Április 14-én, életének kilencvenedik évében meghalt Szepessy Tibor, temetése május 5-én volt, a máriabesnyői temető árnyas, madaras domboldalában, Teleki Pál sírjától néhány lépésnyire.

Vezetése alatt, 1984-től a Bokros-csomagig alighanem a görög volt az ELTE egyik legjobb tanszéke: számos műve közül ez lehetett az egyik legfontosabb. Horváth Judit alapossága, türelme és bája csodálatos egységet alkotott a néhai Kapitánffy István – oly korai – haláláig megőrzött, kissé karcos, kamaszos sármjával, a precíz Mohay András éles eszű szellemességével – és a már-már az aranyosságig kedves tanszékvezető filigrán, művészfrizurás alakjával. A tudást és a pedagógiai érzéket nem említem, hiszen ez magától értetődött.

Szepessy volt a leginkább múzsai tanárom, de a nekrológok nagyon helyesen méltatják benne a nemzetközi hírű ókortudóst is, hiszen a görög regényről szóló cikkeit olykor hármasával-négyesével idézik Cambridge-től (Anglia) és Oxfordtól Dél-Afrikán át a Berkeley-ig és Cambridge-ig (Harvard), köztük az egyik első tudományos művével, egy huszonnyolc éves korában, vagyis több mint hatvan éve írt tanulmánnyal.

Senki sem beszélt olyan lelkesítően az ókori klasszikusokról, mint ő, olykor már önkéntelenül is hexameterben, amiben ez a Zeuszról szóló, lassan harmincéves mondat is szól: „Felnő, és azután megdönti az apja uralmát.” Tekintélyét nem külsőségeknek köszönhette, öltönyt annak idején nemigen hordott, csak zakót, illetve időnként ballondzsekit. Ezt, valami egyszemélyes irányzat híveként, zakó helyett viselte: nyakkendőt kötött hozzá, és ha odakint már hideg volt, kabát gyanánt felvett rá egy második dzsekit. Érzékeny lehetett a szeme, mert gyakran hordott napszemüveget is, egyik-másik darabjának impozáns terjedelme láttán még nem tudtuk, hogy harminc évvel jár a retródivat előtt.

Amikor belépett az ablakaival a Gellért-hegyre néző Görög Tanszék nehéz asztalokkal telepakolt szemináriumába (az asztallapokra egy kisebb évszázaddal azelőtt kenhették rá a vastag, zöld bevonatot), azt érezhettük: numen adest, vagyis hogy egy istenség van jelen, és az ihleti az előadót. Amikor az óra végén behajtotta jegyzeteit, a lobogás egyik pillanatról a másikra kihunyt, és furcsa, zárkózott arccal lépett ki az ajtón. A jobban értesültek valami mély lelki szomorúságról beszéltek, amelyet az antik irodalom sem tudott egészen enyhíteni – 1956-ben egy kedves tanítványa, sőt, amint tényként terjedt: a menyasszonya halt meg a Parlament előtti sortűzben, ő maga pedig utána tizenöt évig élt az ellenforradalmiság bélyegével, állandó munkahely nélkül.

Mielőtt visszakerült az egyetemre, annyit fordított, hogy közben az antik próza egyik legjelentősebb, de biztos, hogy a leginkább egyéni hangú tolmácsolója lett. Szepessy Tibor nyelvén szólalt meg például Julius Caesarnak A gall háború című emlékirata és Héliodórosztól a Sorsüldözött szerelmesek. Ahogy egyszer megjegyezte, mégsem érezte magát műfordítónak, de az ifjabb Pliniusszal, akitől számos levelet lefordított, ő is elmondhatta volna, hogy „ez nem kitérő, hanem maga a mű”, legalábbis az életmű egyik fontos és maradandó része.

A tanszék felejthetetlen – mellesleg Szepessy-tanítvány – titkárnője mesélte kedvenc főnökéről, hogy egy hétköznapi ajánlást vagy hivatalos levelet is irodalmi műgonddal fogalmazott meg. Bármit írt, mielőtt kiadta a kezéből, rendszerint hangosan felolvasta. Ha tehát olyan antik prózaíró műve kerül a kezünkbe, amelynek szereplői színpadias deklamálás helyett normális magyar nyelven beszélnek, például „kutyaszorítóba” kerülnek, „keresztkérdéseket” tesznek fel, „köntörfalaznak” vagy „falrengető ostobaság”-okat mondanak, „csip-csup” dolgok intézése helyett vidékre „ruccannak ki”, akkor azt a könyvet valószínűleg Szepessy Tibor fordította.

Fordítói pályafutását egyébként még gimnazistaként, Heinével kezdte, akit egyetemista korában más modern költők követtek, többek közt – a későbbiek ismeretében eléggé váratlanul – Walt Whitman. Első görög fordítását, két részletet Euripidésztől, fogadásból készítette, nyert is vele egy üveg vörösbort; legfőbb fordítói múzsájának később is a pénzkeresetet nevezte.

Horatiusszal – bár kedvenc római költője nem ő, hanem mind közül a leginkább görög, vagyis Lucretius volt – Szepessy Tibor is elmondhatta volna: nem halok meg egészen. Mert az ember ugyan nincs közöttünk, de amíg a könyvei olvashatók, addig a nagyszerű ókortudós és műfordító élni fog. És nem veszítettük el teljesen a tanárt sem:őt majd akkor temetik, amikor utolsó tanítványa is a sírba száll.

(Fotó: Fortepan)