Az elfogyó város

Pécsen, úgy tűnik, valamiféle átok ül. A jobb sorsra érdemes város nemrégiben vesztette el egyik kiváló képzőművészét, a Pécsi Műhely alkotócsoport egykori oszlopos tagját, Kismányoky Károlyt, akinek márciusi lapszámunkban állítottunk emléket, s most ismét egy jelentős és autonóm művész halála miatt kellett összeállítást készítenünk. Gellér B. Istvánra, azaz Brunóra és művészetére Várkonyi György, Hajdu István, Szegő György és Aknai Tamás emlékezik e számban. Gellér évtizedeken át folytatott alkotói projektjének, a Növekvő Városnak címét nem véletlenül fordította a visszájára nekrológjában Várkonyi ekként: Az Elfogyó Város. (Az összeállítást színes és fekete-fehér képek gazdagítják.)

Közel és távol

„Vajon mit keresett Dionüszosz Indiában?” – teszi fel a kérdést Lanczkor Gábor Indiai útinaplójában. – „Valószínűbb, hogy vitt innen valamit, mint hogy idehozott volna bármit. Indiában nincs bor – ha van valami, ami tökéletesen hiányzik a szubkontinensről, a bor. Van helyette több minden más, de bor, abban az értelemben, amit az Isztrián és a Káli-medencében bornak hívnak, nincsen.” Ezt a nehezen kiismerhető és megragadható helyről szóló naplót egy sokkal inkább ismerős terepről szóló tudósítás követi: a vészkorszakban gyerekként bujkálni kényszerülő Zsuzsika, aki aztán családjával emigrál, Harvard-professzorként tér vissza 1984-ben, és írja meg tapasztalatait Susan Rubin Suleimanként a Kádár-kori Budapestről.

A szépprózák közt aztán kivétel nélkül hazai, kelet-európai tapasztalatokból fakadó olvasmányos szövegekkel találkozunk, mint Darvasi Lászlónak a Magyarországról elvándorlók problémáját is magába építő novellája, a Meleg vagy Szabó T. Anna Kupleráj és amnézia című kisprózája, amely emlékképek felidézésén keresztül beszél a gyerekkorról és az elfojtásról. Újabb eleven részlet olvasható Térey János Káli holtak című készülő művészregényéből is. Térey hőse ebben fizikailag is összetörve, szeme alatt monoklival így lamentál a mai színházról. „Semmi kétség, ez a polgári színház agóniája. A Nagykörút százhúsz éve mindig kitermeli magának az utánpótlást, azokat a kényelmes fiatalokat, akik nagy, túl nagy kompromisszumokra is hajlandók a túlélés érdekében. A rendetleneket, a fésületleneket, a dionüszosziakat meg az úgynevezett lázadókat betörik, elkaszálják vagy száműzik a perifériára, de hát ez mindig is így volt. […] És lám, én is ehhez asszisztálok.”

Vers, fordítás, hatalom

Schein Gábor Mint a korcsolyázó című versének felütése biztosan ismerős helyzetet idéz föl: „A hajnal hatalmas kancsókból / ködöt locsolt szét. Vastag felhő dereng, / sárga, semmi fény. A házfalakon / a tegnapi választás nedves plakátjai. // Kisimított arcok, programozott gyűlölet”. Turi Tímea verse, a Férfiak füstben, egészen más vizekre evez: „Szeretném, ha tudnád, hogy nem én rontottam el. / Elmentem, de mégsem én voltam a hibás. / Nem is az, hogy nem voltál eléggé erős, / nem is tévedés volt, édes, hanem annyi, / hogy” – de itt elhallgatunk, nem áruljuk el a „megfejtést”, el kell olvasni. Ezt a magánéleti szálat viszi tovább Ijjas Tamás, majd Mezei Gábor és Juhász Tibor művei olvashatók – első ízben – a lap versrovatában. Végül az egykori NDK, a mai Németország ismert költője, Volker Braun is egy férfi és egy nő közti „égető kérdéseket” formál – igencsak töredezett és erősen nyelvkritikus – verssé, Mohácsi Balázs fordításában.

