Mozart!

Ez riasztotta a szállodai éjszakában. A mélység, ahonnan föl kellett verekednie magát, még számára is szokatlan volt. Mintha egy tejespince fenekéről hívnának vissza, ez jutott először eszébe, és csak azután az, hogy kit? Hogy kit is hívnak vissza? Nem tudta, hol van, azt se, hogy ki ő, erről a névről nem látszott magára ismerni.

Ki az?

Kérdezte. De aztán rádöbbent, hogy magában beszél, és hogy a sötétség tele gyerekszuszogással, bizalommal, valami vibráló feszültséggel. Úgy érezte, mintha egy hatalmas tenyér nehezedne a szobára, és a vastag függönyök ellenére mintha valami világosság ömlene a sötétbe, mint kávéba a tej. Ez a bizonytalan eredetű fény nem az ablakból jött, hanem valahonnan máshonnan, mintha maga a sötét lenne kénytelen kivilágosodni, ha nincs ott fényforrás. A pótágyra pillantott, a fia fejét pontosan ki tudta venni, szép volt az arca, szinte lányos. Tiszta anyja, gondolta, de hogy ezt kedvességnek gondolja, vagy megint az az ösztönös ellenszenv támadt föl benne, amit első perctől érzett, ahogy a gyerek belépett az életébe, abban maga sem volt biztos. Résnyire nyitotta a vastag függönyt, és az ablakmélyedésbe lépett. A Wolfinger szálló a főtéren állt. Ha ez a hely egyáltalán megérdemelte a főtér nevet. Túl nagy volt, és túl szabályos, mint egy nagy asztallap, amely mellé embert enni odaültek a kőóriások, a házak, és tátott szájukon valóban ki-be járkáltak áldozataik, az emberek.

Rideg volt ez a tér és barátságtalan. Ilyen lehet a mennyország is, gondolta, és lenézett negyedik emeleti szűkös szobájukból a tér sötétbe zuhanó mélységeire, és elámulva vette észre, hogy ott már vásározók nyüzsögnek. Pultjaikat ácsolták, árut rakodtak, hordót görgettek a vastag sötétben. Egy-egy helyen vaskosárban parázs égett, kis pokolfényt terítve a járkálókra, és talán valami meleget is adva nekik. Persze, szombat van, itt a hetivásár ideje, gondolta. De hát ilyen korán kezdik? Jobbra a dóm két tornya, szemben a polgártemplom egy tornya látszott, órát keresett rajtuk, mindegyik háromnegyed hármat mutatott. Hétre már vége is lesz a vásárnak. Lehet, hogy itt kilenckor már meg is ebédelnek.

Elkapta az élet iránti vágy, kilépett az ablakfülkéből, a függönyt gondosan összehúzta, nehogy a tér mélyvörös fénye alvó fia szemébe vágjon. A fiú felköhögött, ő csizmát vett, és széles köpenyét a vállára terítette. Óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, és lefelé indult a nyikorgó falépcsőn. A szálló csak az első emeletig tartott, a földszinten kocsibehajtó volt az udvarban levő kovácsműhelyhez, a szálló üvegezett hídjai egy és két emelet magasságban íveltek az udvar fölött, ahol a kovács már valóban dolgozott is. Furcsa, hogy a kalapálás ellenére zaj nem, csak valami meleg érkezett az udvar felől.

Mozart kilépett a kapualjból, és valósággal megrettent a tértől, a házak álszent barokk homlokzatukkal úgy meredtek rá, mintha a szent inkvizíció tanácsnokai vizsgálnák életét, és a pillantásuk kereszttüzében egy percig sem kételkedett abban, hogy csakis elmarasztaló ítélet születhet. Nem is bánta volna, csak legyünk túl rajta minél gyorsabban. De hát apa is vagyok, kötelességeim vannak, figyelmeztette magát.

Nekivágott a kavargó vásárnak. Vevők és eladók, cselédek és lovagok, városi polgárok és környékbeli parasztok nyüzsögtek, Mozart fölnézett a toronyórára. Hiszen már öt óra van. Nincs is olyan korán.

Szeptember vége felé járt, az előző napokban hideg esők estek, mostanra viszont szerencsésen fölszakadoztak a felhők, a vacogtató hajnal enyhébb nappalt ígért, az ég tiszta volt és csillagos, a csillagok még nem kezdtek tünedezni. Végigment a sajtárusok során, undorodva szívta be a tejfölös hordók fájának erjedő szagát, megpillantott egy tenyeres-talpas elárusítólányt, akinek bőrköténye sötét volt a zsírtól, kövérkés arca piros, egy szőke hajtincse kiszabadult a kendő alól. Az egész jelenség olyan volt, mint egy jókora füstölt sajt, a pillantása meg úgy csorgott, mint a tejszín. A lány szemérmetlenül rámosolygott. Vagyis inkább úgy, mintha ismerniük kéne egymást. Aztán intett neki, hogy valamit mondani akar, és jöjjön be hozzá a pult mögé. Nekem szólsz? – kérdezett vissza inkább csak kézmozdulatokkal és szájmozgással, a lány bólogatott, hogy neki, és maga mellé intett egy ugyanolyan lányt, mint ő, talán a húgát vagy egyenesen az ikertestvérét, hogy vegye át tőle az eladást, amíg ő tárgyal.

