(Még egy kal-ló-dó!)

 

Amiről nem lehet beszélni, arról

hallgatni kell, jó; de amiről nem

lehet létezni, arról…?

(2005. okt/nov.)

 

I

Totyi meghalt. Valaki meghalt, mondjuk így. “Átnéztem ezt a sok… amit a szegény hülye…” Beckett, Krapp, utolsó-tekercsek. A Witti-tényleg fogalma: az, amit Krapp így mond. Láttam egy kicsontozott elefántot. Írásaimhoz ebben az elefántcsontos, bocsánat már aztán, elefántos dossziéban vannak a laza lapok, ehhez most itt két hónapja gyűltek. Két rossz lehetőségem van.

1. Próbáljam meg visszafelé, csak úgy? Ez lófogadásban a “terítéses” játék vagy a “totál”. Máris mondom a 2./-t, aztán erre egy (a lófogadásban a terítésre) “borzongató” példát.

2. Mégis kotorjam elő azt a lapot, mely emez írást kezdené? Ahogy az elefántcsontot kikotró rémalakok (emberek csupán) tudják, mit találnak, tudom én is, a dossziéban benne van a jó kezdet. Jó-e vagy sem, amivel kezdeni akarom. Ahogy – elborzadva – elolvastam megint az “Anorex-Gödel”-t, egyetlen dolog lehetett volna elégedettségemre belőle. Hogy ez a kis (hétpontos!) sorolás ott van, kezdetlegesen bár.

 

II

Az ilyeneket, hogy “elefántos dosszié”, régi típusú “nőíróknál” nem bírtam. Bocsánat, régi korokból is vannak mindent felülmúló “nőíróim” (V. Woolf, S. Plath etc.), és napjainkra a “nőíró” kifejezés elhalt, baromság. Hát nagy büntetés részemről magamnak “az elefántos”.

Michael Tebbutt, azt hiszem, afféle úrigyerekzsoké. Ahogy a teniszező Henman az. Utolsó párizsi utamon, ahol az ottani lófogadástól (megannyi mínusz után) legalább plusszal búcsúztam el (1999), itt el nem magyarázandó megalapozás révén Michael Tebbutt lovaglása segített ehhez. Tíz frankra nyolcvanegy, az már tűrhető, főleg egy csupán hétindulós mezőnyben. Sokkal többet kellett volna feltennem rá annál a minimum-pár-száz franknál, de miből tehettem volna? És féltem is. Talán összesen tizenhárom év alatt kilenc nagy fogadásomnál nem féltem, szerencsére ezekből hetet nyertem meg, így nem mentem tönkre a sok elvesztett kicsi-apró fogadással. De ez nem tartozik ide. Csak mert sokan úgyis kíváncsiak voltak. Hát ennyi volt. A hét megnyert “nagy fogadás” hosszú hónapok töprengésének, versenyösszehasonlító munkájának eredménye volt, hagyom. És amíg bejött, eszméletlen szenvedés. Ma a már-már köztörvényesen emberellenes honorá-rium- és megjelentetésváratás ehhez hasonló, csak az a szenvedés ott Londonban, Bécsben stb. tiszta volt. Furcsa, mindennél jobban áll: nem megyek innen sehova. És nem fogadok. És most az anorex is komolyan megy. Jókora járásokkal, gimnasztikával itthon, semmi szesz, koszt alig. A közvetlen-közeli körülmények ezt segítik, a napi egy kompakt kaja mellett hülyeségeket végképp nem nassolsz, de minden harmadik nap, feleségem javaslata, alternatív. Hát ez.

A terítést, akkor. (Nem a legjobb szó rá. Pausáléban? Na, mindjárt.) Valamikor a The Times c. lap (1992 körül) 43-60 forint volt. Ma 2000 körül van, nem is néztem újabban. Én évente háromszor veszek Daily Telegraph-ot (a három nagy versenytömb okán; cheltenhami fesztivál, március közepén; liverpooli (Aintree) Grand Nation környéke; Párizs, október első vasárnapja mindig, 60.000-es nézősereg, Anglia fél zsokéelitje, sőt, jelen, és sokat nyer: Arc de Triomph). Most is vettem három nap (670, 640, 840 + borravaló). Ez ocsmányul hangzik, mégis: mentek föl ennyire a honorok? Van rá számítás, biztos, hogy így-úgy kijön valami érdektelen közelítés (Zenón sem szerette a megközelített végső értéket, ez csak gyakorlati-matematikai önhittség ma, hasonlít nekem a németországbeli Linke, a Gysi-Lafontaine, szavaiban feltétlen igazi emberbarát párt pestises-kiközösítéséhez, vagy, ha elhiszem, az ő igazi ellenzékinek szánt kívülállásukhoz; “meg lett mutatva”), a közelítésen ezt értem:

0-ról indulva 1/2, annak az 1/2-e, ennek az 1/2-e… stb., végül az 1/n… nem éri el az 1-et (egyet). Így, vezettem le sokszor már, az “1” (bármi tárgy, bármi létező stb.) erőszak-létező csak. Hagyjuk most. A megközelítés nem elérés. Az elérés épp csak tényszerű durvaság. A világ keletkezéséig visszamegy.

Michael Tebbutt barátunkat nem feledtem. Érdekes, egyszer valami irodán produkált nekem a közvetítésben csodát (nem hittem benne, pokoli esélytelen lóval nyert, meg az esélyes lovával is, két futam, jó siker a reá fogadóknak). No, most a párizsi hétvége telegráf újságjában, persze, nem Párizsból, ahhoz Tebbuttnak nem volt lova épp (lehetett volna), hanem a Tebbutt egy örök-talaj-pályán (fibresand, ez is az egyik név, a borításé, melyen télen is lehet galoppozni versenyt), Southwellben lovagolt (3 futamban). Ezek általában kis értékű hendikepek (egy verseny-, ill. fogadásforma, a hendikepper kisúlyozza a lovakat eredményeik s megnyert pénzük szerint, hogy állítólag egyforma esélyük legyen így, jó vicc, képzeljük el, ha egy vonalban érnek be… zenóni nekem az is, hogy nem ugyanakkora távot futnak, mert a startketrecek szélsőiből be kell kanyarodni… de ez sem igaz, a lópálya is durva tényszerűség, nem senkiföldje, hanem ázott lehet a külső korlátnál, keményebb a belsőnél… helyezkedés, taktitkázás is van… hé, de nagy csend lett, hajnalban írom ezt, mi sípol? kint? nem, nem, rájövök, az én torkom, pedig nem is cigarettázom; de a sok hideg szilva és kefír, az anorexé; tornázom most egy kicsit), s nehéz eltalálni 16, de 11 lóból is a győztest. Tudománytalan bármi általánosítás. Van, hogy 7 futamból 4-ben favorit (vagy társfavorit) nyer, van, hogy egyben sem. Nem is tartozik egészen ide.

De egy kicsit igen.

