Ha a szeptemberi lapszámot áttekintjük, úgy tetszhet, az összerendezés egyik erővonala valamifajta direktebb vagy áttételesebb közérzeti-közéleti aktualitás, illetve áthallásosság volt. Ezt képviselik Röhrig Géza hajléktalanok hangján megszólaló szocioversei, akárcsak Szálinger Balázs absztraktabb politikumú írásai. Meg kell jegyeznünk, már a verscímek is figyelemre méltók: Kereszténydemokrácia, A megszólítatlan dűlőnévállomány, Ötirónia. Szlukovényi Katalin versei viszont egy házasság mindennapi ügyeit, megfigyeléseit írják le – ahogyan Szeifert Natália novellája is meglehetősen hétköznapi eseményeket részletez. S ha arra a kérdésre keressük a választ, mi a tétje a leírásnak és az azzal járó fókuszváltásnak, forduljunk András Csaba tanulmányrovat-beli írásához, mely Tarr Béla filmnyelvéről értekezik.

A prózák közül Pályi András élvezetes fordításában Gombrowicz hol szürreálissá sűrűsödő, hol a metareflektivitásban kibomló öntörvényű, lendületes naplójának újabb részlete megint megkapó. Ám különösen figyelemfelkeltők lehetnek azok a megjegyzések, amelyeknek áthallásuk van napjaink közéleti-kulturális állapotaira is: a bölcsésztudományok lekicsinylése a reál-, vagyis hasznosnak tartott tudományokkal szemben, vagy amikor egy rádióban arról beszél magából kikelten egy hivatalnok, hogy a tömegkultúra termékei helyett a magas kultúrát – például Gombrowicz könyveit – recenzeálják a kulturális sajtóorgánumok. Egy-egy ilyen momentum erejéig szinte hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a naplórészlet Buenos Airesben íródott az ötvenes évek végén.

Agnieszka Kołakowska (a nagy lengyel filozófus lánya) Pálfalvi Lajos által fordított esszéjében azt a pikírt, banálisan lényegi kérdést feszegeti, végtére is miért teremtette Isten a sertést. Némi áttétellel ennek az írásnak is van aktualitása, hiszen a közvetlen közelünkben tombol az afrikai sertéspestis. És a szövegnek van egy párja is a kritikarovatban: Hanzelik Gábor írt két lengyel politikafilozófiai könyvről, Kołakowska és Ryszard Legutko munkáiról. De a Kołakowska-esszé néhány ponton finoman összecseng Szántó T. Gábor Iszaak Babel írásművészetéről szóló tanulmányával is, amelyben többek között azt is elemzi a szerző, miként váltak konfliktusossá a zsidó vallási szokások a háborúban, illetve a kommunista forradalomban – bizony, az egyik próbatétel a disznóhús megevése volt. És hogyha már itt körvonalazódni látszik a Gombrowicz–Kołakowska–Legutko–Babel-együttállás révén egy kelet-európai blokk, jeleznem kell, hogy szintén idetartozik – több szempontból is – Gyürky Katalin Kulináris könyvégetés című, Vlagyimir Szorokin új regényéről, a Manaragáról írott kritikája.

Humor és komolyság – abszurddal is kacérkodó – együttese nem csupán Szálinger, Szlukovényi, Gombrowicz és Kołakowska szövegeinek sajátja, hanem a lapszám élén álló Várady Szabolcs-álomverseké is, és illeszkedik e sorba Borsik Miklós egyre bővülő Átokkalendáriumának nálunk megjelent három darabja, valamint Petrik Iván elégikus hangvételű verse mellett Zalán Tibor költeménye is, mely a lapszámból talán a leginkább hordozza magán az avantgárd izgalmas, néhol az olvasóval packázó formanyelvi emlékeit. Ám az álom, az ébredés, a napkelte és napnyugta más-más módon átszövi Babiczky Tibor és Czilczer Olga itt közölt verseit is. Utóbbi szerzőről érdemes megjegyezni, hogy a Jelenkor egyik különleges visszatérője: mesterének Csorba Győzőt tartja, és utoljára a hetvenes években, a Szederkényi-éra derekán publikált a lapban. (Ezzel egyébként lekörözi Szálingert, aki kerek tizenhat év elteltével tér vissza a Jelenkor oldalaira.) E ponton hadd említsem a kritikarovat két cikkét – ezzel is szemléletessé téve a szeptemberi lapszámot át- és átszelő erővonalakat. Ha már a pécsi és jelenkoros hagyományokat érintettem: recenziójában Lőcsei Péter fűz fontos és szigorú meglátásokat a Weöres Sándor–Lovász Pál-levelezéskötethez, illetve Bedecs László ír kemény hangú bírálatot Babiczky friss, Félbehagyott költemények című verseskötetéről.

Visszatérve a prózarovathoz. Különös Egressy Zoltán regényrészletének alapszituációja: egy Holdkolónián játszódik 2051-ben. A részlet alapján fordulatos, kémkedős – és Tamkó Sirató Károlyt idéző módon retrofuturista – űr sci-finek ígérkezik a készülő regény, amelyben azért a környezettudatosság, a Föld megmentésének jellemzően antropocentrikus ideája is megjelenik. Utána következik Ménes Attila Danyiil Harmsz-os miniabszurdjaival: az első egy szegénykonyhán játszódik (lásd Röhrig szocioverseit), de akadnak még aktuális-áthallásos mondatok. Az is kiderül a szépirodalmi blokkból, hogy Milbacher Róbert már dolgozik a következő könyvén, Keserű víz címmel közöl regényrészletet. Az írás pompásan támasztja alá Szilágyi Mártonnak a Léleknyavalyákról, az előző regényről írott méltatását, melyben Szilágyi különösen a finoman archaizáló nyelvet és az irodalomtörténészi tudásanyag szépirodalommá transzponálását emeli ki.

A lapszám tudományos írásművei közül izgalmas témával foglalkozik Havasréti József Hajas Tibor és a bécsi akcionizmus kapcsolatáról szóló tanulmánya, amely nemcsak azért fontos önmagában, mert a neoavantgárd még mindig kevéssé szervesült része a magyar kultúrának, hanem mert azt is megvilágítja, miként lehetséges (és szükséges) nemzetközi viszonylatban vizsgálni a hazai jelenségeket. Említést kell tenni Major Ágnes Csáth-írásáról is, mely „A Jelenkor postájából” került elő, s Lengyel András áprilisi számunkban közölt Csáth-tanulmányára reagál.

Végül, de nem utolsósorban szomorú aktualitása van Mekis D. János írásának. A nyáron elhunyt Kányádi Sándor talán leghíresebb versét, a Valaki jár a fák hegyént elemzi nagy figyelemmel és alázattal, tömören körüljárva a kérdést, „mi történik akkor, amikor a hit dimenzióit kutató későmodern lírai vers, radikális poétikai döntéssel, kilép a liturgikus beszéd lehetőségei közül”.

Ha ilyen a szeptemberi szám, képzelheti a kedves olvasó, mit tartogatunk októberre, amikor is a Jelenkor működésének 60. évfordulója alkalmából ünnepi összeállítással készülünk.