A két sátor között alig lehetett beférni, az X alakban kapcsolódó falábak nem voltak rendesen legyalulva, ágak álltak ki belőlük. Az egyik ág mintha frissen kihajtott volna, sőt mintha madárfészek is lett volna rajta. Belenézett, és még tojásokat is látott benne. Nem nézegethetett sokáig, mert nagy sivalkodással egy inkább a félénkségéről ismert sárgarigó közeledett felé, hegyes csőrével a fejére koppintott. Hiszen ilyenkor ezek a rigók már rég délre vándoroltak, méltatlankodott magában, miközben sajgó halántékát simogatta.

A sátrak által közrefogott belső téren külön kis világ alakult ki. Hatalmas ládákban kerek sajtok álltak, de akkorák és annyi, hogy el se tudta képzelni, hol élhet az a sok tehén, amelyek ennyi sajthoz való tejet tudnak adni, és azt se igen, hol van az a sok ember, aki ennyi sajtot meg tud enni. A ládák között külön utcácskák kanyarogtak, izgalmasak és zegzugosak, nem olyan unalmasak, mint ez a főtér itt körben. De amikor fölnézett, hogy gúnyosan az álszent homlokzatok képébe vigyorogjon, a házak sehogy sem látszottak a szélben hatalmasan lebegő sátorponyvák mögött. Sőt, nem látszott az ég sem ettől a lebegéstől, amennyi helyet a ponyvák hagytak maguk között, az úgy festett, mintha pajzs- és borbélytányér alakú freskók lennének a feje fölött. Az egyik ilyen freskón ismerőse, a sárgarigó röpködött pár társával, a másikon mintha egy angyal piruettezett volna. Szóval a sajtárusoknak megengedték, hogy az épülő templom belsejében raktározzanak. Hát ez a város gazdagságának a kulcsa, mindenből pénzt tudnak csinálni.

Az egyik sikátorból kilépett a tejáruslány, és keményen, de az ismerős szeretetével megölelte. Az arcuk nem ért egymáshoz, mégis megérezte a lány joghurtillatát. Szerette volna megkérdezni, hogy tulajdonképp ki ő, és mit akar tőle, de nem volt rá ideje, mert már kézen is fogta, és elindult vele a sikátorban.

Ezek sajtok?

Kérdezte bambán, persze, hogy nem kapott választ, tulajdonképpen éhes volt már. Ha még mindig ugyanabban a tempóban telik az idő, akkor már legalább hat óra van, de az is lehet, hogy hét, jó lenne az egyik sajtból egy darabot megszerezni, gondolta, nem reggeliztem semmit, és azt se tudom, mikor fogok. Kellett volna legalább egy rövid levelet hagyni a szobában. Hát igen.

Egy idő után fű váltotta föl a sikátor kövét. Ez már nem lehet a templomban, gondolta, az út hegynek fölfelé vitt. Felkapaszkodunk a várhegyre? Megérezte a Duna felől fújó halszagú szelet, az eddigi utazásuk viszontagságaira gondolt. És még milyen messze vannak Bécstől! Ha egyáltalán létezik olyan város, hogy Bécs. Ez most nem tűnt valószínűnek, mert a magas sajtpolcok elvágták őket minden mástól. A lány keze izzadt az övében vagy épp fordítva, az övé izzadt meg attól, hogy régebben fog egy női kezet, mint amennyi ideig a feleségéét szokta szorongatni. Aztán eszébe jutott a sárgarigó által énekelt dallam. Nem közönséges madárhang volt, hanem lekottázható zene. C-dúr ugyan, de mégis. Egyébként is, lehet, hogy a C-dúr az egyetlen valóságos hangzás, a többi mind eredetieskedés. Megpróbálta kiszabadítani a kezét, de a lány erősebb volt, mint gondolta, és nem engedte. A sajtfalból egész ház formálódott ki, és a homlokzatának tövében egy pincelejárat nyílt.