Most nem mondom el, hogy az egyik nagy párizsi-hétvégi I. osztály A/1. csoportos versenyben 70/1-es ló nyert (10 euróra, ami ott a legkisebb tétlehetőség a körtotón, 700 euró… jó, hát nem eurómilliomosoknak való játék, nem egy tőzsde, elismerem, a szegénynél kicsit módosabb emberek sportja a lófogadás, a tökszegénynél módosabbakénak mondanám, jó, igen), meg hogy nagyon szemezgettem egy Fait Le Jojo nevű gátlóval, 33/1 lett, egy akadályzsoké-tanuló vitte a teljes nagy mezőny ellen, hosszú történet lehet; ja, papíron tehát tippelek ilyenkor, és megnézem a még megvásárolt másnapiban, mi lett tényleg, itt én a hát versenyszínhely (!!) kb. 50 futamát “végigfogadtam”, és 5 egység lett a veszteségem (eltaláltam egyik régi nagy fogadásom zsokéjával, Royston Ffrench-csel, így a nevet, egy csoki srác, ő volt a “Without Friends” zsokéja 1996-ban, ha jól mondom, mikor egy ázott londoni belvárosi délutánon teljesen nulláig mentem le, épp csak az a lepedőm volt, meg a másnapi úti pénzem, és 10/1 volt a Ffrench lova, tök legalsó semmi-esély, megtettem, és fantasztikus visszanyerést vezettem be vele… néztek is rám legközelebbi utamon gyanakodva azon az irodán, de ez is más történet, eltaláltam hát vele egy 6/1-est, ez 6 plusz a bukmékeri fogadásban, és egy nagy versenyszínhely utolsó kis futamának 16/1-esét, nem semmi, valami arányítás, meg a zsoké miatt, van pár ilyen ingujjból zsokém, akikben néha hiszek: Gary Carter, Martin Dwyer – itt ő volt az, a hülye Diamond Circle nevű lóval –, Lynch, Ffrench, Seb Sanders, Steve Drowne, tökmindegy), de csak úgy lazán dobtam a tippeket, ember így nem tippel a “ténylegben”, meg – ma már főleg – ki se bírnám magam körül az embereket, hangokat, vélekedéseket, a kasszás embert, ez is egyik oka, a pénzen kívül, hogy nem fogadok. Vagy hát elment.

 

III

Ja, márciusban meghalt Totyi. Huszonhét és 2/3 év elment. De az évekről máshol írok. Az anorexet aug. közepén kezdtem el, most okt. közepe felé járunk. Hadjáratom eredményes.

Hadjárat: lásd az egycsillagos tábornok. Halottaim csillaga, hiányjelekből, kondorbélaian, “arra” ház, én a másik irányba török fölfelé, szintén hiányjelek fája.

 

IV

“Wittgenstein”-esen, csak a kalitkákkal, élek velük együtt. (A régiek közül is négynek ott maradt a kalitkája, bocsánat, háromnak, plusz a Totyié. De ez már bevezet az elefántos doszsziéba.)

 

V

Na, az a bizonyos érzés. Vannak ezek az emlékeim a fogadásból. Közepes fogadásokat is nyertem így (Kirovski, pl., 12/1, külvárosi irodában, nem mertem feltenni a szánt pénzt, csak felét; de hát a Kirov Ballet, sic., hirdetését láttam előtte utcaszerte; jó, ez sem mindiges, hogy így mondjam, nincs “mindiges”, az érzés sem az), s most Tebbuttnál megszólalt a hang.

Jó, hát Lisa Jones-nál (alig van angliai nőzsoké! randa férfivilág az) is megszólalt, Radlett Lady… de az egészet félóra alatt vágtam össze. Tebbuttnál – mondtam, hármat vitt a hat futamban – taktikáztam. És ez volt a baj.

Nem “terítettem”. Holott megtanulhattam ezt már Párizs mellett egy ügetőn. A Workaholic-fiúkkal (kancákkal?). Írtam ezt többfelé már. Egy Workaholic nevű “apamén” megszólított. S négy sarja ment aznap Enghienben. Ha mind a négyet megteszem… egy futamban két ilyen is volt… hát e kettő közül az egyik 50/1, ő nyert, veszhet az 1 egységnyi hiába-pénz a másikon, és a másik két futamból is egyet Workaholic-sajt nyert, 12/1, ez franciáknál 49 és 11 pénz pluszban, elment 2 pénz. Az 60 pénz. Ha 50 frankkal játszom, 3000 frank. Na, 1995 körül!? Egy szakadt magyar turistának. S nem okozott volna nehézséget a tét.

De nem állt be benső parancsként e “tényleg” (az analógia… nem lett elég erős; fájó, hogy megvolt azért, pedzve, a “gondolat”; szart ér, mai szóval), s így Tebbuttot nem terítettem. Játszottam első, kicsit külsős lovát, Palatine Dancert (nemcsak ilyen link nevek vannak), nem nyert. Játszottam favoritját, nem nyert. (Igazi fogadáshelyzetben nem előre írja össze általában az ember, kit fogad, de ez sem tartozik ide. Évek óta nem fogadok, ám akkor is már eléggé kapkodva csináltam, tehát 1999 óta nincs érvényes fogadásemlékem magamról, bár nyeregettem is.) S a harmadik lovát nem tettem meg.

25/1 volt.

Nem tettem meg, mert/holott (vagylagosan) a Telegráf kiemelten tippelte. A jónép nem.

A 25/1-es Tebbutt-vitte ló, Wodhill Be (így, mit jelent ez?) nagyot nyert. Tíz fontra 250 plusz. Egy pici angliai utazás, nem? Öt nap roncshotelban, plusz élet. (Jó, új fogadásra nem futná belőle; de ez nálam mind anorex már. Totyi, madarak is: anorex. Nem lesz az mindig. Most az.)

Ergo, ha terítettem volna Tebbuttot… nem folytatom. A Jojo-lovat kellett vón, mert jó eredményei voltak, csak síkon, nem gáton. Hagyom. De a Jojo-effektus ellen küzdünk, vissza ne hízzunk. Ergo? Meg engem nagyon vonzott is. Én hülye. Csak ez nem ténylegben volt. A címben jelzett senkiföldje nem erre vonatkozik. (Ezek az újság-eredmény-nézések meg: a régi életemről élek. De nem azt élem. S ez nem is biztos, hogy “létezés” volt.)

 

VI

S így rátérhetek a dossziéra. Van lovas, van madaras dossziém (nem is egy; szerettem mindig az ugyanazt teríteni!), de épp az elefántos lett (nagyon is! miért “nagyon is”?) aktuális.

Ami gödeles írásomban (nekem) kiállhatatlan, hogy tisztán kicsontozott (pardon) tételek után hirtelen kitörök, mindenféle modorokat veszek fel, apró eseményeket indulattal taglalok, és… és… és… ahogy mondani szokás. Jobb lesz ez így, a tételek váratlanul, hirtelen jönnek, meg a cím is megmagyarázódik, s ekképp.

Tegnap jártam itt (Beszélő) a szerkesztőségben, hoztam el régi példányokat (módjával), szó esett róla: akkor írok, ha megvan ez a “Tebbutt-effektus”. (Persze, Michael barátunkat nem említettem, a lovakat se.) Hiszen annyit írtam már. Furcsa, mint Delmore Schwartz fényképésze a novellában, olyan vagyok, a legrémesebb kis figurákból is a világ legjobb fényképét akarom létrehozni. (Nem hozom.) Hát ma hajnalban, egy meglepően jó egyhuzam-alvás (9 órától negyed 6-ig!) után evidens volt nekiesni ennek.

De az, látom, egy nagy baromság lenne, ha tényleg összevissza írnék. Mi a 7 tétel?

Ha lelek feljegyzést (laza lapot), és kell, kiegészítem. Ami fontos, e 7: saját egészségem; feleségem egészsége; kutyánk egészsége (de jó, hogy írtam, madárka nincs már); az ország gazdasági talponmaradása; fizikai környezetem (ház ne süllyedjen stb. a kerület csodás átalakítása folytán) épsége; nyugalmam (viszonylagos) megmaradása; legyen tevékenységem – olvasni, dolgozni –, ritmusom. És kész. Kellenek majd a kiegészítő lapok. Mert nem írtam, amit nehezen sorolhatok bárhová: hát medvéim? Ők nagy gond, mi lesz velük “utánunk”. De a kártyabajnokság? Mely rendszerével “átvette itthon a rémuralmat”? Hagyom.

