Beleveszni az aprólékos

 A hetvenéves Lázár Ervinnek

 

Beleveszni az aprólékos,

miközben lyukas zsákot foltoz.

Elképzelni a galaxisról,

hogy az ujja hegyén karistol.

 

Megállni egy-egy szóban, hagyni,

hogy világgá akar szaladni.

Mesét bütykölni hamu és por,

visszaszólni a pillanatból.

 

Elszöszmötölni, pontosodni,

lüktetni rajta kívül semmi.

Tűbe, cérnába halni, mígnem

megszületik a foltban, hogy nem.

 

 

 Hogy dobozokat készítsen

 Örkény István leckéiből

 

Hogy dobozokat készítsen, vagy bármit

a már kész dobozokba (ládákba, rekeszekbe)

belerakjon, dobáljon, rendezzen, az efféle

tevés-vevésben (működésben) bizonyos

idő után a lehetséges vagy az elképzelt

végeredmény eszébe se jut már, csak az

aprólékos, bíbelődő, vagy a sietős, kapkodó,

a “tempós” tevékenység érdekli,

az ujjak, a kéz, az agy, és a testén kívüli,

a kényszerítő (megengedő?) “mindenség”

együttes mozgása, a benne való alámerülés,

a környezethez, a körülményekhez s a

lehetőségekhez igazodó (az érzett, az átélt,

a fölfogható) időtlen lüktetés ragadja magával,

a gondolkodást (a fantáziát?, az ítéletet?,

az életet?) a testre bízó bizonytalanság

(alázat?, törvény?) bódítja el,

irányítja, öleli (löki?) bele a pillanatba.

Először tehát nagyon megdöbben,

amikor az a váratlan, világos, merész

gondolata támad, hogy megöli az embert,

aki a személyes ritmusából (vegetációjából?,

méltóságából?) kieszelősködte

(kiokoskodja, kiparancsolja), s ahelyett,

hogy a saját idejét, terét beteljesíthetné

(kidoboghatná), megszégyenítő és érthetetlen,

idő előtti végeredményre kényszeríti –

de aztán mint az állat (mint a gép?),

már minden teremtmény nevében cselekszik.