Ágoston Zoltán: – Azt írja Tüskés Tibor egy emlékezésben, hogy ha Lázár Ervin nevét kimondja, a Nádor kávéház jut eszébe. Ennek a helynek nagy mítosza van, ezt tudjuk, te is emlegetted különböző megnyilatkozásaidban, ahogy sokan mások is, mint az utolsó magyarországi kávéházat. Aztán Tüskés vitatkozik a “kávéházi író” lekicsinylő értelmezésével: a hetvenes években mentegetni kellett az effélét, mert nem illett a szocializmus rendjébe. Te mennyiben fogadtad el akkor, és mennyiben fogadod el most ezt a meghatározást? Tudjuk, hogy Móricz például elég sokat dolgozott kávéházban, de sorolhatnánk Karinthyéktól Kosztolányiékig sokakat – lényegében a XX. század első felének magyar írói életformája volt a kávéházi élet. Aztán az államszocialista rendszer negatív konnotációkkal látta el. Tulajdonképpen a kávéházi lét, a nem egy stabil, privát családi otthonhoz való kötődés mennyiben volt fiatalkori sajátosság?

Lázár Ervin: – Annyira nem vagyok kávéházi író, hogy Pesten nem jártam kávéházba. Csak akkor, ha valaki azt mondta, menjünk be ide vagy oda… Aztán az albérleti létezésem következményeképpen Pesten volt egy idő, amikor az Astoriába jártam írni, de ez sem nevezhető kávéházi létezésnek. Fölmentem az emeleti részre, leültem egy asztalhoz, és ott írtam, mert ez volt a legegyszerűbb. Pécs viszont a Nádorral valami teljesen más kategória: egyrészt maga a város, ahol nemcsak úgy érezted, hogy mindenkit ismersz – akkor az újságírói életmód, a kötetlen munkaidő következtében az üresjáratokban az ember nem ment haza, hanem beült a Nádorba. Ott biztos talált ismerőst. Nem okvetlenül írót, mert járt oda minden rendű-rangú népség. És az intézmény nem azért volt otthonos, mert kávéházként működött, hanem a személyzete révén. Ott volt Kenedi úr az igazgató, aki annyira értett a vendégek nyelvén, és gyakran megfordult köztük. És a fantasztikusan hosszú ideig szolgáló pincérek, mint a Nagy Karcsi meg a Kis Karcsi… és persze Lívia. Évek múltán, amikor már Pestre költöztem, ha visszamentem Pécsre, legfőképpen az vonzott, hogy ugyanazokat az embereket találtam ott. Tehát az otthonosságot ez jelentette. (Meg hát központi helyen volt.) Azt gondolom, hogy én a Nádorban soha egy sort se írtam, mert a Nádor azért volt, hogy ott az ember találkozzon a barátaival, ismerőseivel, igyon egyet, pofázzon – azaz nem alkotóházként kell elképzelni.

– De inspiráló közeg volt…

– A második otthonodként működött, ahol mindig barátságos közegbe érkeztél. És tudtad, hogy az oszlop mellett ülnek a futballisták, a kis ajtó mellett a kisiparosok, az ablak mellett meg mi…

– Úgy hallottam, akadt egy-egy besúgó…

– Biztos volt besúgó is. De amikor ezen gondolkoztam, eszembe jutott, hogy a pártbizottságról bizonyosfajta emberek próbálkoztak velünk barátkozni, beültek közénk, és a kérdéseikből éreztük, ha valamit meg akartak tudni, mondjuk, Csorba Győzőről… De ez egyfelől nem nagyon izgatott bennünket, másfelől meg nem voltak titkos szervezkedések. Az a bizonyos homogén ellenzékiség létezett ott is, ami akkor szinte az egész népi demokrácia értelmiségét jellemezte. Még nem alakult ki olyan rétegezett ellenzékiség, mint később, ahogy rögtön a rendszerváltozás után kiderült: nem mindenki egyformán volt ellenzéki, hanem egyik így, a másik úgy. Tehát nagyon jól megértettük egymást. Minden irodalmár vendéget a Nádorba vittünk. S élt a régi mondás – mivel saját kenyeret sütöttek, volt pékjük, és emlékszem, még a Lúdas Matyiban is leírta valaki, hogy azzal megy be a Nádorba: “– Hozz egy kosár kenyeret, és akármit hozzá…”.

– A kocsonyájáról is híres volt a hely, ha jól tudom…

– Isteni volt a kocsonya abban a kis tányérban! Egyáltalán, csak jó emlékeim vannak a Nádorról, és amikor az utóbbi időben arra jártam, mindig elmentem az üvegablakok előtt. Benéztem abba a pusztulásba, és ez az elmúlás olyan mély érzetét keltette bennem, hogy íme, elmúlt egy egész világ… El nem tudom képzelni, mi lehet az oka annak, hogy ilyen tesze-tosza tehetetlenséggel hagyják sorsára azt a fantasztikus múltú épületet. Persze úgyse lesz már belőle olyan kávéház, mert ahhoz, amint mondtam, az emberek kellenek. Szükség lenne hozzá egy Kenedire meg Kis Karcsira, Nagy Karcsira, meg talán akik oda bejártak, azok is kellenének, de hát nincsenek. Ezért fogad mindig nagy idegenség Pécsett, mikor megállok, és mindezt végiggondolom… Kiderül, hogy Tüskés Tiboron kívül ebből az én irodalmi világomból nem találok már ott senkit, akivel szoros kapcsolatban voltam. Sőt a nem irodalmi barátaim közül is nagyon kevesen élnek már, s ezért egy kicsit mindig futkos a hideg a hátamon, amikor Pécsre kell menni. Pedig hát semelyik városhoz nem kötődöm annyira, mint Pécshez.

– Bizonyára az sem volt mellékes, hogy olyan albérletekbe, amilyeneket Bertha Bulcsu is felemleget a veled készített interjúban, ahol nem volt kémény a lakrészben, és ököllel kellett betörni reggel a jeget a mosdótálban, ilyen albérletekbe nyilván nem mentetek haza olyan nagyon nagy örömmel…

– Bár én Bulcsúval ellentétben ebben a Felsőhavi utcai albérletben elég sokat írtam. Méghozzá úgy, hogy volt egy írógépem, azt egy hokedlire tettem, ráültem a sámlira, és ott kotyvasztottam ifjúi műveimet. Az utca alján, a Kesztyűgyár fölött volt ez, az Ágoston térhez közel. Az ember lassan már szerelemmel gondol arra a rémes helyre.

– Azt akartam kérdezni, de félig-meddig már meg is válaszoltad, hogy milyen volt ezután a pesti kávéházi-irodalmi élet, milyen asztaltársaságok működtek? Különböző presszókról lehet hallani, mint a Darling és a többi… A pesti írói társaságok valamelyikébe tartoztál-e? Amikor Pestre kerültél, miután ’64-ben kirúgtak a Jelenkortól, magad mondtad a Bertha Bulcsúnak adott ’69-es interjúban, hogy nem tudtál úgy integrálódni, nem találtál igazán barátságos otthonra…

– Mármint hogy Pécsett?

