A napokban megállított az utcán Mitzki Ervin, aki 1990-ig a pécsi napilap, a Dunántúli Napló főszerkesztője volt, és azt mondta: – Szomorú vagyok. Tudod, hogy abból az időből, amikor együtt dolgoztunk, már csak hárman élünk? Te meg én itt, Pécsett, Lázár Ervin meg Pesten. Arató Karcsi, Bárdosi Németh János, Bertha Bulcsu, Csorba Győző, Pákolitz Pista, Pál Jóska és sokan mások mind elmentek…

Melyik is volt az az idő? Milyenek is voltak azok az évek?

A pesti bölcsészkar újságíró szakáról 1958-ban egy frissen végzett, fiatal, bajuszos, rokonszenves arcú ember érkezett a pécsi napilaphoz, Lázár Ervin. Egy későbbi novellájából idézem: “kerek arcú, akinek mongolos, kissé lágy vonású arcán a kegyetlenségnek nyomát sem lehetett látni”. A mezőgazdasági rovatba osztották be.

Ez volt az az idő, amikor a forradalom leverését követő hullámvölgyből próbált kievickélni és ismét újjászerveződni a pécsi irodalmi és szellemi élet. A Dunántúl című folyóiratot a gyászfejléces 19–20. szám után 1957-ben betiltották, szerkesztőjét, Szántó Tibort letartóztatták, a helyben élő munkatársak egy része felszívódott, Budapestre költözött. Ebben a légritka térben indult újra az irodalmi élet, jelent meg az új folyóirat, a Jelenkor. Első száma 1958 őszén látott napvilágot. Kinevezett főszerkesztőjét, Mészáros Ferencet, akit csak “Sanda Mészárosnak” hívott a helyi folklór, üzelmei miatt csakhamar leváltották. A folyóirat mellett működő lektorátus vezetőjeként már a kezdetektől részt vettem a lap szerkesztésében, majd a Pécsett élő írók bizalmából a megyei tanács kiadásában megjelenő folyóirat szerkesztésével bíztak meg.

Ide, a Jelenkor szerkesztőségébe hozta el Lázár Ervin az első novelláit. Abban az öt évben, 1959 és 1964 között, amikor a Jelenkort szerkesztettem, Lázár Ervinnek kilenc elbeszélése és két cikke látott napvilágot a folyóiratban. Ebben az időben, 1964-ben jelent meg első önálló könyve, A kisfiú meg az oroszlánok. Amikor első novelláskötete, a Csonkacsütörtök 1966-ban megjelent, ugyan már Pesten élt, de ebbe a kötetbe is bevette négy “pécsi” írását. Első – és eddigi egyetlen – regénye, A fehér tigris is (1971) át meg át van szőve pécsi motívumokkal. A regénybeli tér – mintha a Széchenyi tér lenne… A Sárkány Szálloda és a kávéház pedig – a Nádor…

Amikor először találkoztunk, én még harminc sem voltam, Lázár Ervin pedig hat évvel fiatalabb nálam. Ebben a korban hat év különbség még elég nagy idő. Én a gimnáziumi katedra mögül érkeztem az irodalmi folyóirat szerkesztőségébe, Lázár Ervin jóformán az egyetem padjából lépett egy vidéki napilap redakciójába. Közvetlen emberségét szerettem, tehetségét, gazdag élettapasztalatát becsültem, írásait szívesen közöltem. Egyszer egy harmincflekkes elbeszélést hozott. Némi halasztás és huzavona után a Ha okos vagy, mint a kígyó is megjelent a lapban tizenhét, petit-vel szedett oldalon, sőt Arató Károllyal az elbeszélésről “fölfedező” reflexiót is írattam a lapba.

Amikor most a “régi szép időkre” gondolok, az emlékek raja rebben föl bennem. Melyiket idézzem? Melyikre emlékezzem?

