Érintkezési pontok

 

Aznap reggel munkába indulva,

ahogy a szűk előszobában

nehéz táskámmal imbolyogtam,

miközben a kölyökkutya

kajlán ott kajtatott keringett furakodott

a lábam és az ajtó,

az ajtó és a táska,

a táska és a lábam,

a lábam és a lábam

közötti térben,

szorult helyzetemben

ráhúztam a kutya lábára a vasajtót,

nyalogatta is még délután sokáig,

de azt én már nem láttam.

Te mesélted utólag.

Hajnalban keltél aznap is,

előbb megsétáltattad a kutyát,

aztán lezavartad a reggeli hajrát,

jutott uzsonna minden uzsonnás zacskóba,

reggeli minden gyomorba,

füzetek könyvek csekkek igazolások minden táskába,

aláírások minden üzenőfüzetbe,

előre kiszámolt kiránduláspénz a borítékba,

gyerektest minden kabátba,

és most a kimerültségtől az asztalra borulva elaludtál,

a kutya vinnyogására felriadtál, rémülten kiszaladtál,

hallottad, ahogy dühödten becsapom az ajtót,

láttad távolodó sziluettemet a drótüvegen át.

Nem tudtad, mindez miért,

aminthogy nem tudtam én sem,

mondtál valamit,

de a szavakat elnyelte az ajtó,

pedig vártam, esetleg kinyitod, utánam jössz,

magyarázatot kérsz és adok a drótüveg túloldalán.

De nem. Végig ez járt fejemben, míg a kormányt tekergetve

magam mögé göngyöltem a környék dombjait,

tarlót sárga fákat trágyahalmot,

szétesett, kusza boglyát, s egy időtlen idők óta

a mezőn kallódó, mind jobban földbe süllyedő furgont,

ez járt fejemben tanítás közben, megbújt a diákarcok

mögötti térben, most azt hiszed,

direkt húztam rá az állat mancsára azt az ajtót,

csak mert a kutya hozzád tartozik,

te akartad álmodtál róla gyerekkorod óta,

te foglalkozol vele eteted tanítod,

jutalmazod ölelgeted szeded nejlonzacskóba a kertben a piszkát,

a te hangodnak engedelmeskedik igazán,

mindinkább azt hittem, azt hiszed, a te lábadra

akartam ráhúzni igazán azt az ajtót,

azt akartam, neked fájjon, te vonítsál,

vádoltalak magamban,

vádoltam magamat.

Tudtam, csak a könnyű, belül üreges,

szürke, műanyag telefonkagylót kellene felemelnem,

levegőben ringatózna közben a harmonikaszerű zsinór,

könnyebb lett volna felemelnem azt a kagylót,

mint így cipelnem egész nap ezt a téglával

teli, láthatatlan tengerészgyalogos-zsákot,

de tudtam azt is, a telefonkagyló titokzatos fémötvözettel

telt meg belül, felemelni nehezebb bárminél.

Tele volt az a zsák ostoba bosszúvággyal, önkínzó fájdalommal,

csak még egy kicsit hidd azt, hogy direkt volt,

míg el nem mondom, nem direkt,

tele volt az a zsák kettőnk szétválogathatatlan nyavalyáival,

súlya estére annyira összetörte

csontom inaim húsomat,

hogy eldőlök, ha neked nem támaszkodhatom

a drótüveg vasajtó belső oldalán,

és testemből kimegy az áram, ha nem kereshetem meg

szájammal az érintkezési pontokat

a nyakadon az orrodon

a homlokodon a szájadon

a lehunyt szemhéjadon.