– Nem, akkor azt mondtad, hogy Pesten nem tudtál úgy beépülni, saját közeget találni. Utóbb egyszer aztán Pécsről is írtál effélét, talán a Pálinkás György által vendégszerkesztőként összeállított Jelenkor-számban, 1997-ben. Az idő múlásával változik az ember emlékeiben egy városhoz való viszonya, hiszen az imént is beszéltél erről. Teljesen természetes, hogy ha az egykor élt emberek nincsenek, ha azok a helyek úgy már nem léteznek, akkor minden nagyon megváltozik, idegenné válik. De ‘69-ben még azt mondtad, hogy muszáj Pestre menni, ám ott nem találod úgy a helyedet, mint itt. Igaz, még ezután következett szinte az egész budapesti életed, a férfikorod…

– Ez megmaradt máig is. Érzi az ember, hogy mindig vidéki marad Pesten. Kávéházi csoportokban nem vettem részt. Csakis – az meg nem kávéház, ugye – a Sipos-beli kedd délutáni találkozásokban, de az már később történt. Keddenként elmentünk oda, de ez nem tekinthető kávéházi létezésnek, mert az a kávéházi író, aki az egész életét a kávéházban tölti, ott ír és ott él. Ez rám semmilyen fokon nem érvényes. A Sipos-beli baráti összejövetelek pedig szintén nagyon kellemesek voltak. Visszatekintve, bizony érdekes emlék, hogy Konrád és Csurka egymás mellett ültek, vidáman egyetértettek a világ dolgaiban. Ez ma nagyon furcsának látszik. Ott mindig volt besúgó is, valóban mindig megjelent valaki, akiről tudtuk, hogy az. De arra gondoltunk, hogy nézeteinket halálpontosan ismerheti a fölső hatalom – akár jelenti neki a besúgó, akár nem, olyan nagy változás ezzel nem történik.

– Írók voltak ők is?

– Nem mindig. Volt, aki valamilyen lapnál dolgozott, vagy épp a televízió munkatársaként. Egyszer csak megjelent ott egy ember, és nem tudtuk, hogy mire föl. Aztán mindig előálltak valamilyen ürüggyel… De tudta mindenki. Bulcsu még hülyéskedett is, azt hiszem, meg is írta egyszer – valószínűleg nem igaz, mert ő nagy legendagyártó volt –, hogy Galsai Pongrác egykori tanítványai (ugyanis ő Pécsen rendőrtiszti iskolában tanított magyart egy időben) kinn ülnek egy autóban, és lehallgatják a mi Sipos-beli beszélgetésünket.

Bulcsu egyébként őrült gyanakvó ember volt, mindenre gyanakodott. Megjárta a hadak útját fiatal korában, az apját kergette a fél magyar rendőrség meg az ÁVO, és a családjával is rendesen elbántak. Szeretett volna ebből valahogy kikerülni – hagyják már őt békén, hadd írjon és dolgozzon, ám a gyanakvást soha sem lehetett belőle kiölni… Emlékszem rá, nagyon nehéz volt telefont szerezni. Amikor Bulcsúnak lett lakása Uránvárosban, megindította a harcot a telefonért. S egyszer csak megkapta. Ám kis idő múlva azzal jött, hogy leszerelteti a telefonját, mert lehallgatják, sőt az is lehetséges, hogy amikor nem emeli föl a kagylót, akkor is lehallgatják, mert bele van valami építve. Röhögtünk rajta, nem tudom, jogosan-e vagy sem: menj már a francba, hát miért gondolod, hogy te annyira fontos vagy az államhatalomnak, hogy a telefonodat bepoloskázzák. De Bulcsu ilyen volt…

– Többen kerültetek Pécsre közel egy időben, ‘59-’60 környékén, hasonló korúak. Bizonyos hasonlóságok miatt szinte csoportként érzékeli az ember ezt a társaságot. Hallama Erzsébettel együtt újságíró gyakornokokként érkeztetek a városba, mivel újságíró szakon jártatok a pesti bölcsészkaron, de Bertha Bulcsu is újságíróként dolgozott itt. Ez fontos mozzanat, mert a ti írói munkátokra az újságírás is hatott. Milyen viszonyban volt bennetek, benned az író az újságíróval: harmonikus vagy inkább konfliktusos helyzet volt számodra? Segítette egyik terület a másikat vagy akadályozta?

– Először is, az emberben élt valamiféle reménység, hogy újságírói tevékenységével segíteni tud. Akkoriban ez leginkább arra szűkülhetett, hogy ha valakit igazságtalanság ér, akkor utánajársz az ügynek, és előmozdítod, hogy mégiscsak az igazság győzzön. Ez teljesen fiatalos, naiv elképzelés volt. Azt szoktam mondani, nálam okosabb ember egy év alatt jött rá, hogy ez nem megy. Nekem négy év kellett hozzá, hogy kiderüljön. A Jelenkorban való tevékenységet nagyon szerettem, az újságírás viszont rengeteg tapasztalatot adott. És azt az állítást is sokan hallották már tőlem, hogy a legtöbbet az ellenségeimnek köszönhetem az életem folyamán. Amikor a Dunántúli Naplónál látták rajtam, a kis vakarcs gyereken, hogy esetleg szépirodalommal is akarok foglalkozni, egy hivatalos ember mélyen a szemembe nézett, és megkérdezte, milyen rovatban szeretnék dolgozni. A kultúr-rovatban – feleltem. Az illető bólintott, aztán a mezőgazdasági rovatba rakott. És ennél jobbat nem tehetett volna velem. Ennek következtében rengeteget utaztam, megismertem a megyét, sok vidéki emberrel találkoztam, s ezért tulajdonképpen hálás lehetek. Meg aztán azon is gondolkoztam, hogy miért írok ilyen szenvedve, most, öreg koromban, és bár teljesen pontosan nem tudom megállapítani, de az biztos, hogy valamiképpen az újságírói felületesség visszahatása ez. Mert elmentél reggel vidékre, délután megérkeztél, beültél az írógépbe, és mint a villám, leírtad a 2-3-4 flekket, attól függően, miről volt szó. Nem volt időd arra, hogy különösebben stílusművészkedj, hanem úgy írtál, ahogy jött. Ezt egy idő után természetesnek vette az ember, és felületes lett, s később az irodalmi munkásságában ezt mindenképpen szerette volna elkerülni, s az ifjonti beidegződés jócskán megnehezítette a munkáját.

– Tehát óvatosabb lettél az irodalmi munkáidban…

– Igen, megnehezítette a munkát. Nyilván adottságoktól és egyéb tényezőktől is függ mindez. Az Élet és Irodalomhoz azért vettek föl tördelőszerkesztőnek, mert olyasvalakit akartak, aki azért írni is tud. Amikor abban egyeztünk meg, hogy havonta egy cikket kell írnom, dr. Nemes György, akkori főszerkesztő nem tudhatta, hogy ezt mennyire könnyűnek gondolom, hiszen Pécsen mindennap kellett valamit szállítanom. Akkor támadt az a fura ötletem, hogy sportról fogok írni. Írtam néhány sportriportot, de már a másodiknál kiderült, hogy azért választottam, hogy a politikát valamilyen formában elkerüljem. S persze az is világossá vált, hogy a sportot éppen úgy átitatja a politika, mint akkoriban bármi mást.

– Bertha Bulcsu az Írók, küzdelmek tizenkét évnyi messzeségből című, a pécsi időszakotokról szóló szövegében nosztalgikus hangon emlékezik vissza: “a város délies éghajlata, óhangulatú utcái, a nők szépsége, jó borai, jószívű polgárai és békességre hajló vezetői a művészek számára eszményi otthonná avatták” Az írás ’70-ben született. Beszél még a folyamatosságról, a Csorba Győzőkről, a Martyn Ferencekről… De arról is, hogy amikor Bertha még a Jelenkor elődjéhez, a Dunántúl folyóirathoz odakerült, a novelláról akart megtudni valamit, és abban a körben nagyon határozott elképzelések voltak a novella ismérveiről. Ebből az írásból és az ő veled készített beszélgetéséből is az derült ki, hogy mintha a novella számított volna “sztárműfajnak” számotokra: nagyon erősen ez állt az érdeklődésetek középpontjában, és valószínűleg nagyon sokatoknak. A mai irodalom felől nézve mintha akkor a novella magasabban állt volna a műfajok hierarchiájában… Nagyobb érdeklődést tudott kiváltani, jobban tudott beszélni az akkori világról? Miért vonzódtatok ennyire hozzá?