Egy másik német kortárs szerző, Daniel Kehlmann két színészre írt darabja, a Szenteste önálló mellékletként olvasható az áprilisi lapszámban, Szilágyi Bálint fordításában. Az olvasó egy kihallgatás kafkai reminiszcenciákat keltő szituációjában találja magát, ahol a jogszerűség és annak rafinált átlépése közti csiki-csuki játék teremti meg a háttérben azt az állandó bizonytalanságot, amelynek révén a férfi kihallgató a nő fölé próbál kerekedni, s azt egész addigi élete elárulására rávenni.

Biztosan sokan örömmel veszik, hogy folytatódik a Verlaine-vers fordítása kapcsán kialakult, a márciusi lapszámban induló vita. Ezúttal Nádasdy Ádám viszontválaszát olvashatjuk Kappanyos Andrásnak, továbbá Horváth Viktor hozzászólását, melynek címe korunk szellemét idézi: A Verlaine-terv. A tanulmányrovatban ezt követően a kiváló irodalomtörténész, Lengyel András némiképp a szakmai keretekből kilépve ír a különböző tehetségeit egészében ki nem bontakoztató Csáth Gézáról, s ennek okairól. György Péter egy másik irodalmi fenegyerek, Samuel Beckett hatalomhoz való viszonyáról értekezik, megvizsgálva, hogyan teszi paródia tárgyává a szakmai intézményrendszert, illetve miként utasítja el a realista valóságábrázolás hagyományát a „kudarchoz való hűség” jegyében. Sándor Iván a korábban említettektől eltérő naplója nem térben távoli vagy közeli helyről szól, hanem alcíme szerint a „másvilágból”. Az a másik világ pedig egy másik időben helyezkedik el, szereplői többek közt Szederkényi Ervin, a Jelenkor egykori főszerkesztője, Mészöly Miklós, Camus és mások mellett olyan fogalmak, mint az „egyensúlyvesztés”, a sötétség, a szellem napvilága. Kisantal Tamás tanulmánya konkrétabban vizsgálja irodalom és hatalom viszonyát, A szolgálólány meséje mindenkori politikai felhasználásának változását: hogyan próbálják Margaret Atwood regényét, illetve filmes és televíziósorozatban történő feldolgozását a feministától kezdve a szélsőjobb, rasszista politikáig menően kisajátítani.

Kritikák

A kritikarovatban Bedecs László erőteljesen bírálja az egyébként sokra tartott – java verseiben a modern női perspektívát érvényes költészetté formáló – Turi Tímea új verseskötetét, az Anna visszafordult. Pályi András a Lángos a jurtában című kötettel magyarul is teljessé váló trilógiája alapján – mely magyarországi úti tapasztalatairól és kettős identitásáról is szól – a lengyel szerzőről, Krzysztof Vargáról immár mint a hazai irodalom szereplőjéről beszél. Medve A. Zoltán Radoslav Petković regényének fordítása, A halál tökéletes emlékezete kapcsán ír a szerb író sajátos, a történelemmel kapcsolatos absztrakciókra és manipulációkra érzékeny felfogásáról, s idézi Petkovićot, aki szerint „minél komolyabban foglalkozik valaki történelemmel, annál nehezebb lesz világosan és egyszerűen elkülönítenie a »jó« és »rossz« fiúkat, kivéve persze a nacionalista történetírókat, akiknél »mi« mindig jók vagyunk, »ők« meg mindig rosszak”. A rovatot Pataki Gábor bírálata zárja a pécsi képtárak, köztük a Csontváry Múzeum létrehozásában elévülhetetlen érdemeket szerző Romváry Ferenc önmagának emléket állító, ellentmondásos könyvéről A képtárcsinálóról.

„Exegi monumentum” vagy „vanitatum vanitas” – töprenghetünk el az utolsó írás kapcsán a dilemmán. Akárhogy is van, ez utóbbi kritika által tárgyalt pécsi időszak kulturális építkezése, fejlődése óhatatlanul viszonyítási pontot képez, és számvetésre kötelez. Ahogy konstatálnunk kell, hogy egyre kevesebb azoknak a megkérdőjelezhetetlenül értékteremtő, jelentős életművel rendelkező, autonóm művészeknek a száma, akik Pécs kiterjedt és sokrétű kulturális intézményrendszerével a hátuk mögött megteremtették ennek a városnak azt a szellemi karakterét, amely védjegyévé vált.