Fölnevetett. Hogy ez eddig nem volt világos! Nem is ébredtem föl, és még mindig a szállodai szobában vagyok. Ez egy álom, egy fölismerhető álom. Majd meg kell nézni az álmoskönyvben, mit jelent sajttal álmodni. Remélem, van ennek a Wolfingernek álmoskönyve. Mert én nem hordok ilyesmit magammal, micsoda babona. A mai világban. Összeborzongott. A lány megérezte a borzongását, szembefordult vele és a szemébe nézett. Ez nem álom, mondta. De ha álom lenne is, akkor sem így kéne értelmezni. Ha ez a sok sajt meg én is a te fejedből pattantunk volna ki, az valami olyasmit jelentene, hogy szorongsz a hétközna-pokban, és ki akarsz lépni belőlük, de félsz a kenyérgondoktól.

Nem hiszem, hogy az álmokból meg lehetne ismerni az embert. Az álom kívülről jön.

Ebben tévedsz, de mindegy, ez nem rád tartozik. Még a jövő zenéje.

Zene?

Igen, zenéről akarunk veled beszélni. Na, gyere be a kocsmába. Azzal betaszította a pincelejáróba, úgyhogy hanyatt-homlok gurult be a szokatlanul mélyen levő helyiségbe.

Nem vetted észre, hogy csak körbe-körbe vezettelek a sajtosládák között? Az egész rakomány nincs ötven kiló. Még a főtéren vagyunk. – A lány, aki, úgy látszik, már előbb leért, segített föltámogatni őt a döngölt padlós földről. Az ivó kicsit megnyugtatta. Olyan volt, mint minden városi kocsma, szúette és késkoptatta asztalok, az asztalok mellett priccsek, a priccseken itt is, ott is elnyűtt utazók, mindenféle gyanús lények. Nos, ez a különben nem túl díszes társaság arról meggyőzte, hogy ez nem álom, amitől kicsit megnyugodott. Egyáltalán, hogy mások is vannak itt. Bár a közönség összetétele mégis arra mutatott, hogy valami külvárosi csehóba keveredtek, ez nem a belváros nagypolgárainak viselete, nézett egy dongalábú alak bocskorára.

A lány leült vele szemben, átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét. Ja, erről van szó, nyugodott meg végleg, érezte, ahogy a vér izgalma végigáramlik rajta.

Arról van szó, hogy el kéne adnod a lelkedet, kezdte a lány.

Furcsa beszéd, így is lehet mondani. Egy pillanatig a feleségére gondolt, aztán pillantását élesen a lányra szegezte, és visszakapta a kezét. – Te nem is vagy lány – suttogta.

Hát persze, de nem vagyok fiú se. Még nem érted, miről van szó?

Miről? Semmit se értek.

Odajött a pincér, egy kövér nő, ugyanolyan kötényben volt, mint a lány, aki nem lány, és megkérdezte: – Mit kértek, fiúkák?

Jólesne egy korsó sör, nyögte Mozart.

Milyen, bajor vagy cseh?

Cseh.

Pilseni?

Igen, igen.

Nem tartunk.

Akkor legyen bajor.

Egyáltalán nem tartunk sört.

Akkor valami magyar bort kérek, igen, tokajit, meg egy rántottát is hozzá fehér kenyérrel.

Azt nem mondtam, hogy itt enni is lehet.

Akkor csak a bort kérem.

Közben a lány azt suttogta az asztal túloldaláról: – Ne mérgesítsd fel!

Ez nem kocsma, bömbölte a nő.

Hanem mi?

Hát tejespince, felelte, és a szótól kicsit ellágyult, mint napon a vaj. Neki pedig beugrott hajnali ébredése, talán nem is volt ébredés, ez megint átfutott rajta, mintha egy tejespince mélyéből evickéltem volna ki, jutott eszébe akkori benyomása, és az az idegen név, ami felébresztette, Mozart. De hát úgy hívják, akkor meg mi nem stimmel itt?

Kérünk két köcsög joghurtot, oldotta meg a problémát a lány, aki egész biztos, hogy mégis lány volt, csak a furcsa aludttejes fény ment bele egy pillanatra Mozart szemébe. A nő elment a végre megkapott, értelmes rendeléssel.

A zenéről beszélek, tért vissza beszélgetésükre a lány.

Mindig csak a zene, a zene.

De nem ám C-dúr, hanem Cisz-moll.

Hogy jön ahhoz a lélek?

Úgy, hogy idehozod, és eladod nekünk.

Nektek, kinek? Hiszen egyedül vagy.

Én csak közvetítő vagyok. Arról van szó, hogy nagy zeneszerző legyen Mozartból. A legnagyobb a világon.

Az ördögnek kell eladnom a lelkem?

