Számos adóssága van a hazai fordításirodalomnak, az egyik legnagyobb, hogy nem igazán ismerjük a közelmúlt és napjaink roppant kiterjedt és sokszínű amerikai költészetét. A Magvető Kiadó Gerevich András és Krusovszky Dénes fordítói munkájának segítségével ebből törleszt most valamicskét, október folyamán ugyanis megjelenik a legendás Frank O’Hara egyik legfontosabbnak tartott, eredetileg 1957-ben kiadott kötete, a Töprengések vészhelyzetben. O’Hara az egyik utolsó avantgárd csoportosulásként számon tartott New York-i Iskolának volt emblematikus figurája – például John Ashbery mellett. Az 1926-ban született O’Hara zongoristának készült, a második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren szolgált egy romboló szonárosaként, a háború után felvették a Harvardra, ahol hamarosan átiratkozott irodalmat tanulni, az egyetem után viszont a képzőművészet világában találta meg a helyét: műkritikusként dolgozott, a MoMA egyik kurátora lett. Mindeközben pedig napi rendszerességgel írta a verseit – igaz, elég hektikusan és ritkán közölt csak belőlük, emiatt sokan inkább kurátorként és a New York-i művészvilág társasági alakjaként tartották számon. Bár költészete nem mondható kifejezetten kísérletezőnek, azt mindenképp elmondhatjuk, hogy az avantgárd „a művészetet életté, az életet művészetté” jelmondata nála sajátos színezetet öltött, hiszen költeményei gyakran egészen hétköznapi szituációkból indulnak ki. Másik híres verseskötete, a Lunch Poems például onnan kapta címét, hogy ebédidejében szerezte őket, s ez a versszituációkban is megjelenik. Ám a hétköznapi helyzetek hétköznapi nyelve egy-egy szokatlan, meglepő kép erejéig költőivé emelkedik, mondatszerkezetei egy ponton túl többértelműen vagy akár a dadaisztikus értelmetlenség (vagy értelmen túliság) határát súrolva tekeregnek, attól sem riad vissza, hogy saját maga alkosson szavakat, de attól sem, hogy egyes személyeket egy az egyben nevükön nevezzen. Versei ad hoc jellegük miatt talán inkább improvizatívnak mondhatók – talán nem véletlen utalás zongorista múltjára, hogy gyakran azt mondta, játszik az írógépén.

1966-ban O’Hara tragikusan fiatal korában, negyvenévesen halt meg – ráadásul döbbenetesen értelmetlen módon: a Fire Island-i tengerparton elütötte egy úgynevezett beach taxi, vagyis egy afféle homokfutó. Az amerikai irodalom nemcsak egyik legnagyobb formátumú alkotóját veszítette el – bár ez igazán csupán a ’70-es évektől megjelenő életmű-kiadások és monográfiák nyomán derült ki –, hanem bohém társasági-közösségi emberét, aki a New York-i szcénában összekötötte a képzőművészek és az irodalmárok világát.

Tehát ennek a jelentős és izgalmas figurának jelenik meg hamarosan hiánypótló kötete a Magvető Kiadónál Gerevich és Krusovszky fordításában – utóbbi pedig egy igen tanulságos utószót is jegyez a kötetben. Most pedig következzen ízelítőként két vers O’Harától.