– Nagyon valószínű, hogy azért, mert mindketten inkább novellista alkatok voltunk, mint regényírók, ez az életművünkből is látszik. Másrészt a klasszikus ismérvek megbecsülése akkoriban még valahogy jobban élt, tehát amikor egy-egy novellát megbeszéltünk, akkor ott volt Csorba Győző, Lovász Pali bácsi, Bárdosi Németh János, továbbá a kedves Rajnai Laci bácsi, akit az Újhold körei nagy reményű értekezőként tartottak számon, s akit a kurvák “fonnyadt kezűnek” hívtak. Mert ugye a kurvákkal is volt kapcsolatunk… Szóval az imént említettek a klasszikus ismérvek emberei voltak, az általunk benyújtott írásokat alaposan megbírálták, és mindenféle módon sokat lehetett tőlük tanulni. Elsősorban Csorbától, mert Győző szigorú volt, mint a pokróc, és nem gatyázott, hanem megmondta rögtön, hogy ez nem jó. Azt is elmondta, hogy miért nem jó, és nem csak stilisztikai fönntartásai voltak, természetesen erkölcsi szempontból is nagyon szigorú volt, nagyon jót tett nekünk.

Arra gondolok, hogy azért érdekelt jobban bennünket a novella, mert mi is azzal foglalkoztunk. Bulcsu akkor már zseniális novellákat írt, ő annak a kornak az egyik legjobb novellistája volt, én meg akkor kezdtem a saját arcomat megtalálni, tehát mindez sokat segített nekünk. Pákolitz Istvánt kifelejtettem a társaságból, pedig Pákolitz mester is ott ült és pipázott… Talán elfelejtették sokan, írt egy prózát tájszólásban. Őrült nehéz kérdés, mit engedhet meg magának egy író, mikor a tájszólásból be akar valamit emelni a művébe, mert az általában röhejes, ha valaki tájszólásban ír, de az övé zseniális, nagyszerű, isteni volt. Máig is emlegetem, hogy nincs erre fix recept, hanem mindenki kiküzdi magának.

Nagyon jó írói iskola volt ez, onnantól kezdve, amikor Pécsre kerültem, s Pálinkás Gyuri apjával raktak egy szobába. Tőle is nagyon sokat tanultam. Ilyen szempontból szerencsém volt. Amikor visszajöttem az egyetemre, és lehúztam ott egy kis időt – rémes időszak volt, az ’56 utáni átrendeződésé, kirúgásokkal és felelősségre vonásokkal, rengeteg feszültséggel, az egész majdhogynem kibírhatatlan volt számomra –, akkor indult a Pécsi Esti Napló, ahova dolgozni hívtak, s még azt is biztosították, hogy levelező úton elvégezhettem az egyetemet… Így kerültem Pécsre, s inkább ekkorra tehető a beilleszkedés időszaka, de persze összekeverednek a pécsi emlékek. Huszonévesek voltunk, ami egyszer fordul elő az ember életében, s ráadásul ebbe a nagyon szeretetreméltó társaságba kerültem. És nem csak az irodalmi vonatkozásokra gondolok, mert a lapnál újságíróskodott Rab Feri, Erb Jancsi, nagy hóhányók, akik a maguk módján igen tehetséges emberek voltak. Zajlott az ifjúság boldogult élete.

– Visszatérve a novella kérdéséhez: milyenek voltak az akkor vallott nézeteid? Egyik oldalon ott volt az újságírás, a közvetlen társadalmi hasznosság gondolata, ha tetszik ábrándja, amit az előbb megfogalmaztál. De akkoriban azért a hazai novellairodalom jelentős része is, úgy tűnik, határos volt amazzal, hiszen a novellákban is, áttételesebben vagy direktebben, de volt efféle hevület. És persze a kommunista állam el is várta, hogy egy novella legyen minél közvetlenebbül hasznos. Ám ha nem is a hatalmi elvárás miatt, de ezek a fajta idealizmusok működtek az emberekben, nem?

– Benne voltak, természetesen. Elképzelhetetlen volt, hogy valamilyen társadalmi vonatkozása ne legyen a műnek. (Egyébként is nehéz elképzelni akármilyen novellát, amelyben ne volna valami az íróját körülvevő korból.) Csak az zavarta erősen az embert, hogy nem írhatta meg, amit gondolt. Nem is tudom, hogy írtam volna-e olyan novellákat, amelyek a realitás területéről elrugaszkodnak, és valamilyen másik dimenzióban zajlanak, ha nem mozgott volna bennem az a szándék, hogy kritikát is mondjak az engem körülvevő világról. Ez vezetett azután a Fehér tigrisig, ami félig mese. Könnyen lehet, hogy ez is belejátszott abba, hogy meséket kezdtem írni, bár korábban mindig azt mondtam, hogy nem. Ugyanis ebben az emlegetett Felsőhavi utcai albérletben írtam az első mesémet, de azt teljesen a saját belső problémám ihlette. Azt éreztem akkor, huszonvalahány éves koromban, hogy eltékozoltam az életemet, és ezt szerettem volna adekvát módon kifejezni. Ehhez valamiért, talán a gyerekkori környezetem hatására, de ezt sem tudom pontosan, a mesét találtam a legalkalmasabbnak. Ebben tehát egy percig sem volt semmiféle mögöttes politikai gondolat. Aztán írtam olyan meséket is, amelyekben meg volt. S ez a kettő együtt alakította az én novellához, illetve a meséhez fűződő viszonyomat. A kettőnek valamiféle összejátszása, gondolom én, bár nem nagyon szoktam elemezni a saját műveimet…

– Mit gondolsz azokról a nézetekről, amelyek szerint a novella valamiféle ismeretelméleti torzítást, hamisságot hordoz magában, amennyiben a maga általában rövid, átlátható, gyakran poentírozott voltával az életnek, a létezésnek olyan átláthatóságát állítja, ami valójában nem áll fönn. Ezek szerint tehát mint műfaj tulajdonképpen idejétmúlt, egyfajta ábrándot rögzít…

– Ez ugyanabba a kategóriába tartozik, mint amit a nyelvről mondanak, hogy tulajdonképpen a nyelv alkalmatlan arra, hogy közvetítse két ember pontos gondolatait vagy a megértést elősegítse, s mindez csupán reménytelen kísérlet. Természetesen van ebben sok igazság, ám azért a nyelv a maga módján mégis közvetíteni tud két ember között. És persze novellája válogatja… Nem biztos, hogy azon kívül, hogy az emberben megpendít valamilyen érzelmi húrt, a novellának rendelkeznie kell valamilyen nagyobb fontossággal. A művészet céljával ne foglalkozzunk, mert ahhoz én nem értek. De azt gondolom, hogy a novella műfaja ahhoz a klasszikus formához viszonyítva, amiről akkoriban beszéltünk, teljesen más lett. Annyiban hasonlítanak egymáshoz, hogy mindegyik rövid, nem kilencven köteten keresztül folytatódik. Egy novella lehet az emberi érintés eszköze, mondhatnak róla, amit akarnak.

