitus együtt alkotja azt az élő hagyományt, amelyet szeretnénk most amolyan szellemi ajánlatként az Olvasók elé tárni. Abban is bízva, hogy egy ilyen összeállítás arról is tanúskodik, hogy egy masszív irodalmi hagyományt nem lehet csak úgy lecserélni, s hogy egy ilyen hagyomány elemei összetartoznak a maguk különféleségében: e szerzők és művek így együtt jelentik azt, amit fontosnak tartunk.

Bármennyire reprezentatív is egy ilyen antológia jellegű szám, így sem fedheti le mindazt, amit a Jelenkor képviselni kíván. A legfájóbb hiány, hogy vannak, akiktől erre az ünneplésre már nem kaphattunk kéziratot. Egészen sokkoló, hogy Esterházy Péter nem lehet ott a névsorban. Nagy szomorúság, hogy már nincs lehetőség arra, hogy közöljük Kőrösi Zoltán és Borbély Szilárd új műveit. S évforduló ide vagy oda, egy ünnepi összeállítás sem lehet mentes a minden folyóirat életét jellemző esetlegességtől, attól, hogy egyes szövegek mégsem készülnek el, vagy lapzárta után érkeznek meg. Arra biztatunk tehát mindenkit, hogy figyelje a lap alakulását, hiszen mindig több számból, sőt évfolyamból rajzolódik ki az élő irodalom bontakozása. A mai irodalom pedig, ha nem ütközik akadályokba, szervesen alakul tovább, újabb és újabb irányok tűnnek fel: aki figyelmesen olvasta például a Jelenkor prózarovatát az elmúlt években, felfigyelhetett arra, hogy a rendszerváltás környékén született fiatal írók mintha a magánélet aprólékosan megjelenített, tágasnak ábrázolt térségébe térnének vissza. Hogy a fiatal magyar próza merre fog tartani, na meg persze az egyéb műfajok, az a jövő titka. Ha minden jól megy, a hetvenedik évfordulót ünneplő számból már erről is többet tudhatunk majd.

De most hadd álljunk meg a jelennél, és hadd örüljünk annak, hogy hatvanéves a Jelenkor.  

1991. november 21-én a Művészetek Házában Esterházy Péter köszönti a 75 éves Csorba Győzőt