Az Emlékiratok könyve híres egyes szám első személye a végétől visszafelé számított negyedik mondatban megszűnik: az “én”-ből, miután elolvassa szerelme, Melchior képeslapját, “a másik” lesz:

“És a másik még mindig egy idegen házban állt ezzel a híradással, hol a lap írott oldalát nézte, hol a képet.

Hogy akkor ilyen egyszerű.

Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű.

Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.”

Hát ez minden, csak nem mindentudó elbeszélő. Először is: megszűnik elbeszélni, még mondani sem bír semmit, csak dadog. A történet szerint minden oka megvan rá: szerelme elment, megtagadta őt, két év múltán olyan életről ad hírt egy képeslapon – Nádas megvilágító erejű szóhasználatával: “nyári levelezőlapon” –, melynek fényében viszonyuk is, de mostani élete is egyszerre látszik önfeladásnak és árulásnak.

Másodszor: nem tudható, hogy az igaznak megélt közös pillanatok hazugságok voltak-e – így fér kétség a nem-elbeszélő tudásához.

Harmadjára, az “egyszerű” ismételgetésével az Emlékiratok elbeszélője, miután énjét visszavonva átlépett egy nem mindentudó nem-elbeszélő harmadik személybe, az emlékezést is leállítja.

Azt gondolnánk, az “én” e visszavonása írás révén, irodalmi eszközökkel tovább már nem fokozható. Nádas megtalálja a módját, hogy mégis: az utolsó előtti fejezetet az elbeszélő gyerekkori barátja és a kézirat birtokosa, Krisztián írja, ő mondja el, hogyan lelte halálát az elbeszélő, akinek a töredékesen maradt följegyzéseit a saját emlékirata után helyezi.

Egy nem mindentudó, nem elbeszélő, már nem élő egyes szám harmadik személyt hozott létre az Emlékiratok könyve. Eltelt húsz év.

Ki beszéli el a Párhuzamos történeteket?

Az első két mondata tárgyilagosnak, szenvtelennek tűnik, mintha simán leírná – a legeslegsemlegesebb főnevet, a “hullát” használva – az úgynevezett tényállást. Nyilván nem sokban próbál különbözni a konvenciókat hasznosító, formális logikára alapozott bűnügyi regény szokásos bevezető mondataitól: megjelöli a talált hulla helyét és idejét: a problémát. Valami mégis másképpen gyanús. Már a legelső, legtudatlanabb olvasásnál is. Természetesen azért is működik másképpen a gyanú, mert teljesen naivnak lenni nem lehet: ha valaki nem ismerné Nádas Péter eddigi műveit (vagyis teljesen tájékozatlan lenne a kortárs magyar irodalomban), akkor is nehezen volna elképzelhető, hogy a könyv ugyan eljutott hozzá, de nem jutott el az azt körülvevő moraj, melyből leginkább az a szólam vehető ki, hogy hosszú éveken át készült, hatalmas, provokatív műről van szó, melyben az eddigi konvenciók kérdésesekké válnak. Konvenciókat reprodukáló művön nincs mit dolgozni tizennyolc éven át, röviden ezért gyanús másképpen a hulla.

De nem szolgál megnyugtató megfejtéssel a regény újraolvasása sem.

Miért nem, ha már ezt a szituációt találta ki? (Ha így kérdezek, hátha megtudok valamit a regény elbeszélőjéről. Mert édeskevés volna elintézni azzal, hogy ugyan már, mindent tud [hiszen ő találta ki], csupán rejtélyeskedik.)

Hogy mégsem a rendőrségi jegyzőkönyvek általános, tárgyszerű, a tényeknek teljes mértékben alárendelt mondatairól van szó, az legelőször az időpont megjelöléséből derül ki: “abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott” (kiemelések tőlem – S. Zs.)¹ Egy jegyzőkönyvben nem látnák el jelzővel az évet. Egy jegyzőkönyvben nem történelmi eseménnyel jelölik meg az időpontot. És nem szaggatottan jelölik meg: az évet először, aztán új mondatban a hónapot, a napot meg pusztán körülbelül. Mintha akárki is lenne, de égne a türelmetlenségtől, hogy elmondhassa, mi történt, így kénytelen egy következő mondatban kiegészíteni az időpontot. És újra nem tárgyszerűen jelöli meg: másodjára, a történelmi körülírás után egy vallási ünnep megnevezését találjuk viszonyítási pontként. A ritmus valahogy szakadozott, gyorsított (a hullát mintegy előre kikotyogta), annál is inkább, mivel az egész (az egész Párhuzamos történetek) egy “még”-gel kezdődik, mintha még éppen csak lett volna idő erre az eseményre, mielőtt mindent elsodorna egy másik idő.