– Ha valakit a Szekszárd és Bátaszék közti vasútvonalon leköt, ahogy egyszer magad írtad?

– Pedig az elég rövid.

– Igen, de még a nyolcvanas évek elején is iszonyúan lassan ment ott a vonat, úgy harminccal, tehát akkor nem is kívánsz olyan keveset…

– Azt a hangzatos kifejezést használtam, hogy ha élni segít a novella, akkor az már jó. Most is valami ilyesfélét tudok mondani, mert elméleti építményeim nincsenek.

– Mondtad, hogy abban az albérleti szobában írtad az első mesédet. Nagyon érdekes, ahogy rátaláltál erre a sajátos kifejezési formára, amely az igazán nagy népszerűséget hozta neked. Ezek a mesék valójában a novella erényeit is magukban hordozzák. Valahogy átjátszik egymásba, akármilyen szövegben, a Hétfejű tündértől kezdve Berzsián és Didekiig mindig ott van az ilyen-olyan társadalmi környezet, groteszk vagy abszurd formában, és mégis mese, mindenki tudja olvasni, az egész kicsiktől kezdve. Ehhez a sajátos kifejezési formához hogy jutottál el, mert nem magától értetődő egy huszonéves srácnál? Miért nem például versben tört utat az a bizonyos magánéleti probléma?

– Mert gyerekkoromban verseket írtam. És nagyon pontosan emlékszem még a pillanatra is, amikor megvilágosodott előttem, hogy ehhez sajnos tehetségtelen vagyok. Tizennyolc éves koromban, a Ménesi úti kollégiumban csapott belém a fölismerés, hogy bizony költőnek rossz lennék, amit rettentően sajnáltam természetesen. Máig is azt mondom, az, hogy valaki prózaíró lesz, annak a beismerése, hogy nem tud verset írni. Nagyon sokan kérdezték a meséhez való vonzódásom kezdetét, és bevallom neked, hogy pontosan nem tudom megmagyarázni, de a gyerekkori közegnek, amelyben éltem – a világ végén, ahol a civilizációnak semmilyen áldása és átka nem működött, ott az emberek kommunikáltak és meséltek – nagy szerepe lehetett ebben. Fölnőttek a fölnőtteknek, a fölnőttek a gyerekeknek, mindenféle változatban élt a mese. A valódi, valóságos történetekbe is mesei elemeket illesztettek a fölnőttek is, az elmondottakban egyszer csak megjelent valamilyen mesevilágból származó elem, ami biztos nagy hatással volt rám. Ezenkívül sokat olvastam gyerekkoromban, és nagyon szerettem a meséket, a népmeséket máig is nagyon szeretem. Valószínű, hogy ilyesféle vonzódás is vitt a mese felé. Másfelől viszont, akármilyen furcsán hangzik, a vershez a mese áll közelebb, itt a nyelvi megoldások sokkal pontosabbak. (Nagyon bosszant, amikor elmondják egyik mesémet, és átalakítanak benne egy mondatot, az nagyon nem tetszik, mert annak a szövegnek megvan a szabályos ritmusa.) Egyszer csak elérkeztem addig a pontig, hogy a novelláim és a meséim nagyon közel kerültek egymáshoz, és tulajdonképpen egyik-másikról nem is igen lehet eldönteni, hogy melyik műfajba is soroljuk. Hát így lehetett.

– A paraszti világban valóban gyakori az, hogy egy történetet elmondanak, s abba a beszámolóba a legtermészetesebb módon szövődnek bele a racionális ember számára irracionális elemek. A természetfölötti világnak egy olyanfajta együttállása látható ebben, ami máshonnan nézve szét van szálazva… A mesében az elbeszélés és a költészet így tud keveredni, az epika és a líra, s ez láthatólag neked nagyon kézre álló dolog. Nem tudtam, persze nyilván sejtettem, hogy próbálkoztál költészettel, de ha valaki rejtekező költő a mesékben, nem gondolkozik később mégis azon, hogy kötetet írjon versekből? Egyébként a meséidben is vannak versek…

– Azért nagyon vigyázok, hogy ezek elég abszurd szövegek legyenek, nehogy megvádoljon valaki, hogy azzal kacérkodom, amihez nem értek.

– A játékosságról is beszélünk, amikor a meséről szólunk. Látszólag egy kérdésnek nem túl sok, ha azt kérdezem, hogy miért fontos a játékosság, mit tud kifejezni, van-e funkciója, vagy csak fakad belülről? Úgy tűnhet, olyan ez, mintha azt kérdezném, miért fontos számodra a levegő? Akinek ez evidens, az mit válaszolhat erre? Ám ha körülnézünk, azt látjuk, hogy létezik egy másik embertípus, lehet, hogy ők képezik a többséget, akikben annyi játékosság sincsen, mint egy hintalóban. Hogy vélekedsz erről?

– Nem is mindenki szereti azt, amit írok. Azt a történetet szoktam elmesélni, amikor a bátyám ikergyerekei második osztályba jártak Mohácson az általános iskolában, és észrevették, hogy az olvasókönyvükben van egy mesém, a Lyukas zokni című kis opusz. Nagyon várták már, hogy odaérjenek, és előálljanak vele, ezt bizony az ő nagybátyjuk írta. És amikor a tanító néni rálapozott a mesére, azt mondta, na, ez hülyeség, ezt nem olvassuk. Akkor a gyerekek egy életre úgy gondolták, talán mégse igazi író a nagybátyánk. De mindezt természetesnek tartom, mert valóban nincs mindenkiben játékosságra való hajlam, magam meg úgy gondolom, hogy van a világnak egy pici kis területe, amelyben elfogadható irodalmi műveket tudok alkotni. És ehhez hozzátartozik a belső derű. Hogyha az nincs, akkor nem is tudok írni. Néha még azt is kétségbe vonom, hogy író vagyok. Mert az író kap egy feladatot, és azt gyorsvonati vagy esetleg személyvonati sebességgel megírja, zseniális művet tud belőle létrehozni. Nekem meg ez az amatőr-módi marad: csakis azt, ami nagyon belülről jön, és csakis azt, amit ennek a derűnek a gömbjén belül csinálok, mert ha ebből ki akarok lépni, egyszer csak kiderül, hogy nem jó. Legyen elég annyi, hogy a saját korlátaimmal nagyon is tisztában vagyok.

– Az embert abban a világban, amelyben él, mindig nagyon szoros szabályok, törvények szabályozzák. A novella, és még inkább a regény, azt képes megmutatni, hogyan lehetnének a dolgok. Kundera írja, hogy a regény a lehetséges világ. A létezés több, mint a van, mint a realitás. Mert a létezés a realitásnak, az éppen fönnállónak és az elgondolható dolgoknak az együttese. És ilyen értelemben a játékosság mindig ezekbe a potenciális, lehetséges világokba tudja az embereket elvinni, végső soron a szabadságát növeli az olvasónak, amikor abból a szűk cellából, amelyben él, kiszabadítja…

– Igen, én arra gondoltam, hogy a műveimben a fantázia éppen olyan kézzel fogható valóság, mint a valóságosan megesett történetek, és ennek a vegyülékéből áll össze, amit írok. De hát az élet is ennek a vegyülékéből áll össze, mert nem mindegy, hogy valaki lelkileg miképpen viszonyul az őt körülvevő világhoz, hogy miben hisz, miben nem hisz, már ezek is nagyon bonyolult dolgok. Hogy sztereotípiát mondjak, végül is a művészet, úgy is meg lehet fogalmazni, az Isten felé való törekvés, ami kinyilvánítja azt is, hogy a dolog elérhetetlen, mert teljesen közel úgyse juthatsz hozzá, csak próbálkozhatsz. Valami ilyesmi…

– Most a tájról kérdezlek. Az erről való gondolkodás mélyen gyökerezik abban a hagyományban, amelyet a Sorsunk indított el Pécsen. Valamivel te is kapcsolódsz hozzá, a te élettörténetedből is következik, és ezzel nagyon sokan foglalkoztak a Sorsunknál, igencsak különböző emberek is, mint Hamvas Béla vagy Mészöly Miklós. Mészöly a maga analitikus gondolkodásával beszélt erről a tájról, Szekszárdról és környékéről, Hamvas egészen más módon, spekulatívabban. Hogyan és miben jelenik meg a táj szelleme, a maga olyan létező valósága, amely akkor is van, ha nem fizikailag létezik. Hogyan lehetséges ebből univerzális, mindenki számára érvényes művészetet létrehozni, az univerzálist meg a lokálist úgy kapcsolni össze, hogy ez ne provinciális legyen?