A Jelenkor indulásától kezdve – miként az előd Dunántúl a lefejezését megelőző évben – kéthavonta jelent meg. Törekvéseink és küzdelmeink eredményeképpen 1963 januárjától valóban folyóirattá, havonta megjelenő irodalmi és művészeti lappá vált. Kezdeményezésemre a szerkesztőség is átalakult, és Bertha Bulcsuval és Lázár Ervinnel kibővült. Bulcsu a prózai rovatot gondozta, Ervin “nyomdai összekötőként” a lap technikai előállításával foglalkozott, a korrektúrára, a tördelésre ügyelt. Ez még az az idő, amikor a Szikra Nyomda bádoglappal födött asztalain Kárpáti Tibor és Spárer Ödön kézzel tördelte a lapot, és az ívek nyomása az egymáshoz illesztett, körbespárgázott ólomsorokról történt. A pontos megjelenés érdekében minden munkafázis a nyomdával kötött szerződés szerint, az írásban rögzített határidők betartásával zajlott. Illetve zajlott volna...

Közös emlékeinkből egyetlen képet villantok föl. Azért ezt, mert Ervinnek vagyok hálás érte. Azt mondom el, hogy mit tanultam meg tőle.

Készült az új szám, visszajöttek a szerzőktől a korrigált hasáblevonatok, ezeket a főszerkesztő továbbította Ervinnek összehasonlításra, illetve azért, hogy a javításokat vezesse át a nyomdai példányra, majd legyen ott a tördelésnél, s a betördelt oldalakról készült levonatot hozza el jóváhagyásra a szerkesztőségbe.

A nyomdai szerződésben jelzett határidő napján vártam Ervint a szerkesztőségben. Vártam reggel, vártam délben, vártam késő délután. Másnap vagy két-három nap múlva jelentkezett. Erre mondják: “úszik a lap”. Amikor ez harmadszor vagy negyedszer fordult elő, elkeseredtem. Én vasutas családban nőttem föl. Ott ezt a szót, hogy “elfelejtettem”, soha nem hallottam. Mi történik, ha apám elfelejti a toronyban a váltót abba az irányba állíttatni, ahonnét jön a vonat? Említettem, hogy a tanári katedra mögül érkeztem a főszerkesztői székbe. Meg azt is, hogy a hat év, ami életkorban elválasztott bennünket, akkor talán soknak látszott. Meg azt is elmondhatom, hogy akkor már a lap körül gyülekező irodalompolitikai aggodalmak és küzdelmek alaposan megterhelték a munkánkat.

Elhatároztam – ezt most mondom el életemben először –, hogy dörgedelmes levelet, figyelmeztető és fegyelmező iratot küldök “beosztottamnak”. A levelet meg is fogalmaztam, de soha nem küldtem el, soha nem tettem postára, soha nem adtam Ervin kezébe.

Két nap alatt megtanultam valamit, az irodalom életében valami nagyon fontosat.

Ismerem a nagy szerkesztők legendáit. Osvát Ernő és a Nyugat… Sárközi György és a Válasz… Németh László egyszemélyes Tanuja… Várkonyi Nándor és a Sorsunk… Talán bocsánatos bűn, hogy én is ilyen szerkesztő szerettem volna lenni. (Rajta is vesztettem. 1964 nyarán irodalompolitikai bűneim miatt távolítottak el a Jelenkortól.)

De a folyóiratokat nem a szerkesztők írják. Az irodalmi folyóiratokat az írók “csinálják”. Bevallom, igen, akkor gőg, beképzeltség, hiúság volt bennem. Azt hittem, a Jelenkor “én vagyok”. Az a régen megfogalmazott és megcímzett, de soha el nem küldött levél megtanított, hogy a remekműveket, a szép novellákat és a szép verseket az írók írják. A legjobb szerkesztő is legföljebb “bábáskodhatik’’ körülöttük. Ma már tudom, hogy az irodalom a művek sokasága és együttese. Ma már tudom, hogy a szerkesztő dolga a segítés, a karózás, az, hogy az alkotások megszülessenek, napfényre jussanak. A tehetséget nem “fölfedezni” kell. Az mindig jelentkezik magától. A tehetséget támogatni, segíteni, közölni kell. Ez a szerkesztő kötelessége. Az íróé pedig az, hogy a remekműveket megírja…