Nagyon érzékenyek lettünk a term. katasztrófákra. Tegnap San Francisco hídjának történetét néztem. 35 éven belül nagy rengés fenyeget, hallom. (Honnan tudják, kérdi a lúdtalp-ember.) Felháborító az emberiség helyzete. Felháborítóbb, amit az emberiség a természettel tett. De törvényszerű ez is, az is. Régimódi filozofálók.

A 7 fontos (dolog): a Gödelben benne volt, szegről. Most nézzük címemet. Utána a dosszié. Ami idefér belőle. Mindig marad fél dossziényi feldolgozatlan. Bármennyire érzelemanorexek legyünk is, bármennyire ne igyunk (szeszt), én estékre vadhangolt leszek, sokszor, vadhangolt, hogy emberkínzás, ami magamféle íróval ma tevődik (ismert tételek), hiába, hogy olyan jónak látszik helyzetem. Rohadtra “evidenciázom” magam, s nem evidenciatörténetekkel, hanem hogy annyi minden lóg, függ, tartandó evidenciában… hagyom.

Wittgenstein azt mondja: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Jó, ezt megelemeztem nemrég egyszer. Készen van-e (Zenón szerint nem is nagyon lehet) az, amiről “aztán” nem beszélek? Azzal jönne létre, ha beszélek róla, mivel azonban olyan dologról van szó (azaz nincs szó), ami csak hazugul jöhetne létre, nem is szabad beszélnem róla? Közeledünk.

Mert:

mi van akkor, ha nem arról van szó, amiről beszélni nem lehet?

Hanem:

arról, olyasmiről van szó, amiről létezni nem lehet?

Igen, amiről létezni nem?

Valamiről létezni… álljunk meg. Hasogatás, hogy “valamit létezni”? Nem hasogatás, az már más. Valamit létezni… persze, nem az, hogy valamit tenni. Hanem hogy egész létezésem tényleges foglalata, kitöltője, tömörje – ez. Amit létezek. Például az íróságot. Más a politikusságot. (Reméljük.) Harmadikunk a feltalálást, tudományt, sebészkedést; San Francisco hídját az a bizonyos S. úr, a megálmodója. Vagy ahogy én léteztem csaknem huszonnyolc éven át a madárkákat itt.

Most ezt nem lehet léteznem. Csak erről lehet léteznem. De nem lehet róla léteznem. Nem az, hogy “beszélnem”. Hol itt a beszéd. Nem lehet Totyiék nemlétéről, létéről… tessék, szavam sincs rá. Arról, ami volt, ami nincs, amiért ez így van: beszélnem nem lehet (Pilinszky: nincs is szavam… iszonyú terhe… nem idézem pontosan; de néha pontosan ez van ott, a valamiről-létezni), csak léteznem lehetne.

De “erről” nem tudok létezni. Amiről nem lehet beszélni, így Witti (barátai szólították így néha), arról hallgatni.

Hanem amiről létezni nem lehet? Arról…?

Arról mit? Arról mi van?

Ez a dolgozat lényege, címe szerint. Amit összehordok még a dossziéból, nem vonatkoztatható kizárólag erre. Mondjuk, Tebbuttra se vonatkozott a többi futam, sőt.

 

VII

Másutt (mondjuk, Tiszatáj) bebizonyítottam, hogy Hérakleitosz és Zenón elvét egyszerre nem lehet alkalmazni. Zenón szerint ugyanis “egyszer sincs meg” (a tandori-változat, mert Zenón mást mond: ő azt mondja, így nincs mozgás!, persze, nélküle én nem mondhatnám azt a magamét, hogy így nincs elvi létrejövés), Héri szerint sosincs kétszer. (Megj. mostani témámhoz: ha érzem, változom, s konk-rétan, miben, attól még nem tudom, “miről létezem”!)

De ha nekem – kérem, jó Szerkesztőségem!, oldalt most ezeket a kis jeleket, a hiányjelcsillagot, a hiányjelfát, Héri hullámát, Zenón sosem teljes körátmérőjét… ábrába, függőlegesen – csak San Francisco hídjánál is bejött, hogy na tessék. A hegyekből valami 1/3 vagy 1/4 Kaliforniát öntöző folyók zúdulnak az öbölbe, 10 darab ilyen, és szemből vágódna be az óceán vize. Gyakori az összecsapás a két víztömeg közt. Ergo, ha Héri nekem a hullámvonal, feltétlenül két Héri van, vagy két nyíl, egymással szemközt, valahonnan mindig két Héri… Zenón szerint nem érnének össze, azaz Zenónt (zenón-tandori-jelzett) szerint, de a kettőt ezért nem lehet egyszerre. Hát hol érvényes a kétszer nem lehet ugyanabba? Ahol mégis összeérnek (mert Zenónt nem érvényesíthetem itt, tehát ösz-szeérnek). Az öbölbe lépek, a tengerbe, “a határra”?

Az elefántos dosszié lényegei meg is voltak. Utálnám sokaknál a “Witti-tényleg”-szerű kifejezést, ez a magyar irodalmiság rossz rétegéből van… de itt a legcélszerűbb volt. Kevés a Witti tényleges senkiföldje, meg bonyi. (Az ilyen szavaknak is furcsa az élete, használhatósága, más tárgy.) Azt akarom mondani hát, hogy a “beszélni-hallgatni” Wittgensteinje nem a ténylegességgel foglalkozik. Magam mintegy köbösítettem, teresítettem a “szó”-t a “létezés”-re. S így lett ez.

Megjegyzem, bár nem fogok fogadni belátható öt éveken belül, a Tebbutt-terítésből most tágítanom kellene. S nem is ajánlom. Bár, mondjuk meg, a mindenféle ilyen lovakkal, egy nap 600-700, 50-100 zsokénévvel, többel is tarkított világban mit tegyünk? Mást? Patronise, Nikon Lady, Special Kaldoun, Polar Bear, Mathematician, Teh Carbon Unit, Imperial Brief, Lizzi Rocket, Blushin Russian, Iamback, Flying Spud, Indian’s Landin, It Must Be Speech… Witti, álljunk meg… lovak, lovak. Hát a lap irodalmi és kulturális melléklete? Ott van eligazodás? A politikai?

(Újságvásárlás abbahagyva. Vagy még egy pld. Lazán, mi is lett. Nem is tippeltem. Csak mik lettek, a fogalmak hozzá megvannak.)

 

VIII

Jer, elefántos. Hadd lovagollak meg. Álmomban…

Egyszer ültem lovon. Piás skót haver ráadásul akadálylóra rakott fel. Falusi verseny. Egy kőhalmon át is dirigálta velem Aqua Belaqua – ah! Beckett Skóciában? – nevű négylábúját, de ő volt jobban megijedve a végén. Amiről nem lehet létezni… erről se. Totyiról se, az ő létezéséről se, az ő haláláról se. Sokszor próbálom: az “ez írókínzás… az egész kiadás… minden… tisztelet a kivételeknek”-féle dumát is hagyom, mint “arról hallgatni kell”-t. S megpróbálok valami létezés-esélyesről nem létezni. Igen, hamar kész a szellemesség erre is. Ha valamit létezés-esélynek minősítesz, kitüntetheted, hogy nem létezel róla, ezzel se baszkáljon (baszkálod).