– Ennek mély filozófiai áttételeit soha nem gondoltam végig. Azt tudom, hogy nagyon mély és erős hatással van rám ez a táj, méghozzá a Dunántúlnak ez a különleges része, a Mezőföld, a Sárvíz és a Sió mellett, ami valamikor nagy mocsár volt, nagyjából sík, és rögtön mellette kezdődik egy varázslatos dombvidék. Mélyen hatott rám ennek a mocsaras vidéknek a hihetetlen életereje, hogy azt gondolod, leböksz benne egy kis ágat, az pár napon belül kiterebélyesedik. Akkor érzem ezt igazán, amikor a Földközi-tenger partvidékén meg Szerbiában, Görögországban a száraz dombokat nézem a csenevész bokrokkal. Nekem fizikai fájdalmat okoz, ha ilyen helyre kell mennem. Magyarországon is van ilyen hely, a Balaton-felvidéknek egy része, azt nem szeretem. És nyilvánvaló, ez mélyebben is hatott rám, ezeknek a dombhajlatoknak az egészen csodálatos világa és rejtőzködése, ahogyan a falvainkat építették az őseink, hogy mész, mész a dombok között, nem látsz semmit, és egyszer csak eléd tárul egy falu. Már ott van a lábad előtt, és akkor veszed észre, ebben van valami a rejtőzködésből. Bizonyára, ha valaki alföldi, sík vidéken él, annak más lesz a világról való elképzelése, meg annak is, aki égig érő hegyek között él. Azt gondolom, hogy ez valamiféle okozati összefüggésben van azzal a derűvel, amiről beszéltem, meg ahogy én elképzelem a saját írásaimban … hogy ez ennek a tájnak is köszönhető.

– Bertha Bulcsu kérdez az említett interjúban a pusztáról, Alsó-Rácegrespusztáról, ahol fölnőttél. Azt kérdezi, hogy a puszta nosztalgia-e, s te azt válaszolod, nem, dunántúli létélmény. Majd azt is mondod, hogy amikor elutazol mellette vonattal, úgy érzed, ha leszállnál, azonnal közéjük tartoznál. Aztán rögtön tisztázod, hogy ez nem nosztalgia, mert közlöd: De nem így van. Hogy ez nem lehetséges már, nem volt az már hatvankilencben sem…

– Persze, most meg aztán végleg nem létezik. Mert ez az Alsórácegres-puszta, ahol én laktam, az már a testi valóságában nem létezik, mert lebontották, részben magától összedőlt, puszta, gazos hely manapság. De bennem éppoly elevenen él, mint gyerekkoromban. S a gyerekeknek nem győzöm elmondani, amikor a szülőföldről kérdeznek, hogy természetesen beletartozik az a táj, amiről az előbb beszéltem, beletartozik az az épületcsoport is, ami gyerekkoromban létezett, beletartoznak a fák, de legfőképpen az a közösség, amelyben fölnőttem, ami természetesen nincsen. Azt gondolom, hogy talán az én korosztályom, meg az eggyel idősebb korosztály volt a világtörténelemnek az a nemzedéke, amely a saját élete során a legnagyobb változásokon ment keresztül. Amikor elkezdtem iskolába járni, még láttam gyereket, aki palatáblára palavesszővel írt, és most már a számítógépnél tartunk, és ezt mind egyetlen emberöltő alatt, legalábbis egyetlen élet alatt tapasztalom meg, nem beszélve az erkölcsi változásokról, de minden robbanásszerűen változott. Az a közösség, amelyben megtanultam a nyelvet, egy viselkedési formát, az bizalomra épülő közösség volt. Valamiféle elképzelésem is van arról, hogy milyen közegben jó élni, milyen szellemi közegben, ez azért megvan bennem, természetesen, és tudom azt, hogy mi nincs meg. Azt is tudom, hogy a visszavágyás nagy marhaság. Amikor az ÉS-be kerültem, akkor egy szobában ültem Nagy Lászlóval, aki ugyanúgy a paraszti világból származott, mint én, és amikor már nagyon elegem volt a városból, előadtam neki, hogy fogom magam, és hazamegyek a falumba, apám falujába, mert a pusztára már nem mehettem volna. Akkor ő szelíden elmagyarázta, hogy a dolog miért lehetetlen. S eszembe jutott, hogy pécsi újságíró koromban szóltak, hogy Szentlőrincre hazajött egy öreg sváb Amerikából, aki évtizedeket élt kint, a családja itt maradt, csináljak vele egy beszélgetést. Elmentem Szentlőrincre, egy pince mellett ültünk a nagy diófa alatt, az öreg sváb arca teljesen amerikaivá változott, a fogsora is olyan volt, mint az amerikaiaknak. Előadta, hogy “tudja, Kanadában dolgoztam, és amikor már kicsit összeszedtem magam kint, akkor sikerült építenem egy házat, ültettem egy fenyőt, és szabad időmben kiültem a fenyő alá, és mindig ez a diófa, meg ez a pad, ez járt az eszembe. És csak szorongott a szívem… És tudja, most mi van? Itt ülök a diófa alatt, és mindig arra a fenyőfára gondolok”.

A múltkor mentem hazafelé, autóval, pont ezen a mezőföldi részen, ahol tavacskák vannak, valami lobogó zöld az egész, éppen tavasz volt, és valahogy belém ütött, hogy minden, ami elmúlt, megvan. Nincs ok panaszra, ez a közösség meg azok az öreg emberek meg azok a gyerekek, akik között én éltem, bennem most is élnek, és annyira van szükség, hogy Alsó-Rácegrespusztát elnevezzem Rác-pácegresnek, ami akkor Illyésileg föl van emelve a föld fölé, és akkor az az enyém már úgyis.

– És persze a nyelv nagyon fontos összetevő. Talán az első kötetedben írod, hogy ha valamire büszke vagy, akkor azok az innen származó szavak, és fölsorolsz néhányat…

– Amiért megkaptam a beosztásomat Faragó Vilmostól, aki írt erről egy kis kritikát, s úgy látszik, nem tetszett neki. De az a helyzet, hogy máig is hálás vagyok a sorsnak azért, hogy ott nőttem föl…

– A nyelvi gazdaság valódi gazdagság. Ha például az ember tudja a fák neveit, amikor az erdőben jár. Ha nem, akkor egy erdőt lát általában, ami elég fura dolog. Sajnos egy csomó effélét elfelejtettem a regölyi gyerekkoromból, de ami megvan, az nagyon fontos.