Azon túl, hogy a ritmus kapkodó, felborítja a konvenció szerinti sorrendet, és történelmi, illetve vallási események révén jelöli az időpontot, a regény első bekezdését alkotó két mondaton azt látjuk, hogy reflektál saját, a tárgyilagostól magát megkülönböztető stíluseszközére, és az “emlékezetes” jelzőt a továbbiakban megfejeli egy másik jelzővel, a “híressel” – ez utóbbi nyilvánvalóan semmitmondó, a konvencionális szépirodalmiasítás, a mondatdíszítés paródiája, és nem csupán általános értelemben önparódia, hanem az emlékezés nagy könyvére érthető utalásként is. A semmitmondás szándékos halmozásaként pedig humoros. Humoros a sietség is, hogy ameddig még van idő, elmondhassa – na, nem a bárhogyan is, de pompás életet, nem azt a sok jót, amit az ember, ha rövid az idő, értelemszerűen még valahogy el akar végezni, nem az apokaliptikus víziók fényében óhatatlanul felértékelődött életet: nem, Nádasnál ez a kis idő arra van, hogy jelezze a hullát. S a regényt újra meg újra olvasva sem fogjuk egészen bizonyosan megtudni, ki is volt ez a hulla. Találgatni találgathatunk, persze, én is fogok, azt fogom sejteni, amit az eddigi értelmezők is sejtettek, és ennek majd jelentést is igyekszem tulajdonítani, de hát ez mit sem változtat azon, hogy a regény e három kötete soha nem fogja elárulni, ki volt a halott. Igaz, arra sem találok egyetlen érvet sem, hogy ő, a regény elbeszélője tudná ezt. Ahogy arra sem találok érvet, hogy tudná, ki a Balter Gyula nevű nyugdíjas börtönőr áldozata az utolsó előtti fejezetben.

Van tehát a regény elején egy hulla, aki talán áldozat, de nem lehet tudni, hogy ha van, akkor ki a gyilkos – s ennek kissé torz tükreként, a regény végén biztosan van egy gyilkos, de nem tudható, ki az áldozata. Logikusnak tűnik, csak nem a krimik kauzalitáson épülő logikájával érdemes megközelíteni. Mert sokkal több eseményt, lehetőséget, adatot, szereplőt találunk a regényben, mintsem hogy megnyugtatóan kimondhatnánk a megoldást. Paradoxálisan, nem azért nem lehetünk biztosak a tudásunkban, mert keveset tudhatunk, hanem mert sokat.

Az elbeszélő, bárki is legyen, ahelyett, hogy elsimítaná a dolgokat, így vagy úgy, de megoldaná a mű e kezdeti pontján jelzett szokásos problémát, hogy kicsoda a hulla és miért ölték meg, fokozza az olvasói nyugtalanságot.

Nem tudom, talán mégis azt kellene írnom: a nyugtalanságom. Az fokozódott, a nyugtalanságom, az irodalmi, no, meg a nem-irodalmi nyugtalanságom.

Miért? Hogyan lehetnek rendesen elszemélytelenített mondatok ilyen személyes hatással egy olvasóra? És mi az, ami a könyv olvasását annyira eltávolítja a kíváncsiságtól? Mert hiába is közelítenénk a Párhuzamos történeteket az ilyen fölvezetéskor kézenfekvő kíváncsiság felől, a szöveg nem fog válaszolni ezekre az oly természetes kérdéseinkre: ki volt a hulla?, ki ölte meg?, miért?

Van ugyan néhány utalás, hogy az olvasó gyanakodhassék. Hogy az ifjú Carl Maria Döhring ölte volna meg: ő találta meg a hullát hajnali futásakor a berlini Tiergartenben; mikor a behavazott testhez közel ment, az még élt (mondja magában); később nagynénjének azt kiabálja a telefonba, hogy tegnap megölt egy embert – igaz, magában azt gondolja: “segítettem a teremtőmnek a napi pusztításban”, amitől a konkrét ügy hirtelen az élet-halál általános kérdésébe zuhan, ahol a “Ki a tettes?” kérdés valahogy értelmét veszíti –; végül pedig minden valószínűség szerint ugyanaz a ritka parfüm volt a hulla hasán meg nemi szervén, mint amelyet Döhring használt. Ami természetesen lehet puszta véletlen. A bizonyítékok mellett precízen ott találjuk az elbizonytalanítás jeleit. Ráadásul az egyértelmű, hogy erőszak nyoma a hullán nem található, minden jel szerint szívroham végzett vele.

Carl Maria Döhring filozófia és pszichológia szakos egyetemi hallgatót a kettős élet a tébolyig megviseli. Teljes alkalmatlansága a kommunikációra magányossá teszi, személyiségét pusztán visszatérő álmai opponálják, azok viszont igen nagy erővel. A regény más jeleneteiből tudjuk meg, hogy ezek az álmok közvetlenebb kapcsolatban állnak a valósággal, mint a fiú személyes viszonya gyűlölt családjához, képmutató, dúsgazdag nagynénjéhez, a fehérneműbolt elárusítónőjéhez (és, esetleg, a fehérneműbolthoz rejtetten hozzátartozó férfi-találkozóhely kínzóeszközeihez és testrészeihez). Álmaiban ő az egyike a pfeileni KZ-fogoly ikerpárnak, aki kiszabadulva megöli a Döhring nevű KZ-őr nagyapjának testvérét, akinél nagyapja az őrködése során összegyűjtött aranyat elrejtette. Álmaiban azt éli át, hogy milyen a végsőkig leépült, elrohadt emberi test, milyen a kiéhezettség, milyen az állati félelem. Ébren meg tudja, amit a kisváros lakói szóbeszéd szintjén mind tudnak, de beszélni nem illik róla, hogy Isolde nevű, kortárs képeket gyűjtő, elegáns nagynénije (aki pusztán stíluskérdést csinál abból, hogy kizárólag ezüst ékszereket visel) mesés vagyonát a pfeileni foglyok aranyfogaiból szerezte. Carl Maria Döhring a Kienast nevű nyomozónak arról beszél, hogy családja tele van gyilkosokkal. Innen nézve az tűnik plauzibilis következtetésnek, hogy Carl Maria Döhring a képmutatást akarja megszüntetni, ezért mondja nagynénjének, hogy gyilkolt. S mivel ezzel sem tud egyetlen őszinte szót kihúzni nagynénjéből, magára marad kitörni kész skizofréniájával: az őt körülvevő valóság hazug voltának lenyomatával.