Nem kell…

Közben a pincérnő meghozta a joghurtot, és amikor lecsapta az asztalra, egészen behajolt Mozart elé, hogy szétnyíló köténye mögött be lehessen látni hatalmas kebleire. Igen, a dolog szándékos volt. A mellei fehérek voltak és simák, mint a jégsajt, mindent eltakartak a szeme elől a világból, és szinte világgá tágultak, a blúz magától kibomlott, a vékony szövetcsík, ami felül összefogta, kifűződött, a mellek gomolyogva kiterjedtek mindenre, mint egy felhő, és beléptek Mozart képzeletébe, mint a sűrű köd a nyitott ablakon a szobába. A két mellbimbó olyan volt, mint két hatalmas, vörös esernyő, és a mellek közötti sötét szakadék olyan rémisztő, hogy a félelemtől kicsordult a könny a szeméből.

Na, csakhogy sírsz, tolta félre a pincérnőt a lány. Te meg mit mutogatod itt magad, förmedt rá az idős nőre, aki akár anyja is lehetett volna.

Nem magamat mutogatom, volt a felelet, aztán összehúzta a mellényét, és sértetten elvonult.

Én nem vágyom a nagyságra, mondta Mozart, és belekanalazott a joghurtjába. Elsőrendű volt. A köcsög alján pár szem áfonya festette kékre a sűrű italt.

Nem is rólad van szó, te is csak közvetítő vagy.

Hanem kiről? Rémült csalódottság vett erőt rajta, legszívesebben visszaparancsolta volna a pincérnőt, és megkérte volna, hogy megint nyissa ki előtte a világ titkait, de attól félt, hogy azok már sohasem fognak feltárulni előtte.

Nem találod ki?

Nannerl?

Te mindenhová a lányodat tolnád előre. De nem. A kis gyűrött fülűre gondoltunk.

Woferl?

Nem vetted észre, milyen tehetséges?

Azt hittem, ő lesz majd, aki sikerre viszi a szerzeményeimet mint előadó.

Sokkal nehezebb döntést kell most hozunk, mint hogy a te vágyaiddal foglalkozhassunk, szólt a lány, és az arcvonásai megint olyan kemények voltak, mint egy férfié.

Mondok én valamit. Nekem nem túl fontos, hogy az a felfuvalkodott kis jószág nagy zeneszerző legyen. Már így is alig bírok vele. Akkor aztán nem tudom, mi lenne.

Nincs jogod megállítani. És hatalmad sincs.

Akkor minek ülünk itt? Vágta a lány képébe Leopold, aki az utóbbi két percben egy emberöltőt öregedett. Tehát nem ő Mozart. Csakugyan nem ő. Apa lett véglegesen. Nem udvari másodkarmester volt már, hanem annak a nagy Mozartnak az apja, aki a szállodai szobában fekszik és torokgyulladással bajlódik. Hatéves a nagy ember. A felismerés olyan erővel hatott rá, hogy a gondolatai váratlanul világosak lettek, és nem olyan pedánsak, mint amilyenek mindig is voltak. Persze a gondolatainak pedánsságát sosem vette észre, mert nem volt túl okos, és nem tudta kívülről látni magát, hanem a kompozícióiban figyelt fel önön pedánsságára, mert a zenéhez, ahhoz értett, úgy érezte, ismeri minden csínját-bínját, hogy igazából beleszületett a zenébe, hogy a zenével kel és fekszik, hogy a zene élteti és a zene altatja, hogy a zene eteti és a zene kútjából iszik, a zene szívébe szerelmes és a zene szőrös nemi szervével párzik néha, amikor igazán jólesik neki a testi kapcsolat, bár ez ritkán fordult elő, szóval a kompozícióiban észrevette azt a pedánsságot, amelyet más műveiben is fel tudott ismerni, látta néha Adlgassernél is, sőt Michael Haydnnál is nemegyszer. Észrevette ezt a pedánsságot, de azt gondolta, hogy jár a zenével némi bárgyúság, némi kötelező C-dúr, mert csak az vezethet el az elementaritáshoz. Különben is, a zene a hülyéknek szól. Most is két hülyéhez igyekeznek, azaz igyekeznének, ha nem tartaná fel őket félúton ennek a taknyosnak, vagyis a kiválasztottnak a betegsége. Két degenerált család, a Habsburg és a Lotharingiai talált egymásra, az ő tetszésüket kell majd egy hónap múlva elnyerniük, az élveteg császárnőét és a papucs Ferencét. Szeretik a zenét, de gőzük sincs róla, gondolta végig egyetlen másodperc alatt, ha lenne, és merne az ember hangzatokat bemutatni nekik, akkor el lehetne szakadni a harmóniáktól, a félhangok és az egész hangok egyenjogúvá válhatnának, akárcsak a tehetségesek a legtehetségesebbekkel, nem kéne a dallamosság börtönében vergődni, ahogy szegény Woferl is abban fog egész életében. Jó lenne, ha csak úgy szabadon be lehetne rohanni a dallam és a zörejek közé. Maga is meglepődött ezeken a szédületesen lázító gondolatokon. Még jó, hogy az nem jut eszembe, hogy a királyok fejét le kéne vágni, mint közönséges bűnözőkét. Na, de ilyen világot nem szeretnék megélni, visszakozott a saját hétköznapiságához, ugyanakkor örökre átformálta ez a felismerés, szemtelenül nézett tehát a lányra is.