Mert a létezőnek aztán akkor már mindegy. Ez benne így a szép.

Jer, elefántos. “E-le-fán-tos, te-le fon-tos…” Hülye szöveg erre.

 

IX

A Héri is kétszer van eleve, ez volt az utolsó betét. A híd, San Fr. alapján: a szó függetlenebb a valóságtól, mint a látszólag nála absztraktabb (ideogrammatikus) rajz, vonal. Ld. Héri, és ahogy az a híd hajladozott a viharszélben! Nincs kész, végleges vonal tehát.

Ó, a szó is! Hány lap, melyen u. a. van, hígítva, olvasófárasztásig összeírva. Nem az, hogy ajánlott cédulák értéktelenek, de nagybecsű feljegyzéseim is hitványságok.

Akkor miféle létező nem hitványság? Sikeresen teríteni Tebbuttot, Royston Ffrench-t? Ha megjelenne a két surranópályás, de nekem oly fontos kis könyvem mégis, 2 év, másfél év után? (Még kifizetve is ki van.) Az sem lenne valódi létezés. Megjelenik a könyved: arról létezzél? Nevetséges alak volnál! Akkor meg?

Fagylalt minden? Alma az anorexhez, szilva, kefír? Nem, Főmedvémék nem. Róluk igenis létezem, ma is. Nem valami jól.

Párizsi nagy lóversenyvasárnap, német választások, kaktuszok, dzsesszhallgatás: a napok elteléséhez. Totyi annyit betöltött.

 

X

Lójátékról, utazásról nem tudok létezni. A házi medvebajnokságról bezzeg igen. Most, hogy nyár van, szünetelget, üresebb az életem.

“Sok kell 1 nap ahhoz, hogy estére ne kelljen már semmi.” (Járás, éhezés, szomjazás, tévé, írás, jegyzetelés, kaktuszok, lovak, újság. Lemez- és kaktuszanorexia is beáll, jegyeztem fel, persze. Totyiék kalitkáihoz beszélek. Napocskákat rajzolok (mint Várnagy Tibby, tudat alatt megihletett…), lásd oldalt.

A Napocska szövege ez: “Szemet hunyjak felettünk?” Naaagyon jó.

Furcsa, a racionalista irracionalista: én: megvan a dossziéból “a lényeg”, ami most már ide fog férni, ami nem, megy tartalékba. (A Totyiék üres kalitkái alá, a halmokba.) Így létezem le egész létezésemet? (Ld. Pilinszky, beszennyezem kabátom, mármint azzal, amivé az anyatej lett. “Jól leléteztem magam ma.”)

Ha járkálok írás közben, odakint – a világban –, persze, natúr gondolatok jönnek. Honnan van az (hol kezdődik), hogy a tényleges Wittgenstein-mondás (a nem lehet róla beszélni) átmegy a tényleg nélkülibe, bocsánat, a ténylegbe, mert hogy a szó, a beszéd általában nem “úgy” létezés. És a létezés szerintem itt mi? Például, hogy volt kezdettől nekem az irodalom. És ha honorárium, könyvkiadásunk szélsőségei etc. miatt “valamit élek” (kínozva vagyok), hát nem jó rákérdezés sokaké: “És te is közéjük akarnál tartozni? Akiktől, ahonnét nem kapod meg, amit szakszerűen várnál?” (Senki, Baudelaire, Stendhal, Rimbaud etc., Kafka, J. A. se várhatott soha semmit! Részemről ez tehát hülyeség. S mégis – van.) Nem, felelem én, csak gyerekkorom óta… de ezt már itt is írtam. És befejezésül is lesz szó róla. Szó, szó. Róla. Annyi van csak, hogy nem szeretem hitványnak látni hajdani “nagy szerelmemet”. Tehát senkik közé nem akarok. Stb.

De ha a literatúra (volt nekem) a Witti-tényleg, és beszélni is próbáltam Őkimondhatatlanságáról, hát lehet az, hogy az ily “tényleg”-nek a senkiföldje legyen? Hogy ne éljem, s akkor helyette… Bocsánat, hogy ne éljek róla! Itt jön be a különböztetés értelme. Élem a literatúrát, de nem róla élek már.

Ez akkor a “nem róla szól”? Kérdi a mai divattal járó elme. Nem, nem. A “nem arról élni” és a “nem arról szól(ok/sz/-)”: kettő. San Francisco hídjáról nem “élnek”, hanem szilárdítani próbálják 8,5-ös földrengésre. Satöbbi. Ez arról szól, mondhatni (engem utálkoztat e kifejezés, mint ahogy a legtöbb eufemizmus, meg az angolszászokkal “hadakozó” németek tömérdek angol kifejezése, a “last minute”-ig; de hogy pőapőznek, miközben a Sangzelizét és a Loncsampot mondják, ez is a gazd. csoda által meghonosult parvenyőség jele. Vannak idegen szavakat kiválóan ejtő németek, a németek általában egészen kiváló szellemeket produkáltak stb. És az angol riporter is “Mossz”-t mond Mosséra, Mosszé helyett, és Longsant, gyanúsan. Ergo hagyjuk ezt. De az ilyen apróságokból (is) áll az élet. Szeretjük például a vicceket, a legkomolyabb ügyekben is. Tegyük.

Rájöttem, a Tebbutt-ló, hogy így mondjam, a Wodhill Be ló nevének értelme mi lehet: vicc. What He Will Be, ah, mi lesz belőle. Itt győztes lett.

Napom kicsit erről “szólt”, de nem ezt éltem, messze nem erről éltem. Ez akkor egy fokozás. Szeretjük (én is szeretem) a rendszerezéseket. A rendszerezés nem rendszer!

Irodalmat létezek, de nem az irodalomról létezem. Az irodalom nekem nem Witti-tényleg már.

A-ról, -ről létezni olyan, kérdik, mint az érzület? Nem. Az olyan, mint lekötözött kezedet széttárni. A Hamlet-kötetben van erre egy kis kitétel: a kezetlenről. És a “hová felednéd”, nem tudom, benne van-e, kihagytam-e a zsengékből (a Hamletben nálam sok a félzsenge!!!), ez is érzetem volt mindig. De rilkés, ha leírjuk. N. N. Á. (jól) is sokszor Rilkés. Pilinszky bizonyos rímei megvannak Babits-nál (erről a Ligetben írok, a “bűvtanáról – bűntanyáról” viccű cikkben, ha ezzel készen vagyok itt).

Az idegen nyelvek (nekem) idegenek. A szegény németek (tényleg eszembe se jut bántani őket) a “heran”-nal. Ideleg, ide-közelítve, de nincs benne a “felénk” személyese. A “man” is borzasztóság tud lenni egy pártvezető szájából, ha baszkálós célzatú, hidegséget, eltokáltságot jelez.

  

XI

Terítéses – takarásos – átfedéses. Átfedtük mind a Workaholic- vagy Tebbutt-lovakat. Mit él? Miről létezik? Miről szól? Nem ő, hanem a dolog. Akkor a “miről létezik”, kérdik, nem mégis a “miről szól” ő, plusz a dolog? Nem.

Az “arról nem kell létezni” nincs kimondva. Elront mindent. A szónak van (kb.) ellentéte: a hallgatás. A teljesen átélt létezési kör, jelleg, miként, valami etc. helyett vagy van valami, vagy nincs. Olyan ez, mint a metamatekban (halmaz) a kontinuumsejtelem. (Cantor, Hilbert, Cohen, Gödel, szakszerűtlen mondom, hagyom is.)