Carl Maria Döhring azzal is okozhatta annak az ötven év körüli férfinak a halálát, hogy nem szaladt oda időben hozzá, amikor még segíthetett volna. Talán volt köztük valamiféle szexuális kapcsolat, ami közrejátszhatott a férfi halálában. És lehet, hogy amit Döhring a nagynénjének mond, az pusztán verbális kitörés a mindaddig általa is simán eljátszott családi hipokríziából. E három állítás kölcsönösen kizárja egymást. Mindhárom lehetősége fennáll, de a regényből nem tudjuk meg, melyikük igaz.

Amiből nem az következik, hogy amiért nem tudjuk, nem is lényeges, hogy gyilkosság történt-e egyáltalán, s ha igen, ki a tettes. A regény sajátos ismeretelmélete: a nem-tudás óriási tereit építi meg, olyan dolgokról való nem-tudáséit, melyeknek ismerete egyszerűen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember szuverén módon dönthessen saját életében.

Arról, hogy ki lehet az a hulla a regény kezdetén, hasonló konstrukciókat találunk: több jel alapján arról a Lippay Ágostról van szó, akit a regény egy másik történetéből ismerhetünk.² Összegyűjtöttem azokat a jeleket, melyek e hipotézist alátámasztják: a hulla teste arányos, sima, csaknem szőrtelen (derül ki a regény első lapjain) – Lippay Ágost testéről szintén azt olvashatjuk, hogy arányos, szőrtelen (ez utóbbi jelzőt háromszor is); a hulla minden ruhadarabja kék, alsónadrágja meg ezüstösen csillogó szilvakék – Lippay Ágost úszónadrágja szintén szilvakék; a hulla testéről a pszichológia történetében jártas nyomozó megállapítja, hogy száraz – Lippay Ágostról azt tudjuk meg, hogy “nem volt elég humora a saját nihiljébe bepillanatani”.³ A két történet közötti huszonnyolc évről viszont nem tudhatunk semmit. Ugyanakkor Hans Maria Döhring a különleges fehérneműboltban dörmögő férfihangot hall, az pedig Hans von Wolkensteinra jellemző. Ágost és Hansi jelenete a Lukács fürdőben 1961-ből nem zárja ki a lehetőséget, hogy huszonnyolc évvel később egy hírhedt berlini pincében találjuk őket, “ahol választékos és drága kínzószerszámaikkal kiszolgáltatták egymásnak magukat a férfiak“. (PT. III. 452.)

Lehetséges, ennyire következtethetünk a regényből. Minden bizonyosság olvasói konstrukció.

Nádas Péter könyve valami egészen mást mond ahhoz képest, hogy mit tartunk mérvadónak a mai gondolkodásmódokban: nem pusztán a világ működésének leírására tett emberi erőfeszítések konstrukciók, nem csupán az van, hogy konstrukciókkal van dolgom, mindenféle: társadalmi, filozófiai, teológiai, gazdasági konstrukciókkal, hanem én magam konstruálok. Mondhatnám úgy is: én magam általánosítok, én magam vonok le elhamarkodott következtetéseket, én magam egyszerűsítem le a beláthatatlan információhalmazt egy érdekemben (vagy ha mazochisztikusak a hajlamaim: érdekeim ellenében, és így érdekemben) álló szerkezetre, mellyel aztán kedvemre manipulálok.

És ezt nem lehet megúszni azzal, hogy én magam is konstrukció vagyok. Könnyen meglehet. Na és?

A Párhuzamos történetek elbeszélője elmeséli azt a rengeteg szövevényes jelenetet, álmot, fantáziálást, hazudozást, alakoskodást stb., de csak a jelenetet, álmot stb., anélkül, hogy oksági kapcsolatot teremtene köztük. Mintha minden magyarázat egy újabb rémtörténet kezdete lehetne. Az általánosítások rémtörténete. A jelentéstulajdonítások, a ráfogások rémtörténete.

Igen, keresett elbeszélőnk kimesél gondolkodásunk, ismeretelméletünk konvencionális kereteiből. Mihez kezdünk általánosítás és jelentéstulajdonítás nélkül?