Minek ülünk itt?

A beleegyezés, amit tőled kérünk, formális csupán.

Ha jól értettem, ti nem is a beleegyezésemet kéritek, hanem a fiam lelkét. Nos, én középszerű zeneszerző vagyok, és talán az is maradok, mert nem merem magamra venni a nagyság irtózatát, és azt, hogy olyan sokan utáljanak és legyenek rám féltékenyek, mint a nagyokra…

Ne locsogj magadról, a nagyokat nem érdekli a saját lelkük kicsinyessége.

Azt akarod mondani, hogy nincs halhatatlan lélek?

Dehogy.

Akkor te is középszerű vagy.

Ebben lehet valami, de mondtam, hogy én csak közvetítő vagyok.

Nos, figyelj. Én viszont nem vagyok középszerű apa. Már nem. És akármekkora árat is kínál a megbízód, nem adom el a fiam lelkét az ördögnek. Az örök üdvösség fontosabb. Az előbb kérdeztem meg, hogy van-e halhatatlan lélek, és te magad is bevallottad, hogy van. Ha nem lenne, akkor tárgyalhatnánk, de így nincs miről. Nem tudsz olyat ígérni, hogy többet nyomjon a latban, mint az.

Jól beszélsz. Hibátlan a logikád. Csak egyvalamiben tévedsz. Nem találtad ki a megbízómat, mondta a lány, aki most megint lánynak tűnt, és olyan szép volt, hogy Leopold határozottan úgy érezte, szerelmes.

Csak nem a francia király?

XV. Lajos? Hiszen őneki semmi hatalma nincs a tehetség felett. Aztán felnevetett, ja, hogy vicceltél? Hiszen te magad is lehetnél nagy zeneszerző. Most már minden megvan benned, ami kell. De sajnos mégsem rólad tárgyalunk.

Pedig a magam nevében még mondhatnék igent, de az ő nevében nem tehetem.

Nincs szándékomban megkönnyíteni a feladatodat. Más nevében kell beszélned. Ráadásul épp a fiad haláláról kell határoznod, akit, tudom, csak most szerettél meg, ebben a pillanatban.

Meg fog halni?

Igen, fiatalon. Ha igent mondasz.

Eszemben sincs. Nem is amiatt, hogy hatvan vagy harminchat évet él majd, hanem azért, ami azután jön. Nem akarom a pokolban látni.

Mondom, hogy tévedsz, nekem nem az ördög a megbízóm.

Hanem ki? Én ismerem ezt a szcénát. Az ördög jön el a tudóshoz, aki mindent tudni akar.

De hiszen te nem vagy tudós. Te buta vagy.

Na!

Jó, akkor legalábbis megvan benned valami a lelki szegénységből.

A műveim bárgyúságára célzol?

Attól nem szabad megválnod. Meg kell tanítanod a fiadat is rá. Ez az egyetlen, amit még tetőled tanulhat. A szent együgyűség.

Csak nem azt akarod mondani, hogy a megbízód…

De igen!

Akkor te angyal vagy? Vedd le a kötényed, látni akarom a szárnyadat.

Az előbb attól a pincérnői világegyetemtől is megijedtél.

Az nagyon régen volt.

Akkor megegyeztünk?

Dehogy. Előbb vetkőzz!

A lány kelletlenül szétnézett az ivóban. Fogatlan arcú csavargók fordultak azonnal felé, megérezték, hogy itt valami rendkívüli fog történni. Az egyik izgalmában a bicskáját keresztüldobta a tejkocsmán, és az nagy koppanással beleállt a konyha ajtajába. A lányt azonban ez a legkevésbé sem zavarta. Már elszánta magát. Hátranyúlt, kioldotta a jókora csomót, mely megtartotta a kötényét. Aztán kibújt a kötény nyakpántjából, és leemelte magáról a legalább ötkilós ruhadarabot. A vastag és zsíros bőr szinte ropogott. Leopold biztos volt benne, hogy győzött, leleplezi az ördög mesterkedését, a maradék joghurtot beleönti a képébe, és bármi áron, de elmenekül innen.

Csakhogy a zsíros kötény alatt a lányon habselyem hálóing volt, az arca ebben az öltözetben kinyílt, mint a fehér rózsa, és a szépsége illatozni kezdett az ivóban, a ráncos és borostás arcok kisimultak, a szemek kékesen csillogtak, mint a pohárban maradó joghurtban az áfonyaszemek. Az egyetlen szépséghiba ezen a csodás lányon az volt, hogy a hátán kis, szolid púp látszott. De senki se mert röhögni rajta.