A lónyerésről nem lehet létezni. De hogy ez aztán mi akkor? Nem úgy értettem, hogy nem lehet megélni belőle. Kezdetben, amikor a forint még nem volt ilyen gyenge a fonthoz képest (és hogy a honor nekem etc. nem…), elképzelhető volt ügyes játékkal annyi, hogy – ha kint is fordítok, kivitt írógépemen, kommersz vagy nagyon jó irodalmat – az utazás szakadt szállodákkal stb. kellemesen fedezhető. Rendben, persze, ha “csak arról az egy szisztémáról léteznél”, pl. átfedés… vagy kibírnád (nem bírtam jól soha, egyetlen-elvű létező, az Egyetlenről létező, ld. a Hamlet-kötet eredeti címe) a körötted nyüzsgölődőket, véleményeiket, a szituáltságot, meséltem… Ha! De így rettentő nehéz. Hiszen ellenjátékul valamiről szólna akkor az ottléted (bárhol, ahol fogadnál). S az vinné a prímet. (Nálam pár ilyen dolog szóba se jön: politizálás, szereplés – ma már nem –, kiadók járása, magánkapcsolatok.) De csak d.u. 3-ig kibírni, nem agyonenni, agyoninni magad, nem agyonhinni, hogy bármi “Tebbutt-lovak” s ilyesmi járható “út”; nem agyonfáradni… legföljebb abban, hogy “gyötörnek”; s az így múlik.

Ráadásul egy IV. oszt. hendikepre a bukméker nem ad előre “arányt”, SP-t (Starting Price). A körtotó később alakul ki. A 33/1-es Jojo pl. 36,7-et fizetett, többet hát, a totón! Van, hogy 8/1 adja a bukméker(ek középaránya) a lovat, de miután nyer, a körtotó, a másik szisztéma, 13,5-öt fizet, a nép annyira nem bízott benne. Tehát takarni Tebbutt három lovát d.e., friss állapotodban nem is lehet. (Más a helyzet a nagy versenyeknél, főleg a nemzeti, nemzetközi nevezetességversenyeknél, ott évre előre fogadhat valaki. Nem ide tartozik.)

De mi lesz az elefántos dossziéval? Benne a neveletlenségek, erős megkárosítások, hátránybakanyarítások sorozatával? De jobbakkal is.

 

XII

Van erre válasz. “Nem létezem róla”, ez. (Bár ez csak részlet.)

Itt egy levél. Leragasztva, fel nem adandó. Még ilyen levél publikálását sem tűröm, magamtól se. A honor, a kínzás stb. témájáról szól, személyes odacsipkedésekkel. Miért írtam tegnapelőtt este ilyet? Irreális. Mit léteztem erről, azaz inkább: mit éltem ezt? Mert erről, a helyzetről létezem (sajnos), de nem szabad mindig ezt élnem. S fura, hogy itt a “mert nem erről szól” jól használható.

Nem szeretek beszélgetni. Beszélni, senkivel. Feleségemmel kész értekezlet egy-egy napunk, de már előtte is szégyellem magam, hogy “mintha erről szólnék”. Nem veszem észre: alapkérdéseim (vicc!) a Witti-tényleg senkiföldjein honosak? De helyette? 1970 körül Teddy és (Szent) Johanna párbeszédében volt ez, írtam: “Mit csinálsz helyette?” Ha nem az evidenciát éled.

Apró közbevetés: a lóoldalak egyikén döbbenetes filmhirdetés. Hősök, hősnők sorakoznak: “Add arany íjam… vágyam vesszejit…” Tényleg a hülyéknek, akik vagyunk. Már aki. Szóismétlés jön. Ó! Nem döbbenetes? Hogy a Witti-tényleg senkiföldje nekem megvolt már 25 éve? (Sárga kötet.) Hanem hát a Hamletben is ott van: hogy ne legyen több pillanatom, ami előtte nem volt. Erre vonatkozik lazán, hogy az irodalom nekem: a legvégső lehetőket kell kihoznom magamból. De ez vagyok én. A világ más. Akkor mit várok? A világ nincs benne az “amiről létezni kéne” és az “arról mit lehet akkor…” kicsit zen-jelzett képletben. Más, kontrás, indolens, ő-és-nem-én, rontó… etc. Még hogy én lennék arrogáns, impertinens, prepotens?! Ha nagyokat járok (anorexül), és ez az Üres Halmaz, a nem konkrét célú, mégis körülhatárolt valami, rájöttem, ez az Üres Halmaz élése… hát mondogatom, kimerülten már: arrogáns…

Felesleges dolgokat beszélek. De hogyan beszélhetnék a házi két kártyaliga esélyeiről, akár Tebbuttról, emlékeimről stb. Meddig? Ez, a nem-lehet már eleve valami, “amiről létezni lehetne”, ha ez az állag meglenne. Nekem a kocsma, összejövetel stb. azért se megy (s hogy szeszt nem iszom, könnyen nem megy!), mert megalkuvás csak, hogy ott összetartozunk, egyetértünk. Amennyire, az felesleges. Annyira – nem is kell, nem érdemes, nem jól állagos. Gondolom én. Nagyon jó napom volt, mikor a Szerkesztőségben jártam. Előző nap a maratonosok köszöngetése (és az enyém), aztán jó találk. egy kiadómmal, aztán egy ismeretlen rám szólt, kifejezte, jelent neki valamit, amit csinálok, sőt… aztán a Beszélő… aztán a Lánchídnál… de hiszen ezt már mondtam, a néprajzkutató K. Ákos, fantasztikus találkozások. S jó levelek a postástól, és a Telegráf, Tebbutt. Kétszeri járás. S elment valahogy a nap. És jó alvás, ez már a köv. nap kezdete.

Jó írásérzés: ebbe mindent beírtam, ami “ezé”. A többi: -ről.

 

*

 

Közbevetés

Igen, hogy netán medvéimről is létezem… ez zűrös lehet. Akkor? Nem féltem-e meghatározását adni képletemnek, találmányomnak? Kérdezheti valaki, mit jelent a tétel első fele: amiről nem lehet létezni… az okvetlenül valami meglévő? Valami, ami elmúlt? Netán épp negatívumnak kell lennie: olyasminek, ami nincs? A számomra-nincs, eleve-nincs, bajosan-lehet-meg-nekem? Egy érzület? Bizony, nagycsaládi-dédunokákig… s nem az a része a dolognak, ami konkrét nagyszülői, dédszülői “teendő”, hanem… ismétlem… az érzület? Ahogy valahol (nálunk, részben?) érzületből szavaznak. Ezt az érzületet élik? Ebben élnek? Vagy ez se jó (nem jó!) példája tételemnek, mert legföljebb erről szól az életük (pardon); ahogy egy sarkkutatónak, tengerhajózónak, sivatagbújónak stb., megszállott hegymászónak… van az ebben él, ezt éli, ennek él stb. De ez egyik sem az “erről létezni”, nem meríti ki, esetleg nem is érinti ezt a fogalmat. Kínos határjárás?