Semmihez. Ne kezdjünk már végre semmihez.⁴ De keressük meg a történeteket, melyek minket is, a számunkra adott világot is építik és rombolják.

A semmihez-kezdés egyik módja a regényben az, hogy előbb történik meg a regény utolsó előtti fejezetében leírt gyilkossság – ennek pontos idejét nem tudjuk, de mindenképpen az 1956-ot követő kivégzések, bebörtönzések után, talán a 70-es évek puha kádári érájában –, a regényt indító haláleset meg később (1989 decemberében). Az elbeszélő részint összeköti a két gyilkosságot azzal, hogy pontosan azt nem lehet tudni az egyiknél, amit a másiknál talán igen, és fordítva, részint eszében sincs összekötni e két térben, időben, szereplőkben teljesen különböző dolgot. És ezen a kettőn kívül még jó néhány különféle gyilkosság belefér a regénybe, olyanok is, amelyeknél minden teljesen egyértelmű – például Peix megöli a spicli Bullát nem sokkal azelőtt, hogy őt meg Kramert a megsemmisítőtáborban brutális pszichikai kínzások után a náci katonák megölik, Döhring irányításával –, olyanok is, amelyeknél újra csak az áldozatokról tudunk, elkövetőkről nem (Szemző és két fiának halála), olyanokról is, amelyeknél csak az elkövetőket látjuk és a potenciális áldozatokat, de még a halálok hátravannak (a Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléstani Intézet tevékenysége) stb. Amiből (és a korábban már tárgyalt elbizonytalanításokból) arra következtetek, hogy az elbeszélő nem akar tudni gyilkos és áldozat közvetlen kapcsolatáról, illetve illuzórikusnak és határsértőnek tart minden tudást egy olyan eseményről, amelyet csak a benne részt vevők ismerhetnek.⁵

A semmihez-kezdés egy további módja a regényben, hogy az elbeszélő nem egyneműsíti a különféle szereplők nézőpontjából föltáruló eseményeket, de nem is különíti el szigorúan őket egymástól. Mintha ugyanaz a valaki mondaná ezt a sok különféle, olykor hangnemben, szókincsben, temperamentumban, gondolkodásmódban teljesen eltérő mondatot. Nincsen párbeszédjel, nincsen idézőjel: bekezdések vannak. Azt gondolhatná az ember, hogy nincsen hierarchia, minden mondat ugyanolyan mértékben fontos. Ez viszont csak részben igaz, másrészt viszont a hierarchia mégis megképződik, hogy aztán felboruljon. Nincsen állandó viszonyítási pont, amihez képest fejlődnének vagy hanyatlanának a hősök. Mindezzel semmi mást nem mondtam, mint hogy az elbeszélő nem mindentudó, nem instancia, nem valamiféle nádasi modor. Inkább azt figyelhetjük meg, hogy keresett elbeszélőnk milyen gyakran azonosul a figurák tudásszintjével, beszédmódjával, határaikkal, mohóságukkal, leplezkedéseikkel, öncsalásaikkal, konfúzióikkal stb.

Egy mindentudó elbeszélő csak nem állítana effélét: “Von der Schuer megérdemelte a nemének kijáró csodálatot, valóban talpig férfi volt, tizenhétben kétszer sebesült meg súlyosan a nyugati hadjáratban…” (PT. III. 92.) A szövegösszefüggésből kiderül, hogy az elbeszélő itt a fiktív Horthy Mihály jegyesének, Auenberg Imola grófnőnek a szókincsével, gondolkodásmódjával, neveltetésével és közhelyeivel azonosul, de anélkül, hogy a legkisebb utalást tenné arra, hogy ő (mármint az elbeszélő) azért másképpen vélekedik a nácizmus ideológiájának úgynevezett “tudományos” alapját szolgáltató Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléstani Intézet igazgatójának érdemeiről. Amit nem tud a grófnő, azt nem fogja az elbeszélő sem elmondani – az események, vélekedések nem közvetlenül az elbeszélő által lesznek ellenpontozva vagy megerősítve, hanem egymáshoz való viszonyaikban. Például a “talpig férfi” Ottmar Freiherr von den Schuerről megtudjuk, hogy a nácizmus idején tudományosnak mondott kísérleteit azzal kezdte, hogy egy prostituálthoz járt. Az ő élettapasztalataiból, kíváncsisága természetéből adódóan ilyen mondatokra képes a keresett elbeszélőnk: “Talán valamilyen megmagyarázhatatlan jelből, de világos lett előtte, hogy a szegény kis marburgi nő megölte magát, felvágta az ereit vagy lúgkövet ivott, ki tudja, s így további kísérletekre nem számíthat.” (PT, III. 102) Alig vehető észre, hogyan karcolja fel ez a mondat a mindentudás felszínét: hogy a megmagyarázatlan és soha többé fel nem merülő (“kis”)⁶ marburgi nő története az öngyilkosság technikájának kérdésén keresztül finoman átcsúszik egy kézzelfogható eredményre, arra, hogy von der Schuerr további kísérletekre nem számíthat. És az elbeszélő oly magától értődően használja a “kísérlet” szót emberre vonatkozóan, akárcsak a szereplő. Ugyanakkor az egyik jelenetből kiderül az is, hogy a “talpig férfi” által vezetett intézet aligazgatója Mengele doktor, aki Auschwitzban végzi tudományos kísérleteit a gazdag ikeranyagon, és ez a név, a Mengele, már nem figuraként jelenik meg a regényben, hanem mint olyan szó, amelynek konvenció szerinti jelentéséhez nincsen mit hozzátenni, mert konstans tényezője az emberi tapasztalatok történetének.