Elég ennyi, kérdezte.

A szárnyadat akarom látni, a hófehér szárnyadat.

Hát nem látod?

Nekem nem kell a vallás ópiuma. Bizonyos akarok lenni abban, hogy nem csapsz be. Ha az ördög katolikus, az nem zavar, de szeretném tudni, hogy a nála is nagyobb úr az-e.

Butaságokat beszélsz, legyintett a lány, és egyetlen mozdulattal széttépte gyönyörű ruháját, aminél szebbet Leopold még sosem látott. A selyem szomorú halálsikollyal szakadt végig, a fény bezuhogott alá, és egy törékeny lánytest vált láthatóvá. Márványszoborra emlékeztető has, apró kis mellbimbók, melyek szinte egy gyereklányról beszéltek, vagy akár egy még szoprán szólamot éneklő fiúról.

Az egyik csavargó izgalmában a padlóra köpött.

A lány testének lentebbi régiói nem voltak tisztán kivehetőek, az ölén levő szőke köd takarhatta lányságát is, de egy elgondolkozó fiú szűz tagját is. Ám ez most még a köpködőt sem érdekelte. A lány hátralökte magáról a köpenyét, és az egy futózápor hangjával a földre terült. A kis púpból fehér lángként csapott föl két angyalszárny. Hegyes végükkel belevágódtak a plafonba, mint az az elhajított kés az előbb a konyhaajtóba. A padlóra bazaltzúzalék és nemespenész pergett. Az angyal azonban nem volt meztelen. A szeme szikrázott, mint két rubin, a haja is színes kövek csillogásának tetszett. A fülében arany fülbevaló, a köldökében gyémántberakásos ékszer. Visszaült az asztalhoz, a szárnya vége zöld volt a penésztől, mintha gorgonzolasajtba mártotta volna.

Még mindig azt hiszed, hogy az a nevetséges ördög a megbízóm?

Az ördög nevetséges?

Tinektek nincs semmi humorotok, és bedőltök minden viccének.

Leopold homlokát kiverte a veríték: Bocsáss meg, én egy pillanatra szerelmes lettem beléd.

Mért, már elmúlt? Az baj.

Nem, vallotta be, még most is szeretlek. De ez a szerelem céltalan és tárgytalan. Nem lehetsz az enyém.

Te csak ezt a szerelmet ismered? Nem én leszek a tied, hanem te leszel az enyém, de csak azért, hogy a fiad lehessen az enyém, de csak azért, hogy a fiad az övé lehessen.

Mit akar tőle?

A zenéjét hallgatni.

És az angyalok kara? Te milyen szólamban énekelsz?

Szoprán. De sajnos túl szép, amit mi csinálunk. És nagyon egyforma. És ahogy te mondtad az előbb, bárgyú.

Ezt én nem mondtam.

Mondtad vagy gondoltad, mindegy. Nekem még azt is nehéz megkülönböztetni, ami most történik, attól, ami harminc év múlva fog történni.

Mi történik harminc év múlva?

Akkor hal meg a fiad.

Kap még harminc évet?

Igen, ugyanez a betegség fog visszatérni, ami most tört rá, és elviszi, ahogy most nem fogja, csak a bőre hólyagzik fel, az ízületei fájnak, mert végigsajog az idegein a zene, ami már benne van.

Jobban tetszett, ahogy lányként beszéltél.

Unalmas? Túlságosan patetikus? Az Úr is erre panaszkodik. Azt mondja, unja már az egyházi zenét. Sőt, tisztesség ne essék szólván, azt mondja, hogy unja már a hívőket is.

Ne káromkodj!

Neked semmi sem jó? A fiaddal majd legyél egy kicsit elnézőbb.

Rossz apa vagyok?

Nem, de annak kell lenned. Most elindulsz, és végighajtod Európán, hogy mindent lásson, lássa azt a világot, ami hamarosan össze fog omlani.

Nem lesznek királyok?

Ne félj, te már nem éled meg, és igazán Woferl se, de mondtam, hogy az Úr megunta a hívőket. Már most is Voltaire a kedvence. De az is szereti őt. Jönnek majd a hitetlenek, az istentagadók, őket várja az Úr, mert már elnyomta az álom a mi éneklésünktől.

Igen, szerintem az egész csupán egy álom.

Hogy a világ nincs is, csak Ő álmodja?

Leopold megrettent. Van, amikor Ő is elalszik? Mi történik akkor a világgal?

Nos, az boldogan üzemel nélküle is. Tudod, megunta már a sok hízelgőt, talpnyalót, akik ugyan semmit se tudnak róla, mégis úgy csinálnak, mintha egyedül ők tudnának valamit.

De akkor meg mit akar a fiamtól?

Zenét.