S fogalom-e ez? Egy biztos példát tudok felhozni: Totyiék halála (27 és valamennyi töredék év elmúlta) után én erről élek? Talán. Róluk, hogy voltak? Arról, hogy nincsenek? De még többről is szó van. Az irodalom nem ugyanaz a szememben, ami volt. Is; de nem foghatom egészen a “gonosz” világ körülményeire. Róla létezni? Nem. A 7 pontban sincs ott a “szellem” etc. Madárkáinkról: az igen. Főmedvémékről: igen. A tétel második felében lehetségesnek tartom ezt az értelmezést: “…nem is lehet létezni”. Valami más “tevődik”. Weöresnél “az öröklétet érezed/még innen a halálon”, kb. idézve. Pilinszkynél ott a nincs is szavam, az iszonyú terhe vminek, mely omlik, zúdul alá, toronytest ad csak hangokat. A szó hazátlan. Nincs is szavam? Ez az egyik Wittgenstein-tétel. Nincs rá semmiféle létezésem. Ilyképp, erről. Arról, amiről nem lehet létezni. Ott nincs van?

 

Összefoglalás

Hogy a deklarálódó közérvény, s van-e, s micsoda: nem tudom. Ez: magán. Nem butaság (pedig annak szoktam hinni) az ilyen. Mit is beszéltünk meg. A 7 pont;

ami kimaradt belőle, s hogy miért;

mi a cím értelme, mi ez a senkifölje;

Zenón és Hérakleitosz;

Tebbutt, a lovak, pár kíváncsiság kielégítése;

adódott néhány rajzunk;

és észnél voltunk annyira, hogy rövidre fogjuk ezt, ne akarjuk kimeríteni az elefántos dossziét.

A dosszié élve elvonult.

Át San Francisco hídján, szemközt van a cirkuszi fellépése. Jó fellépést, elefánt!

Matériád megy a Totyiék üres kalitkái alá. Erről létezem akkor? Csak léteznék. De amiről nem lehet létezni, arról…?

Bírni kell a csak érzett nem tudottat, nem-tudott-mit.

 

*

 

És ahogy élvezem a Telegrafot, most, hatalmas járások után, délután, borzongva az októberi lakáshidegben (Totyi miatt mindig megvolt a nagy meleg, 24-25 fok, most 19-20 van, kevés, köpenyben szoktam megélni, mint valami vén ez-meg-az, jó, hát ahogy Ottlik járt otthon, nem “vén”), ahogy olvasom a jópofa cikkeket, szemlélem az eredményeket… azt mondhatom: kétségtelen, én arról, ami a világ kalandja, ami bárki mások rendszere, ami a kultúra rendszere, ami már rögzült, ami hierarchia stb., arról én nem tudok létezni, bár tűrve élem. De miről nem lehet létezni – mint a lovak, nekem, például –, arról lehet beszélni. Másoltatom a cikkeket öreg barátaimnak.

(Mármost a dosszié elvonult, de én maradtam. Jóra? Rosszra?)

 

Utóhang

Nehéz dolog az “Amiről nem lehet beszélni”. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy kevesebbet magánbeszéljek. Hiszen az érzet, az érzület – sokszor ízetlen, ha kifejeződik. Például az én érzületem a mai irodalmi közállapot dolgában. Ennek (rangos közszereplőinek) sokával azért sem lehetne megbeszélnem érzületemet, mert – dolgaik ellenérdekek. Igen, ez ilyen ízetlenül “érzületsarkítódna”. Azokkal, akikben joggal bízom, mit beszéljek effélékről? Nem akarok “Sagittarius Mihály” lenni (Móricz figurája), nevetséges dolog. Ahol nem bízom, ott (nem ott, róluk) azt mondom: Hogyan tudnám én a ti érzületvilágotokat élni, hát még arról létezni hogyan tudnék? Ezek az “ahol”-ok a viszonylag mérvadó fórumok. Sajnos. Nem miattam sajnos, én már (7 pont, abban sérülékeny csak) megvagyok. A literatúra nincs meg ebben a közállapotban. Marad a Babits-féle, annak jó lesz úgy is? Kisebbet és átfogóbbat mondok. J. A. a borjúszájról, mely mélán meggyőz, hogy nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. Ergo nem kell okvetlenül élni valamiről (első dőlt betűm itt), amiről (neked) nem lehet. Minek? Futottak az Alsó-rakparton a maratonfutók. Egyikük odakiabált: “Tiszteletem, mester!” Többeknek, találomra én kiabáltam oda, biztatást. Nem írtam ezt még? (Nekem is vannak hibáim, méghozzá nyilvánvalóan óriásiak. De én 31 éve a magam kockázata vagyok, a magam elderítése-felhárítása, nullája, plusz-mínusza.) Valaki egy csodás hétfőmön, amikor kiadóm, neki írt sok levelem után, vagyis hogy jó, mindent megteszek, legyen a könyv (erre visszatérek), de semmi szereplés. Kiadómmal leülve 1000 részletkérdést taglaltunk – és még csak szóba se jött a szereplés, dedikálás. Az se, hogy “jó, ha te nem, hát te nem…” Ennyire szívelegáns ember (mondaná Szép Ernő) ez az én (kis) kiadóm. Utána valaki, vadidegen, kedves ember, ahogy a Beszélő szerkesztőségébe igyekeztem épp, ez volt az a hétfő, rám köszönt. Be se mutatkozott, szintén nagy eleganciával csuda két mondatot szólt, nekem, az írónak, mit tudom én, ideogrammatikusnak stb. Semmi kapcsolatot nem kellett megbeszélni. Ez történt. Aztán találkoztam K. Á.-val, akivel “sok mindenben vagyunk jó barátok”, Korniss Dezső dolgában bibliográfiáméban (G. F. mester, 2-szeresen is szent illető, örök könyvbegyűjtőm, és bibliográfiám fáradhatatlan, önhaszon nélküli készítője, “az én Gergely-naptáramé”), és kiderült (hagyom most az ideogrammák dolgát, nagyon elhúzom a szám, ahogy azt senki mérvadó nem akarta, hogy a nagycsuda nemzetközizmusban valamire is vigyem velük, szintén “kis kiadók” lelkes igyekezete zajolgat csak), kiderült, hogy kétszeresen áldott az én elegáns kis kiadóm is, mert megjelenteti a Nat Roid-sorozat 10., eddig lappangva heverő, még 1984/85-ben írt (!!!) utolsó kötetét. 1989-ben repültem ki vele egy kiadóból, ez a sorozat befejező darabja, megjegyzem, abból a nagy kiadóból én háromszor repültem ki, három különböző érában – ennek ellenére ez a nagy kiadó rettentő sokat tett könyveimért, ah, a mai húzás-nyúzás sok kis surranópályás, szélsőpályás kötetecském dolgában a régiekhez képest, bizony, egetverően nagy! Hát K. Á. még aznap délután bedobott egy cikket, melyet beszélgetésünkben előhozott, ideírom a nevet, Krasznahorkai László cikkét, ki is szegény Nat Roid-sorozatomat Chandlerhez, én nem tudom, ki más ilyenekhez “illeszkedő” változatnak, újításocskának stb. minősíti. Ah, tettem-e én eleget Krasznahorkaiért? De az irodalom nekem nem ilyen adok-kapok. Ma olvasom el a cikket, esszét – s ha címét lelem, írok Krasznahorkainak, hogy befejeződhet a Nat Roid-sorozat.

Melyet, ha magam nem favorizálom dolgát, a kis kiadóra nem “csapok le” így (Moers könyvét, Az álmodó könyvek városa, második dőlt betű, fordítottam nekik, még várat magára a pedig érdemelhető sikerecske), ha tehát sokadszorra elő nem jövök vele, kérem, itt ez a Nat Roid… mégse járja (talán), hogy 10 000 könyv jelenik meg, ezek közül 300 a nagy sikerek könyve, és akkor a szegény Nat Roid. Szép Ernő valami ilyen hangon fogalmazna: bizony, magam is hinni kezdtem, hogy ez az egész egy szarhalom volt, meg unalmas, meg erőltetett, meg kinek kell ez ma.