Van, ahol az elbeszélő azáltal azonosul egy figura szempontrendszerével, hogy nem hajlandó beszélni arról, amit a szereplő a fájdalom miatt, a trauma miatt hallgat el: “Nem emlékezett arra, hogy bizonyos helyzetekben milyen jól jött volna egy pár kesztyű.” (PT, I. 340.) Szemzőnére vonatkozik a mondat, ő, akinek a mestersége az emlékezés, hiszen pszichoanalitikus volt, míg a kommunizmus alatt el nem vették a praxisát, ő, akit elvittek a megsemmisítőtáborba, és két fiát ott elveszítette, róla mondja az elbeszélő, hogy nem emlékezett, és erről mindvégig hallgat ő is, csupán jelzi, hogy lenne itt valami, amire akár lehetne emlékezni, ám ő nem mond többet, mint amit szereplője el bír gondolni, el bír hordozni.

Az elbeszélő nem-mindentudására véletlenszerűen válogatott példák sorában hadd legyen az utolsó az, amelyet a regény egyik értelmezője, Margócsy István⁷ a mindentudó elbeszélő fallocentrikus obszessziójának “csúcsteljesítményeként” említ: “Ezek az angyalok emberhez méltón húzták és vonták rajta az előbőrt, amitől a hímtag barlangos testecskéi vérrel teltek el.” (PT, III. 649.) Kétségtelen, ha a mondatot egy mindentudó narrátornak tulajdonítanánk, akkor az angyalok szerepeltetése egy ilyen szituációban azt jelentené, hogy a regény nem csak kritikátlanul zagyvál össze mindent egy macsó ideológia kedvéért, hanem a “sikamlós és lapos” ítélet is érvényes rá. Csakhogy az angyalok úgy kerülnek ebbe a mondatba, hogy egy elmegyógyintézetből megszökött, huszonöt év körüli fiúval történik mindez (és nem Varró tiszteletes Dávid nevű kamaszodó unokájával, ahogy Margócsy, kétségtelenül figyelmetlenségből, állítja), s erről a fiatalemberről korábban már kiderült, hogy percepciója abszolút jóra és abszolút rosszra szűkült, veszélyérzet nélkül esik neki “a jónak“ (például a kenyérnek), és mint egy szűkölő kutya, menekül “a rossztól“ (például a veréstől). A fiatalembernek nincsen neve, nincsen saját ruhája, nincsen felelősségérzete, nincsenek jogai, nincsen emlékezete, semmije sincsen, csak a különféle szükségletekkel rendelkező teste. Az “abszolút“ számára azt jelenti: ösztönös, azonnali élvezet, illetve fájdalom. Ez nem az a jelenet, amit “önkielégítésnek“ lehetne mondani: nincsen “én“, csak puszta érzékelése egy tekintetnek, melynek hatására “a jót“ érzi. Az elbeszélő azért beszélhet angyalokról, mert a fiatalember egy számára – és csakis számára, pillanatig sem gondolhatja az olvasó, hogy itt akár rá is vonatkoztatható csábító jelenet tanúja volna – abszolút, korábban teljesen elképzelhetetlen jót érez, és ezt nem ő teszi, hiszen ő nem tud arról, hogy ő létezne.

Természetesen e példák, mint annyi más pontja a Párhuzamos történeteknek, a szabad függő beszéd, még szakszerűbben: a “citatio obliqua” elnevezésű narratív technika példái, ahogy azt Csordás Gábor írja,⁸ ehhez pusztán azt tenném hozzá, és annak tulajdonítok jelentőséget, hogy a szereplők beszéde, sajátos (olykor rendkívül különös vagy éppen korlátolt) tudása a regényben közvetlenül sehol ki nem igazíttatik, nem lesz sem cáfolva, sem kiegészítve, hanem marad annyi, amennyit az a szereplő tudott vagy mert tudni. Nincsen olyan elbeszélő, ki e hangoknak fölébe kerekedne, amit úgy is lehet fogalmazni, hogy nincsen beszéd, amelybe a szereplők beszéde szabad és függő módon beépül.

De akkor ki analizálja azoknak a szereplőknek a helyzetét, akik nyilvánvalóan nem volnának képesek analitikusan gondolkodni? Ki mondhat például ilyet:

“Gyöngyvér élete a végletes becsvágyak és a kicsinyes egzisztenciális veszélyek két meredek partja között zajlott, s ezért ritkán is kockáztatott meg olyasmit férfiakkal, amit nem ismert. A nélkülözés, a hiány, a szükség és a lemondás volt az erősebb, s ezek az élmények eleve meghatározzák, hogy mit ismerhet, mit nem szabad, mit kell megtagadnia.” (PT. I. 293.)