Minek neki ehhez a zene? A zene semmit nem változtat meg. A zene semmi, elszáll mint egy falevél. Még annyi se.

Te hazudsz. Pontosan tudod, hogy a zenével teremteni lehet. A fiadnak meg kell teremtenie azt az új, mocskos világot, ahol állandóan cserélődnek az értékek.

De hiszen ő mélyen vallásos.

Ezért kell eladnod nekünk.

Ti akarjátok leszoktatni a hitről?

Felgyújtjuk benne a betegség lángját, nem azért, hogy fiatalon meghaljon, hanem mert ez a láng fogja belobbantani a sokkal nagyobb tüzet, a zsenialitásáét.

És ha zseni, akkor mi van?

Ez a láng még mindig csak őrláng, a teremtés pislákoló gyertyáját indítja be újra.

Az Úr munkakerülő?

Nem, csak úr, szeret mindent másokkal végeztetni.

Nem gondoltál rá, hogy föl kéne lázadnod ez ellen?

Dehogynem, sokszor beszélgetünk Vele erről. Ő biztat, hogy még nem késő, próbálkozzam.

Ő biztat?

Szereti az izgalmat. Azért akarja most újragyújtani a teremtés lángját. Le akarja vele perzselni a földet.

De hiszen akkor titeket meg kell állítani.

Az bizony jó lenne, de félek, hogy nem fog sikerülni.

Leopold Mozart fölugrott, és a fejét azonnal beleverte a kőmennyezetbe. Szikrák pattantak ki belőle a fájdalomtól, és odahullottak az asztalra. Pár zsíros tejcsöpp remegett a maszatos fán. A pincérnő is feltűnt. Ízlett? Hozzak még?

Mozart alig kapott levegőt felháborodásában, meg se tudott szólalni, fölkapta a joghurtos poharát, és egyenest az angyal képébe löttyintette a maradékot. Olyan zajjal repültek át az asztal fölött az áfonyaszemek, mintha egy várat ágyúzna, és ezek a kis gömbök jókora kőgolyók lennének. És mindegyik ágyúgolyón ült egy kis utas is. Az egyik mintha a fia lett volna, a másik a felesége, a harmadik a lánya. Magát nem tudta fölismerni, de talán az a parókás figurácska. Aztán a lövedékek belecsapódtak az angyalba, mint holdba a meteorok, követ, angyalhúst, de elsősorban rengeteg tejet fröccsentve szét. Az asztal túlsó oldalán ültéből fölemelkedő angyaltorony sóhajtva megroggyant. A nyak szétnyílt, és a fej lemenő napként lassan leereszkedett a bordakosár alkonyatába, a karok elvékonyodtak és fölpöndörödtek. A lábak lentről fölfelé kezdtek eltűnni, a mellekből locsogó tej dőlt, de nem fehér, hanem világoskék, mint az ég, és sűrű felhőgomolyok úsztak rajta, akárcsak a madártejen a tojáshab. Az egyik csavargó koldulócsészét tolt a forrás alá, és boldogan felrikoltott: Angyaltej!

Egy másik viszont megragadta Leopoldot, és egyetlen dobással felhajította a lépcsőn. Úgy emelkedett a keskeny pincelejáratban, mint egy madár. Egy pillanatra megrettent, hogy már neki is kinőttek a szárnyai. Amikor talajt ért a szabad ég alatt, gyorsan megtapogatta a hátát, de nem volt még púpos se. A pincérnő állt előtte, sokkal fiatalabbnak tűnt, mint a boltban: nem tetszett fizetni.

Bocsánat, mivel tartozom?

Volt két joghurt, egy angyalrongálás, az annyi, mint egy hatéves gyerek lelke.

Ilyesmi fölött nekem nincs hatalmam, mondta szigorú magabiztossággal Leopold.

Csak vicceltem. A kisasszony két port küld, ezekkel tessék a beteg gyereket kúrálni.

Nem kötöttünk üzletet, így tehát ezt sem fogadhatom el.

Épp azért. Ártalmatlan szerek, de segítenek. Két üvegcsét vett elő. Az egyikben világos por volt, a másikban egész sötétszürke.

Mik ezek?

Fekete por és Őrgróf por.

Őrgróf por? De hát miből vannak? Borzalmas büdösek még így, üvegen át is.

A fekete porban bükkfagyökér- és áfonyagyökér-zúzalék, kakukkfű- és tűzmadárfű-őrlemény, lereszelt aszfalt és egyiptomi múmiatörmelék van. Erre szüksége lehet.

És a másik?

Az még jobb: korall, elefántcsont, szarvasagancshegy, fagyöngy, aranylevél, egyszarvúcsont, angyalkosz.

De mire jók?

Bármi baja van, be kell adni, könnyíti a szenvedéseit, és egész addig életben is tartja őt, amíg el nem jön az órája.