Nem nyilasmisi-délután ez, nem sorolom hát. Az elmúlt 5 és fél év irodalmi közállapotai nálunk “olybá alakultak”, hogy abba jómagam mint úgynevezett “jeles érték” – beleférek; más mód – már nem férek. Csak az utolsó 3 évem fordításai, Parzival (tudom, önismétlés), 3 Virginia Woolf, a Jelinek, a Moers és még három, virtuóz végeredményt kívánó ifjúsági regény, Süsskind, Poe; egy kötet Rilke-vers jön és két kis Rilke próza; és az egészről semmi összefoglaló “krasznahorkai” szó, semmi parányi lelkesedés se stb. Nem lehet értem ily közérvénnyel lelkesedni? Lehet; s hogy ennyire megváltoztak az érdek-és-erőviszonyok, beidegzettségek a mérvadóság közegében. Megnehezíti dolgomat. Mert sértettségnek hiheti bárki, hogy “erről az irodalmi közvilágról én nem tudok létezni”. Mégis létezem erről, nem dacból, és nem azért, hogy “én bezzeg igen”. (Ó, aki ezt sokallja: én vagyok az, aki “egyébként” sosem – ha szélmalom a szemközti téroldal, ha netán mégsem (szakmai?) – konfrontál. Öreg fejjel nem is kezdem. Csak… A közérvény olyan jól megvan nélkülem. Mert minden más lenne, ha nem volna. Nem a fellépéseken múlik stb. Tíz éven át folyton fellépkedtem. Csak…

Az “amiről nem lehet létezni, arról…?” Nem az, hogy “csak”. Szándékkal nem írom ide, hogy “zen”. Megtanultam a mesterségemet, “európai” ember maradjon a maga kultúrakörében! Nix és nyista zen! Semmilyen globáluralom alatt sem. (Ah, a beértelmezett erőviszonyok, a remegés valami mesterkéltért, a kötelesség-fogalmainkkal…! Ld. Greene, A csendes amerikai mottója a skót költőtől.) A lovak, hogyan jöttek be itt a lovak. (Megtanultam a mesterségem, lesz lezárása az írásnak, konzervatív “mester” vagyok, ha létezéssel-nemlétezéssel eléggé nyitott is.) Remekül szórakoztam. Kieren Fallon, “akinek”, így a telegráf, “a franciák talán csak a nevét ismerték eleddig… három Group/A/1-es győzelmével: triplázásával a szuperosztályban ismert fogalommá vált”, a többi szépet nem idézem. Nem szorult el a szívem. Zsokék. Ilyen sorsokról én már álmomban sem létezem. Maradnak nekem a kis Tebbutt-töprengések (nehogy valaki követni kezdje példám, jesszus, minden csak egyszer jó, aztán évekig nem), marad, hogy egy tréner a sok jó közül, mit tudom én, Haslam, aki nem szeret utazni, feleségét küldte Párizsba a lovával, ez a ló volt a 70/1-es nyerő, ő maga Kelsóban maradt (Skócia, ott álmodtam én lovaglásomat egyszer), s ott nyert. Az egyetlen tréner, írja a Daily Telegraph, klassz angol humor, én imádom, aki egyszerre nyert lovaival a párizsi Nagy Ünnepen – és ugyanezen a kelsói vidám vasárnapon. Nekem ennyi elég, bár párizsi győzelmet éntrénerkedésemnek még sosem mértek be, és ne is mérjenek.

De hát biztos, hogy így is gondolom? Nem az. Mert az “erről én nem létezem” (erő)terében bármit is gondolni, akarni: nem, nem “gyönge dolog”. Hanem itt érintkezik az “arról hallgatni” körével. És főleg, hogy baj azért – nincs. Ne folyton változótól, így Weöres. És az “így nem”: állandó.

 

*

 

Megj. Sajnos, “Kieren Fallon” sem állandó (a trójai fallon, hallom mondani, na ja, én is lehetnék dörzsölt srác, csak nem lehetnék, meg ott vannak a dörzsölt lányok, azok végképp nem, és ott vannak a… bizony, nem), olvasom telegráfozva, épp az előző napi dicsőítő cikk újsághelyén, máris mehet őkelme egy fő szuperintendáns elejbe Londonban, Scotland Yard, s emez udvaron őt az angol-ír lófogadás leghatalmasabbnakszánt botránya ügyében hallgatják ki – “mint tanút” ismerjük –, s hogy Párizsban is csak óvadék ellenében lehetett szabadlábon (szabad lólábon) a hatszoros angol bajnok. Kilógnak bizonyos (sőt, pénzmosási) fogadási bundák, 2002–2004, olvasom, és Fallont 13 hónapja pár napra kóterba is dugták, óvadék stb. Erről még később szólok. S most nem az van, hogy ah, meg vagyok rendülve! (Egyébként az átfedéses, terítéses, terítéses fogadás a csalásokra is ellenszer lehet! Olyan 15/1-ek, 9/1-ek jöttek volna be, ha csak az újságban játékból is játszom, akkor is, hogy… De, mondom, minden csak jelenés, s mint a kis nefelejcs, enyész.)

 

Szakirodalom

1./ Pascal művei. (V. róla ez-az.)

2./ Beszélő, TD (Krapp) cikkei.

3./ Magyar Hírlap, Budapest, 2005. szept. 8. Kutszegi Csaba cikke.

4./ A hét, Marosvásárhely, 2005. jún. 30. Selyem Zsuzsa cikke.

5./ Palócföld, 1983/3. szám. Krasznahorkai László esszéje.

6./ Magvető Kiadó, reklámszöveg Kristóf Attila (jómagyarviszonyos, borzongató) krimije végén Nat Roidról; szerk.

7./ Charles Seife, ZERO (The Biography of a Dangerous Idea), a New York Times Book, Penguin, 2000.

8./ Umberto Eco, Stephen Jay Gould etc. Conversations About the End of Time. Penguin, 1999.

9./ Douglas R. Hofstadter, GÖDEL, ESCHER, BACH: an Eternal Golden Braid. Penguin, 2000. 20-th Anniversary Edition. (Megj., mai szemünknek-fülünknek vicces ez az Escher-Bach!)

10./ Antonin Artaud, Levél az európai egyetemek rektoraihoz. megj. előtt, Td. ford. Lelőhelye: Oeuvres Complètes, XXII.

11./ Daily Telegraph, 2005. okt. 3-4-5. Sport.

 

Szakterminológiai kételyek (Anti-Krapp)

Mondhatni (Salingertől Teddyvel), elemi erővel tolul fel a kérdés, nem döntjük-e tételünket épp azzal, hogy tételnek nevezzük. (Jönni fog a válasz, nem.) Triviális, persze, hogy nem “tétel”, sőt. Csak sejtelem. Ld. kontinuum. (“…azt ne tőlem kérdezzék”, a K. bácsi polgárvicc.) Abban, hogy “létezni valamiről”, pedzettem itt, nincs-e benne az is, hogy beszélni róla? (Wittivel dualizmusom?) Tehát ha beszélünk róla, létezünk is róla? S ha nem, hát nem? Zenón és Hérakleitosz, vigyázat, nem alkalmazható egyszerre. És ausztráliai AB Somssich barátomtól kapott Hofstadter-könyvemben ehhez ott van: 251. old. és folyt., ld.: A zen küzdelme a dualizmus ellen. Ebbe fogok telegráfból átmenni.

 

Tehát…?