Gyöngyvér ugyan nem, mert ő vagy udvariasan beszél, vagy trágár szavakkal gondolkodik, vagy mások szókincsét használja (“vérdilettáns”, mondja az énektanárnője után, “parázna porhüvely”, mondja gyerekkori vallásórái emlékeként, “haszontalan”, “paszkonca”, mondja gyermekkori Árvácska-tapasztalatai fölidézésekor), vagy valami ősi gyöngéd (sus-sus) vagy félemetes hangokat ad ki, elképesztően izgalmas figura, de ilyen distinkciók és összefüggések mégis elképzelhetetlenek volnának részéről. Az elbeszélő a regény ilyen helyzeteiben mégsem a mindentudás régimódi illúziójának pozíciójából szól:⁹ a szereplők és viszonyaik árnyalt elemzései egy olyan pontról hangzanak el, ahonnan a szereplő maga szólna, ha rálátna helyzetére.

Nádas szerint ez soha nem lehetetlen.

Ehhez az írónak azt kell tennie, az emberi viselkedésmódok alapos megfigyelése mellett, hogy ő maga hallgasson. Érje be annyival, hogy a lehetőséget megírja, de pusztán az adott figurára vagy helyzetre illő lehetőséget, nem egy absztraktumot, nem azt, ami egy koncepció alapján elvárható. Várja ki, míg a szereplő rájön. A Hatodik levél építőmestere rájött, a Párhuzamos történetek Gyöngyvére – mostohaapja révén tudjuk meg, hogy valami író barátja a rádióhoz protezsálta be népdalénekesnek – nem. Lehrné Demén Erna, aki föladja hivatását, hogy a mindenkori hatalom szolgálatában álló, őt folyamatosan megcsaló professzor feleségeként abszolválja életét (a hajdani herceg, a történet jelenében taxisofőr Bellardi szólítja “doktor asszonynak”, amit Lehrné szinte maga is elfelejtett), Lehrné tehát mindvégig azon töpreng, milyen lehetett volna a másik élete, amelyik nem hazugságokra épül.

“Én senkivel kapcsolatban, soha, reményt még föl nem adtam.”¹⁰ Nádas Péter Edelsheim Gyulai Ilona memoárjáról írt kritikáját elolvasva¹¹ nem csupán azt tudhatjuk meg, hogy a Párhuzamos történetek harmincas években játszódó eseményszálának figurái a valóságos történelmi helyzetben milyen támpontok szerint tájékozódtak a világban, hogyan tudták önmagukkal elfogadtatni saját cselekedeteiket, és ennek máig milyen konzekvenciái vannak, hanem a nádasi lehetőség-látásnak, a figura adottságaiból következő másik történetnek is látványos példája. A kíméletlenül következetes elemzéssel igazolt lesújtó ítéletei után (“szentimentális leányregény”, “az öncsalás mélysége”, “öncenzúrára épített, opportunista” stb.) Nádas fölvázol egy másik lehetséges történetet, egy másik lehetséges nőt, akivé válhatott volna Edelsheim Gyulai Ilona: “Látok egy kivételesen intelligens leányt, akit a többi Edelsheim Gyulai kisasszonnyal együtt elhagyott az édesanyja. A lány az elefánti kastély parkjában, illetve a környező erdőkben bolyong, vadállatok társaságában érzi jól magát. […] Engem a személyes tragédia rázott meg, amit Edelsheim Gyulai Ilona nem írt meg. A becsületnek és a kötelességnek az a mélyen pogány felfogása nyűgözött le, amely csupán akkor engedi hozzá a saját életéhez, amikor vadállatokkal társalkodik; könyvének két kötetében mindössze néhány oldalon. Ezek nagyon szép oldalak. Mintha létezne egy névtelen, tulajdonságokkal alig rendelkező lény a világegyetemben, akit egy Edelsheim Gyulai Ilona nevű személy egy életen át elkísért, de soha nem engedett szóhoz. Olvasás közben ő maradt erősebb, Edelsheim Gyulai Ilona jelzői leperegnek róla.”

“Végre szabad volt” – olvassuk a regény harmadik, A szabadság lélegzete című kötetében. Majd újra, egyes szám első személyben: “végre szabad vagyok”. Csakhogy pont mint egy viccben: végre szabad vagyok, mondja a börtönőr.

Nádas regénye könyörtelenül végigmondja mindazt, amit ez a szabadság jelent. Balter Gyula harminc éven át fegyőr volt a váci börtönben, kiszolgálta a Horthy-rendszert, a Rákosiét és a Kádárét, mondja a Varró nevű lelkésznek. A lelkésznek kivégezték a fiát az 1957-es megtorlási akciók során, a börtönőr nyilván tud a kivégzésekről, de azok számára természetesek: úgy élte le életét, hogy a rabok testi fenyítése, halálra kínzása számára munkaköri kötelesség volt. Esze ágában sincs bármit is megbánni, nincs olyan pont életében, ahonnan nézve vad kegyetlenkedései számára ne volnának magától értődő dolgok. Ahogy magától értődő számára az is, hogy gyerekkorában nyomorék öccsét anyja helyeslésével kínozza, az is, hogy felnőtten a mégis életben maradt öccse feleségét megbassza, hogy saját feleségét gáttalanul gyűlöli, és magában fogadkozik, hogy fiát megöli.

