A Micimackó legvégén a két főhős, Róbert Gida és medvéje elbandukol az Elvarázsolt Völgybe, hogy ott, történjék is velük bármi a jövőben, mindörökké játszhassanak. E titokzatos hely adja Tatár György nagyszabású esszéjének címét és központi motívumát: az írás abból a kérdésből indul ki, hogy varázstalanított világunkban (Max Weber) mit kezdhetünk az olyan valóságosan létező, az Ész által mégis könnyűszerrel puszta fikcióként lesajnált lényekkel, mint az irodalmi figurák. A Jelenkor nyári duplaszámában újabb Elvarázsolt Völgyekkel és azok újabb lakóival találkozhat az olvasó.

Így Arannyal, no nem a költővel, hanem Darvasi László készülő regényének zsidó fiatalemberével, aki túléli a holokausztot, de hazatérve a túlélők rossz lelkiismerete és a környezet újra felszikrázó gyűlölete gyötri. Vagy a fekete hegedűssel, aki Dragomán György rendkívül kimunkált kisnovellájának félelmetes hőse, akihez, mint egy rémisztő népmesében, hét hosszú esztendőre elszegődik az elbeszélő. Vagy ott van Vera, Grecsó Krisztián regényének kislány főhőse, akit nagy empátiával, de kendőzetlenül jelenít meg a szöveg, így egyszerre láthatjuk a lány naiv esetlenségét és rajta keresztül a felnőtt világ túlságosan is jól ismert hamisságát és visszásságait. Aki sorban halad a prózarovatban, az ezután egyre inkább mostani korunk hétköznapjairól, magánéleti ügyeiről hol fanyar humorral, hol érzékeny aprólékossággal hírt adó novellákat olvashat, Gáspár-Singer Annától, Mesterházy Balázstól és Harag Anitától.

A lapszám versei talán kevésbé lakókkal, inkább helyekkel bővíti az Elvarázsolt Völgyek birodalmát. Tóth Krisztina szonettjei – a versforma újabb ékes példa a költő nagyszerű formakultúrájára – terek, méghozzá a nézőtér, a tűztér és a játszótér köré épülnek, Marno János versciklusa pedig egy vonatút és a hazatérés külső és belső-lelki helyein vezet végig a nyelv hajmeresztő manővereivel. Tovább bővül Aczél Géza költői „lexikona” is, amely persze sohasem fog véget érni, most tart az altiszt, anyányi, annyi „szócikkeknél”, ezúttal főként a gyerekkor helyszínei és terei szüremlenek át a költői eszméleten. Demény Péter bizonyítja, hogy nagyon is lehet ma még érvényes allegorikus verset írni a „Szenvedély szorosával” és a „Keserűség ormaival”, s Az öreg halász és a tenger Santiagója, az Elvarázsolt Völgyek e nagyon szerethető lakója is átevezhet kis hajójával egy mai magyar versbe. A szám két fiatal költője, Áfra János és Csordás Kata a személyesség háttérbe szorításával teremt figyelmet a pusztulás vagy a komorság jeleit mutató helyeknek.

Nem lehet nem szót ejteni a nyári szám legszabálytalanabb szépirodalmi szövegéről, Halasi Zoltán írásáról. Amely egy revü, méghozzá Trianonról. A súlyos téma valóban afféle zenei-táncos formában kerül terítékre, brékelő hazafiakkal, foxtrottozó békemegfigyelőkkel, de a meglepő műfaji választás aligha Trianont bagatellizálja, inkább olyan karneválszerűséget eredményez, ahol ki-ki elmondhatja a maga igazságait és hazugságait. Már a revü szövegéről jó lenne sokat beszélni, vitatkozni, hát még akkor, ha a mű egyszer színpadra is kerül. Ráadásul részletről van szó, a szerző készülő más szövegei egyéb történelmi traumákhoz vagy sorsfordulókhoz kapcsolódnak.

Folytatódik Sz. Koncz István tudósportré-sorozata is, ezúttal a biológus-rákkutató Orsós Zsuzsanna az interjúalany, és a beszélgetésből nem csupán kutatási eredményeiről tájékozódhatunk, hanem az igen nehéz körülmények között felnövekvő tudós személyiségéhez is közelebb kerülhetünk. S ehhez hasonlóan a lap szép számú értekező szövege sem pusztán professzionális szaktanulmány, hanem olyan írás, amely magán viseli szerzője gondolkodói alkatát, személyes észjárását. Most csak két esszét emelek ki. Az egyik Pór Péter nagyívű, remek elemzésekben és mélyreható megfigyelésekben bővelkedő írása Várady Szabolcs költészetéről, a Várady-recepció eddigi legkomolyabb szövege. Várady legendásan keveset és ritkán író alkotó, s Pór Péter ezt a gesztust a költői életmű belső sajátosságának tekinti: olyan munkásságról van szó, amely egy rendkívüli költészettörténeti korszak után bontakozik ki, és ezt az utólagosságot, apály-jelleget költészetformáló tényezővé teszi, ebből fakad bölcseleti-artisztikus irányultsága. A másik esszé szintén irodalmi tárgyú, Cseke Ákos írása A feleségem történetéről, Füst Milán különös és különc regényéről. Cseke szembehelyezkedik a kritikusok túlnyomó része által képviselt felfogással, amely szerint a mű elsősorban a világ, a másik ember és a szerelem megismerhetetlenségéről szól, és amellett érvel, hogy a regény főszereplője, a robusztus Störr kapitány a földöntúli, a halálra is fittyet hányó szerelemről teszi közzé feljegyzéseit, egy mindent felforgató, de valóságos látomás hatására, amely során megpillantja halott feleségét. De hasonló gondolkodói szenvedély és nemritkán vitatkozó hajlandóság hatja át Hévizi Ottó, Bacsó Béla, Takáts József, Anghy András, Sári B. László, valamint a Nádasdy Ádám Verlaine-cikke nyomán a műfordításról zajló diszkussziót tovább vivő Imreh András és Kappanyos András írásait.

A kritikarovatba is igyekeztünk sokszínűséget vinni, így szó esik kortárs magyar prózáról, két fiatal magyar költő könyvéről, amerikai regényről és magyar irodalomtörténetről, ahogy a kritikusok között is van pályakezdő egyetemista és professor emeritus. Abban is bízom, hogy a nyári Jelenkor ugyanolyan jó helyen lesz a strandtörölközőn, mint a dolgozóasztalon. Az Elvarázsolt Völgy lakói most már játszanak, amíg világ a világ: miért is hagynánk, hogy ezt magukban tegyék, észrevétlenül?