Ha metamatekkal foglalkozom, estére túlságosan is kicsinálja “az agyamat”. A telegráfos lófogadósdi gyakorta (újabban rákaptam, de abba kell hagyni!) odavetett, nem reális ügyetlenkedés. Fél hétkor látok neki, tízszer meggondolandókat hányaveti mód… és ha netán a hülye sorozatot (én, Krapp!/én, TD) nézem, hogy utána azonnal elaludhassak (aztán vagy elalszom, vagy nem), tíz percem marad rá, hogy maradék (de ősz! haha) hajam tépjem: hát a Frankie boyt, Lanfranco Dettorit kellett volna pausálba, rá “teríteni”, és itt volt Pontefractban Keirie (y?) McIvoy, fiatal srác, jön fel (talán Kenry; én a Kieran Fallont se mindig jól értettem) biztos felmentik; és hogy a TÉNYLEGBEN én sose lófogadok már, nem az az oka, hogy most így poénosan láttam, alkalmasint csalnak – ugyan, ezt minden hülye így tudja, a tippelésnél ezt is be kell kombinálni; az irodalom nem fogadósdi; amellett Pascal fogadása Istenre naiv dolog volt még, azzal ugyanúgy nem lehetne operálni, mint a mai szuperműtőkben – sorozatomban, orvosfilm, ah! – a Pascal idejében “dúló” orvosi eszközökkel, sebészbaltákkal; csak a belgyógyászat hű önmagához, szerintem a lélek tana is – az irodalom, a filozófia; e kettő direktebb emberkifejezés, mint a (botrányt okozok?) zene, a tánc, a film, a szobrászat, a festészet… vagyis nem! én is meg vagyok verve azzal a racionalizmussal, mely SZÓHITŰ (ld. Wittgenstein egész szemlélete!), tehát Pascal Istent eleve létezőnek tekintette, erre fogadott, mintegy a futam után, de a futam eredményének ismeretében. Szó sincs ilyen (közérthető, nagyközönségsikerű stb.) oldalbabökésről: na, látjátok, a kis Sagittarius Mihály még a Kieren Fallon bácsiban is csalódott, a reskontóban, a lófogadásban, trabagálymürürájban, mindenben! Arról se, hogy finoman és ravaszul felépítettünk egy aljasságot (nem aljasul építettem! naivul hittem a Tebbut-Ffrench stb. dolgokban; ah, milyen naivul meséltem a lóevidenciatörténeteimet 5-6 éven át, próbáltam élni ezt évtizeden keresztül, lassan “kiismerve” magam… ugyan, ahogy Ottliknál a mohácsi vész és vereségeink, nekem is az elgyáváskodott nagy evidenciaötleteim máig a legszebbek, még a pár sikeres “nagy” fogadás is fakul… és nem életem pénzére (még csak arra se) ment. Ha Fallon sáros, neki mire ment? Nem keres eleget? Vagy eleve, hogy tárgyakkal, lovakkal, trénerekkel, tulajokkal, onnét tovább – kaszinósokkal stb. van örökké dolga? Vagy ilyen emberfajta? (Veszélyes mellékút.) Jó, hát eltiltva Fallon volt már a kezdet kezdetén, kollégája pofánveréséért lópálcával. De kit nem lehetett volna ilyen dolgáért dorgálni? Engem bizony igen. Sőt, Tolsztoj művészetellenességét igazolandó: húszévesen majdnem belöktem a Puskin mozi előtt, izgalmas filmből bódultan kijőve (mondaná Füst Milán, lásd skóciai lóálmom) egy vadidegent. Ok nélküli cselekvés. De Wittivel épp ezt akartam hagyni itt.

Tehát? Amiről nem lehet(ne) létezni, nyomorául/nyomorunkul itt van a létezés. (Még ami az én 7 pontba, ahol nincs a J. A. féle szellem-és-a-szerelem se! Ami abba fér, az is nyomorúság. Efféle 7 pontokért reszketni születtem? Igen, ezért, ahogy Pilinszky mondja. Nem “a” legnagyobb költő ő, de a legmesszebbig létpőrült. (Lett lét-pőre.) Ma, hogy a dolgozatomhoz végső hajnalon felriadtam, ez ugrott be: kontinuumsejtés. Pascal számára a mind nagyobb, mind újabb halmazok talán még szóba se jöttek. Ott volt Isten; Isten, neki; isten neki, csak úgy. Cantornak az őrület, de neki is Isten, és már a halmazok utolsójaként. De ahogy a számosságos halmaz, mondjuk, a természetes (1, 2, 3, 4 etc.) és a racionális (1/2, 7/9 stb.) számoké leszámolhatóan végtelen, így a halmaz-sor is, melynek végén valami isten (nem, Isten!) állt Cantornak… Tényleg én őrülök meg, hát nekem nem! Jó, de csak elnevezés kérdése? Mert valami “nemlétező” igen. A hívőnek – létező. Nagy különbség?

Vagyis erre ébredtem ezen a hajnalon, így vetettem magam, első kávém után, az írógépre: Amiről nem lehet létezni, arról… is a tömérdek botladozás van, IS; a tömérdek szenvedés, arról is, IS; s csak nyelvünk vicce az is, ahogy az is, hogy (kis leleményem): én istenem, te is nem én. Na, ez maradjon meg a dolgozatból, Olvasóm! És még ez: Amiről nem lehet létezni, arról jön előbb az akármi, közbe-közbe az alvás (gyengíti az álom), és jön végül a NEMLÉT. Ezért kár megőrülni, kár mindig megörülni (nyelvünk), örület és őrület jegyesek, J. A., minden külön értesítés helyett. Arról, amiről nem lehet létezni, arról van a nemlétezés, a NEMLÉT. És erre senki se mondhatja aztán, hogy “nem létezik”. Nem semmi.

 

A “Nem tűröm!” még egyszer

A múltkor volt ez. Mi a létezési realitása annak, hogy “nem tűröm”? Tehát hogy valamit igenis tűrnöm kell. Az igencsak minimalizált (de még nem “semmi”, nem üres halmaz) rendszerekben nagy valószínűséggel ott lehet valami “hát még most is… ez?!” Nem stimmel, nem klappol minden tétel (nem kaptál “választ” itt-ott, tíz tételből három nem lesz rendben, tudtad, de hogy a rendbe-várthatból is egy: az sincs rendben, pl. nem futott be levél, pénz, nem jelent meg publikációd stb.), és te ezt nem tűröd. Eltűröd, de nem tűröd. Itt olyasmiről létezel, amiről nem lehet(ne) létezni. Tűrésed v. nem tűrésed nem áll realitási kapcsolatban a tűrt vagy nem tűrt valamivel. Ez tehát “möbius-kifordítása” a szalagnak (ld. Gödel és a Hofstadter-könyv). Megjegyzed: herótod (kiütésed) van még a Hofstadter-könyv olyan fejtegetéseitől is (és sok fejtegetéstől ott), amilyen a zenóni paradoxon párbeszédesítése stb. Nem erről van szó a Zenón–Tandori felfogásban. A világ minden (jaj… és az ilyen leveleimet és írásaimat szoktam fájón megsemmisíteni, ha ilyen “ténylegessé” bepörgök) kibaszott tényszerűsége erőszak eredménye csak, semmit nem indokol elméletileg semmi, anyámat se, kontinenseket, rendszereket, pénzt, szellemet, érzelmet se (ha anyagi alapú ez utóbbi). Tehát mind csak a nemlétezőről való létezés a világ így (ahogy az én “nem tűröm