– Egyesek azt mondják, nem kell olyan szavakat használni, amiket a gyerek már nem ért meg. De hát vannak bizonyos instrumentumok, amelyeknek van neve, s ha ezekről beszélek, akkor muszáj megneveznem őket. Nézze meg a gyerek a lexikonban, vagy találja ki… Rákosi Gergely barátom, aki hihetetlen gyorsan földühödő ember volt, egyszer azon ordítozott, “azt írja ez a hülye, hogy: és akkor itt átrepült egy madár! Madár! Hát miért nem írja meg, hogy milyen madár?!” – talán ez is túlzás, de egy változata annak a felfogásnak, hogy jobb a dolgokat nevükön nevezni.

– Számodra egyébként a földrajzi közelség, élmények hasonlósága és egyéb párhuzamosságok okán, Illyés Gyula adott-e példát valamiképp, volt-e hozzá valamiféle viszonyod?

– Illyést én mélységesen tisztelem, máig is, és nagyon büszke vagyok rá, hogy láthattam azt a világot, ahol ő gyerek volt, és amiről a Puszták népét írta. Az egész életművében benne van ez a táj, ám a mi viszonyunk elég furcsán alakult. Illyés meglátogatta a Jelenkort. Én voltam a szerkesztőségben a legfiatalabb, ott ültünk, bejött Gyula bácsi, és akkor egyszer csak Pákolitz fölkiáltott, és rám mutatott: ez a gyerek meg rácegresi. Egészen pontosan nem emlékszem, de biztos, hogy amilyen kis krakéler voltam, rögtön mondtam, hogy alsó-rácegresi. És ettől kezdve Gyula bácsi olyan lett, mint egy jéghegy. Hosszú-hosszú ideig próbáltam megfejteni, hogy mire gondolhatott, miért keltett ez benne ellenérzést, mert azt, hogy én ki vagyok, nem tudhatta. Akkor vagy három-négy novellát írhattam, ezekről ő nem tudhatott. A családomat, gondolom, nem ismerhette, mert mi sokkal később kerültünk oda, mint ők. Semmilyen kapcsolatban nem voltunk, és ezek után soha nem is kerestem, de mindig nagyon tiszteltem és becsültem őt. Igen szemérmes ember volt, a családi ügyeiről, azt hiszem, először a Beatrice apródjaiban írt. Később aztán hallottam azokat az ócska történeteket, amelyeket a családjáról meséltek az ottaniak, ezekről korábban egy árva hangot sem tudtam. De amikor megismertem ezeket, úgy gondoltam, menjenek a fenébe a hülye történeteikkel: annyira nem szeretik, hogy valaki kiemelkedik közülük, hogy ócska történeteket találnak ki róla. Arra gondoltam később, hogy ő mindezekről tud, és azt gondolja, hogy én is tudom… Na, hát így történt a dolog. Semmi gondunk nincs egymással, amit az intézőkről írt, az nekem nem tetszik, de jóval korábbi időszakról írt. S hogy az én apámmal kapcsolatban ez teljesen nem igaz, ez abból látszik, hogy mi nyugodtan éltünk tovább a pusztán a földosztás után, amikor már apám is kétkezi munkás lett, és soha semmitől nem kellett tartanunk, mert nem történt a korábbi időben sem semmi atrocitás. Úgy voltunk Illyés Gyulával, hogy a rácegresi iskolában több Illyés-verset olvastunk, mint másutt, mert mégiscsak oda való volt, tudtuk, hogy van egy nagy írónk. Később leírtam a saját magam számára, hogy mik lehettek azok a dolgok, amiért ilyen jéghegy lett belőle, még azon is gondolkoztam, hogy esetleg apámmal lehetett valami konfliktusa.

– Hogy mégiscsak ismerte?

– Gyula bácsi az Ebéd a kastélyban című könyvében ír Erika grófnőről, aki a fiatalabbik Apponyi gróf felesége volt, és kiderül, Erika is egy falusi gépész-kovácsnak volt a lánya, csak hát táncosnő lett. Aztán először elvette egy Esterházy, és utána, amikor ez a házasság megszakadt, akkor elvette a mi grófunk. Erika az úgynevezett fölszabadulás után egy darabig ott élt Fölső-Rácegresen, akkoriban lehetett neki valami kapcsolata apámmal, apám úgyszintén nem ment a szomszédba ezért-azért, ha nőkről volt szó. S az is lehet, hogy Gyula bácsinak is volt valami kapcsolata ezzel az Erikával, és esetleg Erika panaszkodott az apámra, vagy mondhatott rá valamit. De hát ez annyira csak fikció, hogy inkább nem is beszélek róla.

– Nem is derült ki soha, pontosan.

– Elvagyunk így Gyula bácsival, mint olyan íróval, aki hatalmas örömet okozott nekem, amikor a Puszták népét elolvastam. Kevés ember olvasta ilyen testközelből azt a könyvet, mint én, aki mindent ismert, amiről Illyés ebben a művében írt. Akkor jöttem rá, hogy az irodalomnak az egyik nagyon fontos feladata az, hogy amit a saját életében benne élő ember érez, és nem tud kimondani, azt valaki kimondja helyette, s akkor az olyan, mint egy csodálatos rátalálás. Ezt végigéltem a Puszták népével, és ezért csak hálás lehetek a mesternek.

– Hadd kérdezzelek még néhány emberről. Az egyik Csorba Győző, akiről az előbb mondtad, hogy szigorú volt, ezt még én is láttam, hallottam, hogyan igazodtak hozzá. Te az “orákulum” kifejezéssel illeted a ’69-es interjúdban. Mi volt benne jó és hogyan, túl a szigorúságon?

– Ahogy mondtad, szigorú volt, nem ismert kegyelmet se erkölcsi, se esztétikai téren, ezen kívül azt is tudtad róla pontosan, hogy ha már ilyen mélységben foglalkozik veled, akkor azt azért teszi, mert egyfelől szeret, másfelől meg látja azt a lehetőséget, hogy amit mond, az nem pusztába kiáltott szó, hanem valamilyen folyamatot segít elő, magyarul: nem tartott tehetségtelennek.

– Korábban azt hitted, nem kedvel igazán. Talán, mert nem tudtad, hogy ilyen a természete?

– Úgy van, igen. Meg kellett ismerni. Szó sincs arról, hogy Győzővel állandóan irodalmi kérdésekről beszélgettünk volna, hanem nagyon is hétköznapi dolgokról nagyon jóízű beszélgetéseket folytattunk. Ezenkívül ismerte nem csak a város irodalmi múltját, hanem azt is, amiben ő benne élt fiatalkorában, olyan jókat hallhatunk tőle.

– Fordításokról, különböző irodalmakról…

– Persze. Egyszer valamiért bent voltam nála a könyvtárban, és közben megjött Kardos Tibor, Győző mondta, hogy nem kell elmennem, csak maradjak. Végighallgattam a beszélgetésüket. Nem tudom már, hogy kit akart vele fordíttatni, csak arra emlékszem, hogy Petrarca jött szóba, s az, hogy amit Petrarca abban a bizonyos szonettjében leír, ma már mind közhely. Kardos magyarázta Győzőnek, hogy úgy kell ezt a ma már közhellyé vált verset lefordítani, hogy érezni lehessen belőle, ezt először mondja ki valaki. Ez mélyen megmaradt bennem, és az is, hogy Győző utána dödögött, mit képzel, hogyan lehet ezt megoldani, de biztosan megoldotta. Nagyon jó volt vele együtt lenni, nagyon jó volt, hogy ő … a mester.

