Egy fiatal férfi Budáról a kis szlovén kikötővárosba, Koperbe utazik, hogy a tomboló nyárban végre szembenézzen halott apja árnyával. Egy másik novella női főszereplője Berlinből érkezik haza Budapestre, hogy egy felbomló kapcsolat után legalább ideiglenesen megvesse a lábát korábbi környezetében, amely persze már nem a régi. Kálmán Gábor és Szili M. Hanna prózáinak hősei ellentétes utat járnak be, de hasonlóan sodródnak, keresik a kapaszkodót, hol nyersen, hol finoman próbálnak új köteléket találni a felbomlók után, persze sikertelenül. A két fiatal író képviselteti magát a leghosszabb szépirodalmi szöveggel májusi számunkban, nehezen feledhető, az olvasót beszippantó elbeszéléseik érzéki részletgazdagsága egészen megragadó lehet azok számára, akik képesek ma még elidőzni egy leírt világban.

Úton van Egressy Zoltán novellájának az ezüstlakodalmát ünneplő újgazdag házaspárja is, akiknek abszurdba hajló zsörtölődését nevetve követhetjük: humoros szatíra egy ámokfutásszerű nyaralásról, avagy arról, milyen Horvátországban kipihenni Szicíliát. Beck Zoltán két kisprózája visszakanyarodik Magyarországra, és laza, de hajszálpontos, kisbetűs mondatokban adja vissza a nyári kiskocsmák és napernyős teraszok sör- és izzadságszagú világát.

Igencsak változatos versrovat állt össze májusban, olyan szövegekkel, amelyekre szintén jellemző a kapaszkodók néhol kétségbeesett keresése. Bertók László újabb csokrot ad közre a „Firkák a szalmaszálra” kétsorosaiból, amelyekben a sorvégek úgy rímelnek össze, hogy egyúttal felszikráztatnak egy bölcseleti belátást, egy keserűen ironikus pillanatképet az öregkori betegségekből vagy éppen egy ihletett látomást a világról. Vörös István szellemes, kételkedő Juhász Gyula- és Vajda János-átiratait Szabó T. Anna Mumbai-verse követi (feltűnő, hogy az utóbbi időben India mennyire megihleti szerzőinket: az áprilisi számban Lanczkor Gábor útinaplója, a honlapon Méhes Károly beszámolója elevenítette meg ezt az európai szemmel áttekinthetetlennek tűnő országot). Domján Gábor versfüzére egy lakótelep mikrovilágát idézi fel, Wirth Imre ismét alámerül a tudat ráció-alatti, hideglelős mélyére, míg Horváth Benji szemlélődő, nyugodt verse egyszerű választ ad arra, hogyan találhat kapaszkodót az ember: otthon kell maradni valakivel. Egy kortárs brit költő, Alice Oswald is szerepel a rovatban, figyelemre méltó kötetének hosszabb részletével ‒ az Emlékkő című könyvében Oswald nem tesz mást, mint hogy véresen komolyan veszi az Iliászban lejátszódó számtalan halálesetet, a hősiesség helyett a rettenetes veszteségekre irányítva a figyelmet. (A fordítás Danyi Zoltán munkája.)

A májusi szám alighanem legnagyobb kuriózuma az a levélsorozat, amelyet Mándy Iván írt 1972-ben feleségének, az éppen Bázelben ösztöndíjas dr. Simon Judit fül-orr-gégésznek. A levelezés Mándy-rajongóknak kötelező olvasmány, de bárki más is garantáltan kedvét leli Mándy sziporkázó, lehengerlő stílusában. A nála húsz évvel fiatalabb feleségét nélkülözni kényszerülő ötvenes író beszámol mindennapjairól, tanácstalan zoknimosási kísérleteiről („Zokeléket nyomkodtam egy lavór vízbe”), medicinrollerrel végzett tornagyakorlatairól, a Falurádió trágyázási tanácsai fölötti bóbiskolásáról, az olimpiai atlétikaközvetítésekről („Közben megy az olimpia a tévében ‒ hang nélkül ‒, különféle kislányok futkároznak. Az ugandai vezet.”). De betekintést nyerhetünk Mándy néhány nagy művének készületeibe (Zsámboky mozija, Mi az, öreg?), továbbá a filmes világ ügyes-bajos dolgaiba, ugyanis Mándy írásaiból a szerző közreműködésével ekkoriban filmek készültek (Bán Róbert, Gyarmathy Lívia, Sándor Pál alkotásai).

Mándy kapaszkodó-keresései végtelenül kedvesek, Almási Miklós viszont egy sokszor ijesztőnek tűnő világállapot megértéséhez kínál fogódzókat esszéjében. A Facebook nemrégi botránya nyomán még inkább reflektorfénybe került, hogy ma a legfőbb árucikk a világon az adat. Az adatgazdaság működésmódját hozza közelebb a fáradhatatlanul kíváncsi professor emeritus esztéta, egy konkrét esetből kiindulva: hogyan lehetséges, hogy a hozzá látogatóba tartó barátja egyszer csak értesítést kap az okostelefonján arról, hogy tizenöt percnyire van céljától? A tanulmányrovat palettája széles: olvasni lehet az Osztrák‒Magyar Monarchia utódállamaiban 1920 és 1926 között megjelenő avantgárd lapok kapcsolatáról (Dobó Gábor‒Szeredi Merse Pál), a land art művész Richard Serra katari projektjéről (Bagdi Sára ‒ a sivatagba kihelyezett grandiózus acéltáblák befogadásához a látás keresi a kapaszkodót) vagy Hauser Arnold esztétikai és társadalmi nézeteiről (Zuh Deodáth).

A kritikarovat élén szintén egy nagy filozófus, Vajda Mihály memoárjáról nyújt nagy ívű áttekintést Deczki Sarolta. A recenzió-összeállításban ezúttal a világirodalom dominál. A tárgyalt szerzők közül a legnagyobb hírnévre alighanem a kortárs norvég Karl Ove Knausgård tett szert 3600 oldalas önéletrajzi regényfolyamával, amelynek magyarul is megjelent első két kötetéről a skandinavista Domsa Zsófia ír, olyan exkluzív tudásanyagot mozgósítva, amely kiterjed a skandináv önéletírás reneszánszára, a norvég kritikai fogadtatásra vagy Knausgård magyarul még nem olvasható regényeire. Nagyon figyelemreméltó a német Jenny Erpenbeck Megy, ment, elment című 2015-ös regénye, a szerzőről a Neue Zürcher Zeitung kritikusa azt írta, hogy „a kortárs német irodalom egyik legerőteljesebb hangja”. A műben egy nyugdíjazott német professzor veszi fel a kapcsolatot a Németországba került afrikai menekültekkel: a kritikus, Weiss János elhelyezi a regényt a professzorregények sorában (merthogy ilyen is van), s úgy tárgyalja a szöveg társadalmi kérdéseit, hogy azt sem rejti véka alá, ma idehaza nehezen tudjuk büszkeséggel olvasni ezt a könyvet. Sokak számára lehet felfedezésértékű Pálfalvi Lajos kritikájának tárgya, a 19. századi K. Ny. Leontyev, akinek történelemfilozófiai spekulációkat felvonultató A bizantinizmus és a szlávság című könyve nemrégiben magyarul is napvilágot látott. A fiatal kortárs magyar líra iránt érdeklődőknek Horváth Éva Borda Réka körmönfont verseskötetével foglalkozó recenzióját ajánljuk. Miközben nagy erővel készítjük elő a júniusi színházi számunkat ‒ sodrásban, kapaszkodókat keresve.