A szabadság helyszíne látszólag békés, nyugalmas. Balter nyugdíjas éveire fölépített egy kis házat, udvarán bőven termő barackfa, télire málnát főz be. Csupán a Duna választja el hajdani szolgálati helyétől, a váci börtöntől, olykor áthallatszanak onnan a hangok. Balter ettől nyugodtan élvezné szabadságát, ami megzavarja, az a bögölyök csípése délben: “Úgyis megölöm, ismételgette magában, holott valamiként zavarónak találta új életében ezeket az ismétlődő kis gyilkosságokat.” (PT. III. 582.) A mondatban a “kis gyilkosságok” egyértelműen a bögölyökre vonatkozik, viszont az “úgyis megölöm” egy tehetetlenségét semmilyen körülmények között elismerni nem képes, virilis ember artikulálatlan gyűlöletét jelzi, a puszta indulatot a gyilkosságra, melynek tárgya lehet akár egy bögöly, akár a saját fia, akitől fél, hogy meg akarja ölni őt a pénzéért. Balter Gyulát a legkevésbé sem érdekli, hogy munkája során mennyit árthatott embereknek; új, barackfás életében a múlt nem játszik semmiféle szerepet, nem gondol mindarra, amit láthatott és ő maga előidézhetett a börtönben – Balter Gyula aztán tényleg nem egy analitikus alkat. A Párhuzamos történetek koncepciója szerint az összes szereplő közül egyedül ő részesül a szabadság állapotában. Ennél józanabbat, depatetizálóbbat aligha lehetett volna kitalálni.

Az ember Nádas regényében olyan, hogy szabad nem lehet soha, sem tudása, sem művészete révén, sem szerelmeskedéskor, sem akkor, amikor a szabadságért kitört forradalomban vesz részt, hanem csak akkor, amikor élete hivatását képező rémtetteiből törvényesen visszavonulva, önnön konfúz gyermekkori jelenetein kívül semmire nem emlékezve, homályos tudatlansággal gyilkosságra készülődve vityillója előtt magányosan üldögél (“szellőzködik“ – ez az igencsak plasztikus ige, amellyel Nádas a nyugdíjas börtönőr cselekvését jelöli). Ez volna a szabadság lélegzete.¹²

Nádas történeteiből az következik, hogy a szabadság viszonyfogalom: ha új, szabad életét magányosan kívánja Balter leélni, ahol szabadságát az szavatolná, hogy nem zavarja őt senki, akkor jönnek a bögölyök, és jönnek a múlt kísértetei. És Balter egyre dühödtebben csapkodja a bögölyöket, és egyre betegesebben fél a fiától (hiszen az anyja is el akarta pusztítani nyomorék fiát), lépteket hall, a kéznél levő szöges deszkával némi tusakodás után megöl valakit, lehet, hogy az elmegyógyintézetből megszökött fiatalembert, aki Balter barackfáján rejtőzött el, de lehet, hogy Varró tiszteletes unokáját, aki alvajáró lévén eljuthatott azon az éjjelen Balter kertjébe.

A szabad Balter áldozata vagy egy gyerek, vagy egy társadalomból kizárt emberi lény.

Majd a hajnali komppal visszamegy a váci börtönbe, ezúttal hogy önmagát föladja. De a föladás gesztusában sincsen semmiféle nyoma a moralitásnak, pusztán az általa érzékelt társadalmi gépezetet működteti, akár azzal, ahogy a megfelelő helyen a megfelelő bejelentést teszi, akár azzal, ahogy hajdani őrtársaival elviccelődik a női patkányról (Nádas leírja azt is, kíméletlenül, hogy a “női patkány” kifejezés a jelszó, a belépő a börtönőrtársak közé, ezt értik meg azonnal, ezért a fölszabadult nevetésük: Balter nem felejtette el azt, ami összekötötte őket, amiről valamilyen ösztönös módon érzik, hogy más közegben nem lehetne beszélni róla – arról, hogy az őrök a börtönben legendaszerűen mesélt megtörtént eset után mit ajánlanak a foglyoknak szexuális szükségleteik kielégítésére).