– Azt is írod vagy azt is mondod, hogy Tüskés Tiborral nem volt konfliktusmentes a kapcsolatotok, mert ő olyan, mint a neve…

– Igen, állandóan valamilyen összeütközés volt közöttünk, olyan apróságok, hogy akkor most ki van-e szedve már a mit tudom én micsoda, és miért jobbra tettem, és miért balra tettem. Gyakran elmesélem azt a történetet, amikor, azt hiszem, Mészölynek valamilyen írását tárgyalta a szerkesztőbizottság, ott volt Győző, Pákolitz, Bulcsu, Tüskés meg én, arra emlékszem, hogy ennyien voltunk, és már túl az első pártbizottsági letoláson, és mindenféle szocializmusellenes vádakon. Mindenki elolvasta a dolgozatot, mindenki látta a szerkesztőségben, hogy nincs a szocializmusban olyan pártvezető, aki ne hördülne föl, és akkor Tibor kérdezte, hogy betegyük-e a lapba, vagy ne tegyük be. Szavaztunk, és mindenki azt mondta, hogy ne, várjunk még, mert voltak ideológiailag enyhébb idők, meg szigorúbbak, és amikor enyhébb lett, akkor be lehetett valamit csúsztatni, ha meg szigorúbb, akkor nem. Valamennyien úgy szavaztunk, hogy ne, de Tüskés egyedül igennel. Benne is volt a következő lapszámban, ő vállalta érte a felelősséget. Engem kidobtak ugyan, de nem azért, mert én voltam a főellenség, hanem én voltam a szerkesztőségben a legnélkülözhetőbb. Mert tördelő voltam, meg a legfiatalabb is. Azért rúgtak ki, hogy a helyemre tehessenek valakit, akiről úgy gondolták, hogy majd gatyába rázza politikailag a szerkesztőséget. Csakhogy én, mint a megfelelően ostoba ember, ezt nem tudtam fölfogni, és nagyon háborogtam. A Dunántúli Napló adta ki a Jelenkort is, az volt a kiadója. Az igazgató behívatott, és azt mondta, mivel a Dunántúli Naplónál nem végzem el rendesen a feladatomat, ezért nem engedélyezi, hogy félállásban a Jelenkornál legyek. Ott még ki is mondtam nagy dühömben, hogy akkor inkább a félállást választom, erre csak röhögtek, hogy ja, kérem… Akkor aztán mély elhatározássá alakult bennem az, hogy nekem innen el kell mennem…

– Az a szöveg Mészölynek Az ablakmosóhoz írt kommentárja lehetett, a drámájához, az volt nagyon rázós szöveg. Csorba Győző azt akarta, hogy a szerző éppen hogy kenje el a dráma keménységét, erre épp ellenkezőleg, hangsúlyozódtak dolgok, ’63 végén jött le két részletben a Jelenkorban.

– Hatvannégyben engem ki is passzíroztak a Jelenkorból, Tibor valamelyik könyvében, talán épp a Mészöllyel való levelezésben van benne a pontos dátum…

– Igen, Pintér Zoltánt hozták a helyedre, aki aztán nekünk marxizmust tanított az egyetemen. Kritika-rovatot akartak vele csináltatni, hogy akkor majd ő az írásokat hozza, és majd megfelelő lesz a párthoz való viszony.

– Igen, akkoriban kezdtem el szervezni magamnak, hogy eljöhessek. S mivel azok a barátaim, akik velem együtt végeztek, vagy velem együtt jártak újságíró szakra, a Magyar Ifjúságnál dolgoztak, ezért oda törekedtem, de mondom, az ellenségeimnek nagyon sokat köszönhetek. Valaki ezt meghallotta pécsi jóakaróim közül, hogy hova igyekszem és azonnal megfúrt, ámde írtam egy irodalmi riportot a cigányokról, és amiatt bementem az ÉS-be, ahol megkérdezték tőlem, tudok-e tördelni? Egy vidéki lapnál? Meg egyébként is, a Jelenkort én tördeltem, mondom, hogy persze, merthogy kéne nekik egy fiatal tördelő, aki az íráshoz is ért. Ilyen álomszerűen kerültem be a Magyar Ifjúság helyett az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, ami nem volt egyszerű dolog akkor.

– Mi vonzott még abban a pécsi közegben? Nem csak az írók, azt is mondtad, volt más oka is, hogy jól érezted magad a városban.

– Persze, benősültem a Pécsi Balettbe, tehát az egész Pécsi Színházzal eleven kapcsolatom volt. Ott voltak aztán a városban a festők, Lantos Feri, Martyn, Kecskeméti Kálmán akkoriban jött le Pécsre, s ott dolgozott. A könyvesboltokkal is eleven kapcsolatunk volt, általában Pécsen az volt a természetes, hogy az emberi kapcsolatok voltak igen vonzóak. Hogy a város nagyon szép, ezt az ember csak utólag gondolja. Hogy milyen varázslatos tájban éltem gyerekkoromban, akkor derült ki számomra, mikor Székesfehérvárra kerültem iskolába tíz éves koromba, s az egyik tanárunk elvitt bennünket kirándulni, és ott pontosan olyan tájban álltunk, amilyenben laktam. S amikor azt mondta, látjátok, milyen gyönyörű, akkor én néztem mint a hülye, hogy mi a gyönyörű ebben, mert hát nekem ez volt a természetes.

Pécsen is megvoltak ugyanakkor a piszkatúrák, amik az ottani írópalántákat, íróféleségeket érték, mert ott volt a kulturális megbízottja a pártbizottságnak, a városi tanácsnak, a megyei tanácsnak is, mindegyik akarta éreztetni, hogy itt azért mi vagyunk a főnökök. Elmeséltem már, hogy amikor a kis helyi, középszerű novellácskámat megírtam arról a városszéli házról, ahol álarcosok gyülekeznek, behívattak a rendőrségre, hogy mondjam meg, hol volt a ház. A nőügyeimet a fejemre olvasták állandóan, hol voltál, mit csináltál…

– Volt tehát szűkösség-érzés is benned. Egyfajta Hassliebe, szeretet-gyűlölet viszony…

– Igen, abban a könyvben elmeséltem, hogy az egyetemi gyakorlatom első részét Nyíregyházán töltöttem. Oda is pontosan ugyanúgy éjszaka érkeztem meg, mint ahogy Pécsre, és csak annyit tudtam, hogy van egy ház, ahol több lakó van, és nekem valahol ott van albérletem. Ezt már elintézte a szerkesztőség, de nem tudtam, melyik ház lehet, becsöngettem hát az egyikbe. Kijött egy pasas, és ordítozott velem, hogy mi a francért őhozzá csöngetek be. Miután ezt letudtuk, megmutatta, hogy hova kell mennem. Ezzel az emberrel nagyon jó viszonyba kerültem később, ezzel az ordítozóval. Ugyanez történt Pécsett, a Sörház utca 12-ben volt a Dunántúli Naplónak egy legényszállása, “bikaszállónak” hívták. Az udvar hátsó részében volt egy szoba, de a kapu be volt zárva. Öt vagy hat család lakott a házban. Találomra megnyomtam az egyik csengőgombot. Kijött egy úr, őrült udvarias volt, megmutatta, merre menjek. Elköszöntünk, soha semmilyen viszonyba nem jutottam vele a köszönésen kívül, és ezt a két történetet mint Nyíregyháza és a pécsi polgár viszonyulását szoktam emlegetni. Főleg a sok vekzálásból lett elegem, a Dunántúli Naplónál is elég sok jutott, és ez nagyon megviselt. Természetesen hozzá kell tennem, hogy a Dunántúli Naplónál voltak olyan emberek, mint Báling Jóska, aki most lett nyugdíjas, olvasószerkesztő volt, nagyon rendes ember, fantasztikusan sokat tanultam tőle. Ott volt Rab Feri, nem is tudom, mi lett volna, ha ő nincsen, nagyon tehetséges is volt, nagyon rendes ember is, meg Pálinkás Gyuri… De hát, így volt a sors megírva, hogy el kellett mennem, s éreztem, hogy Bulcsu is el fog menni. Gondolom, neki is voltak ilyenféle szorongásai, így aztán nem sokkal később ő is lelépett. Csak Hallama Böske maradt ott, de azt hiszem, ő valamilyen főnök is lett a lapnál, talán főszerkesztő-helyettes.