És ha elfogynak?

Ha maga kéri, bármelyik patikus csinál majd.

Nem tudom, hogy elfogadhatom-e.

Nyugodtan, mi már lemondtunk a szerződésről. Azzal átnyújtott egy nagy vászonszatyrot, amit valami nehéz húzott le. Arra dobta rá a két üvegcsét.

Hát ebben meg mi van?

Mi lenne, sajt, nem azért jött le ide a piacra, Mozart úr?

A megszólítás szíven ütötte. Úgy érezte, mintha idegen tollakkal ékeskedne. Fölpillantott az égre, a pirkadatban pont olyan kék volt, és pont olyan felhők úsztak rajta, mintha egy csésze angyaltej lötyögne egy fejjel lefelé lógó zarándok kezében. Vállára akasztotta a zsákot. A piaci sátrak ott voltak körülötte, a már többnyire kiürült sajtosládákon átfütyült a szél, a ponyvákat pedig kedélyesen lefegtette. Leopold kikászálódott a sátrak közül, és a pulton áthajolva egy aranyat nyomott a lány kezébe. Az a másik volt, aki indulásukkor átvette itt a szolgálatot.

A lány megtapogatta az aranyat, megköpködte, aztán kacéran beejtette a két melle közé. Leopold elvigyorodott, öreg vagyok én már, súgta oda. A lány mert egy pohár tejet, és odaadta. Ez a ráadás, mondta. Leopold mohón fölhörpintette, aztán hazafelé indult. Büszke volt rá, hogy megmentette a fiát, és talán az emberiséget is. A vallást. Mit tudom én, még mit. Húsz-harminc év múlva mégse lesz forradalom Párizsban, gondolta. Jó szó ez a forradalom, épp annyira nincs mögötte valóság, mint az angyal szó mögött. Vagyis hogy kevesebb valóság van, helyesbített.

A szobába lépve mégis nyugtalanság fogta el. Wolfgang kócosan és hálóingben a kis spinét előtt ült, valamit firkálgatott egy kottalapra, csupasz lába az ütemet verte a csupasz kövön. Az apa rádörrent.

Mi a fenét csinálsz te ilyen korán reggel? Aztán a szoba levegőjéből szippantott egy nagyot. Járt itt valaki?

Hát persze. Nem tudtad? Azt mondta, te küldted. Halotti misét rendelt tőlem.

Leopold nevetni kezdett. Én pedig egy fogváltási misét szeretnék kapni. Nem tudsz ehhez még eleget. De van rá időd bőven.

Nem csinálhatom meg?

Hogy jutott eszedbe nélkülem tárgyalni? Visszaadod a megbízást.

Nem lehet. Elment, és itt hagyta ezt a zacskó aranyat. Mutatott Wolfgang a szófán fekvő bőrerszényre.

Férfi vagy nő volt?

Nem is tudom, talán nő.

Dehogy, hiszen hosszú szakálla volt, kotyogott közbe Nannerl, aki most bújt csak elő a függöny mögül. Mozart, az igazi, heves köhögőrohamot kapott, az apja megragadta a karját, látta, hogy a bőrt apró hólyagok borítják. Kásahimlő, motyogta. Még szerencse, hogy van nálam gyógyszer. Szerintem te nagyon beteg vagy. Visszafordulunk. Minek nekünk Bécs? Ti vagytok a fontosak, és nem az az átkozott siker.

Apa, te sose gondolkodtál ilyen közhelyesen, nevetett föl a nagylány.

Ezt a pénzt meg leadod a portán, hogy a folyosón találtuk, na eredj, förmedt a lányára, aki még sose volt szemtelen vele. Mozart azonban a húga védelmére kelt.

De hiszen ez hülyeség, inkább nézz bele a kottába, amit lejegyeztem. Nagy zeneszerző leszek, apa, még nálad is nagyobb.

Leopold magához ölelte a fiát. Igaza volt annak az angyalnak, tényleg most szerettem meg igazán. Rendben van, megtartjuk a pénzt, enyhült meg, majd a taníttatásodra fordítjuk. De a bécsi út egyelőre elhalasztva.

Kopogtak, egy tagbaszakadt férfi állt az ajtóban, a fején szárnyas sisak. Egy szó nélkül beadott egy levelet, és távozni készült. Amikor Leopold a kezébe akart nyomni egy kis aprót, nevetve elutasította. Máskor ne hagyja magát elcsalni ilyen messzire a gyerekeitől, motyogta bizalmasan.

A kis Mozart föltépte a levelet, és nagy nehezen kibetűzte, olvasni még alig tudott: A császárnő egy hét múlva hallani akar minket!

A felkelő nap akkor vetette első sugarát a szemközti templom aranyozott sisakjára. A harang kondult egyet meglepetésében.