– Tüskés Tibor annak idején az első novelláskötetedről írta, hogy Mándy hatását érzi a novelláidban. Kit tartottál indulásod idején a mesterednek?

– Nem tudom, Mándyt miért emlegeti, nem hiszem, hogy olyan sok Mándyt olvastam volna. Tudtam, hogy nekem leginkább Tamási Árontól kell megszabadulnom, meg Fekete Istvántól, mert gyerekkoromban rengeteget olvastam őket, és szemmel láthatóan ott volt a kezük nyoma az írásaimon. Ők voltak azok, akik nagyon mélyen hatottak rám, később Faulkner, nagyon erőteljesen. Portisch Lajossal csináltam egyszer egy interjút, és megkérdeztem tőle, ki volt, aki nagyon hatott rá? Elmondta, hogy minden korszakára másvalaki: amikor elkezdett sakkozni, akkor X, amikor már nagymester lett, akkor Y. Így van az irodalomban is, az elején különböző emberek mély hatást gyakorolnak rá, aztán ez változik.

– A ’69-es interjúban azt mondtad, hogy a franciák valamiért idegesítenek, az amerikaiakat és az oroszokat szereted, különösen Faulknert. Bertha Bulcsu leírja, hogy egy Hemingway-kép van a könyvespolcodra tűzve. Aztán Hrabal Táncórák idősebbeknek és haladóknak című kötetét említed cím szerint is.

– Most is nagyon szeretem.

– A nyolcvanas években Hrabal kultikus szerző lett az én generációmban. Most miket szeretsz olvasni?

– Az elmúlt tíz évben alig volt olyan időszak, amikor ne Arany Jánossal foglalkoztam volna, és minden olyan könyvet, ami róla szól vagy vele kapcsolatos, próbáltam felkutatni, megvenni, előkurkásztam a kritikai kiadásait is. Volt egy időszak, amikor a nyelvújítással foglalkoztam, hogy melyik szavunk kinek köszönhető, és ez hogyan alakult történetileg. De gondolom, te mégiscsak a kortárs irodalomra akarsz kilukadni. Vannak barátaim, akiknek újraolvasom a műveit, ahogy Bulcsút is újraolvastam, és meg kell állapítanom, hogy ritka nagy novellista volt, ezek a kis írásai zseniálisak. Az interjúk is nagyon jók. Most hogy Szakonyi Károly összes művei megjelentek, azok is nagy örömet okoznak. A fiatalabbak közül kedvelem Háy Jánost. Esterházy Pétert is szeretem. Elég sok fiatalt olvasok, mert hoznak verseket, prózát, mesét főleg.

– Szoktál valakit segíteni, beajánlani?

– Bizonyos emberek néha megragadják a figyelmemet, mert akiről kiderül, hogy nem tudok róla jóformán semmit, akkor szégyenkezve elolvasom, hogy mit is csinált.

– Van egy megjegyzése Tüskésnek, hogy ami benned változatlan az nagy szíved és derűs kedélyed, ugyanakkor, ha az ember a mesenovelláidat olvassa, akkor ott van például Berzsián, aki igencsak földühödik olykor. Aztán ott van a Szegény Dzsoni és Árnikában a király, akinek el kellett számolnia ezerig, ha dühbe gurult, és mindenki futott mindenfelé. Állítólag, nyilván fiatal korodban különösen, szeretted zavarba hozni a közönséget. Talán Siklóson egy író-olvasó találkozón lepted meg a hallgatóságot azzal, hogy amíg nem kerül az asztalra egy kancsó villányi vörös, addig itt nem lesz semmiféle beszélgetés.

– Mindent azért ne higgy el, mert nagy legendagyártás folyik, persze lehet hogy valami igazság van benne. Bulcsu főleg nagy legendagyártó volt, és mivel nagyon sokat voltunk együtt, mindig figyeltem, amikor ilyen történeteket mesélt, hogy a dramaturgia szabályai szerint hogy alakul és terebélyesedik a dolog. De biztos mindennek van alapja, lehet, hogy ilyenek is előfordultak. Berzsián és a nagy harag, azért ez derűvel meg humorral van előadva. Amikor kilépek ebből a derűből és a dolog tragikus lesz, akkor mindig valami rossz eredmény születik. Van ez a kis mesém, A kislány, aki midenkit szeretett, amelyben az állatokat lelövi a vadász. Számtalan kérést kaptam, hogy változtassam meg a mese végét, és érzem is, nem szép tőlem, hogy tragédiába torkolltattam valamit, de sajnos nem lehet megváltoztatni, mert az élet nem csupa napfény.

– Min dolgozol most?

– A gyerekkorom táján piszmogok. Azt még nem tudom megmondani, hogy ebből tulajdonképpen mi lesz, de remélem, hogy kialakul valami. Vagy pedig elsüllyesztem, mint eddig is néhány szöveget azzal, hogy ezt magamnak írtam.

– Mégis, milyen műfajban?

– Van benne visszaemlékezés is, de fikció, valamint kommentárszerű írás is. Mintha azért íródna, mintha arra lennék kíváncsi, hogy milyen gyerek is voltam én tulajdonképpen, és ennek van-e közérdeklődésre számot tartó értéke. Erről halvány fogalmam sincs, de most ez érdekel, ezzel foglalkozom. Tulajdonképpen egész munkásságom során ezzel foglalkoztam, csak most valamilyen más aspektusból. Lehet, hogy az ember ahogy öregszik, kezdik a mélyen elhallgatott dolgok is érdekelni, és azért ilyen nehéz még beszélni is róla, mert ez már a magánszférába is annyira belenyúlik, hogy nem tudom, mi lesz vele, mindenesetre szeretném leírni.

– Amikor ezzel koncentráltan foglalkoztál, találtál olyan dolgokat, amiket korábban szinte már eltemettél a tudatod mélyére?

– Könnyen lehet, hogy ami előjön, annak volt már valamilyen vonatkozásban kapcsolata olyasmikkel, amelyeket már leírtam, csak most ezt valahogy mélyebben szeretném kidolgozni.

– Mondanál erről valamit?

– Nem. Még ez is sok, amit neked elmondtam. Amikor a Csillagmajor című könyvemet írtam, megjelent belőle egypár novella, és Gárdos Péter filmrendező – aki később meg is csinálta ezt a filmet a három novellából, tavaly volt a filmszemlén, a Porcelánbaba – följött, és a kéziratban levő művemet elolvasta. Kérdezte, akarok-e hozzá valamit írni. Azt feleltem, igen, most próbálkozom valamivel. Mondjam el, hogy mi ez. Nem mondom meg, mert ha elmondom, akkor nem írom meg. Addig erősködött, amíg elmondtam. Ennek több mint tíz éve, és azóta sem írtam meg a történetet, mert nem kellett volna elmondanom. Azóta hallgatok. Majd ha kész lesz, akkor bárki elolvashatja, mondhat, amit akar, akkor már nem érdekel, mert megvan.