Balternek nem adatott volna esélyt? Dehogynem, a szerző a konvenciókat újra megszegve gyilkossága előtti napon még Varró tiszteletest is rászabadítja, akit erős, határozott férfinak talál ki Nádas, Balter ízlésére, és el is kísérteti vele Baltert a Dunához, ahol a nyugdíjas börtönőr meztelenül fürdik. Hiába, a lelkész minden szava – a “készségesen” éppúgy, mint a “gondviselés” – irritálja, Balter nem tudhat mit kezdeni valakivel, aki nem az ő börtönőri rétegnyelvét beszéli.¹³

Balter személyisége mégsem vezethető le pusztán társadalmi helyzetéből. A regényben Balteréhez hasonló gyerekkori környezete és tapasztalatai vannak két figurának is: Gyöngyvér az egyik, csakhogy ő az áldozat pozíciójából tapasztalta meg a kegyetlenséget, így életben maradásához az alkalmazkodás volt a megfelelő stratégia, Gyöngyvér képessé vált arra, amire Balter képtelen: a szerepjátékra, a különféle társadalmi szituációk szerinti regiszterváltásokra; az elmeotthonból szökött fiatalember a másik – az ő elméje beleszakadt a társadalom–individuum feszültségébe, és egyáltalán nem beszél. Azt nem tudni, hogy ha e két figura olyan testi erővel rendelkezett volna, mint Balter, és ha úgy uszították volna, mint Baltert az anyja, nem válhattak volna-e szintén gyilkosokká. Van rá példa: Bellardi és Madzar gyerekkori sötét története, amiről oly intenzíven hallgatnak mindketten,¹⁴ egy ártatlanul kezdődő gyilkosság: Gottlieb Ármin testi hibás fia a fa tetején olvas, ők dobálni kezdik kővel (miként az állatok is kikezdik a sérült példányt) – talán ők ketten nem mentek volna el a végsőkig, de arra jött egy gyermekcsapat uszadékfát halászni, és azok már addig le nem álltak, míg a fiú a fáról a Dunába nem esett, és ott nem lelte halálát. Soha nem derült ki, mi történt valójában: a kisváros lakói tudták, hogy minden nyáron valaki belefullad a Dunába – Bellardi és Madzar között viszont átláthatatlan és uralhatatlan kapcsolat jött létre, melynek szövődménye, hogy Bellardi tagja lesz valami magyar fajvédő társaságnak (melynek egyik vezetője Lehr professzor), és Madzart is – bár nem állt szándékában, hiszen tragikus házasságáról Elisával akart beszélni – próbálja beszervezni, Madzar pedig, bár nevetségesnek tartja az egészet, ráádásul éppen egy zsidó nőbe szerelmes, elhatározza, hogy igent mond. Akár a nyilas mozgalom megalakulásának egyik epizódja is lehetett volna ez.

A megfékezett nyers testi erőre az egyetlen példa a lelkész figurája. Mindazonáltal életében egyszer ő sem volt képes uralkodni indulatán, és ha nem is közvetlenül, de fejében összekapcsolódott saját (szexuális) indulata és a vésztői asszony halála – vezekelt is érte hátralevő éveiben.

A Párhuzamos történetekben, szemben az Emlékiratok könyvével, sem a szerelmi, sem a társadalmi egyesülés nem jelent szabadságot. Gyöngyvér és Ágost (és Szemzőné Arnót Irma) szerelmi kettőse (hármasa) több mint száz oldalon át a testi kommunikáció kudarca – értelmezésemben nem azért járnak más-más dolgok Gyöngyvér és Ágost fejében, mert a szerző nem tudott volna még egy olyan szép, mély, izgató és szívszaggató szerelmi egyesülést leírni, mint amilyen az Isten tenyerén ülünk fejezetben az Emlékiratokból, hanem mert itt másként van kitalálva a regény: társadalmi, élettörténeti kötöttségeiből kiugorhat ugyan az ember, de az az ugrás magányos ugrás (és nem vezet szabadsághoz). Ilyen Kristófé a Margit-sziget éjszakai életébe, melynek következő ugrása kis híján konkrétan a Margit hídról a Dunába; és ilyenek Lehr professzor pénzen megvásárolt, röpke kapualji “inherens kopulációi”.

Kristóf és Lehr professzor szociális hálójukból való magányos kitöréseit alapjaiban határozza meg az a társadalmi helyzet, amely Budapestet az 1960-as évek elején jellemezhette. Nádas rendkívül ökonomikusan helyezi el ennek jeleit: Kristóf kalandja a Margit-szigeten egy időben történik a négy idős nő éjszakai kártyapartijával, valamint Ágost és Gyöngyvér szeretkezésével. A négy rendkívül intelligensnek kitalált nő – a múlt párkái – azért kártyázza át az éjszakát, mert nem tud aludni – meséli Gyöngyvér Ágostnak.¹⁵ Hogy miért nem: lassan kiderül, hogy Arnót Irmának két fia és férje pusztult el 1944-ben, a koncentrációs táborban (vagy útközben), Szapáry Mária grófnő egy végzetes leszbikus szerelem utolsó napjait éli, mielőtt megölné mozgásképtelenné vált szerelmét, Koháry Elisát és önmagát, Dobrovan Bella és Huber Margit Párizsban tanultak táncot, illetve zenét, most magányosak – a 60-es évek Budapestjének szocialista realista művészete aligha tartott igényt képzettségükre. Kristóf meg túl van egy átnevelő árvaházon, ahová azután csukták be mint a szocialista rendszer potenciális ellenségét, miután apját kivégezték; nevét is megváltoztatták, nagynénje, Lehrné Demén Erna keresi meg és fogadja magukhoz, Lehr professzor házába, egy olyan házba, ahol semmi sem az, aminek mutatja magát.

Lehr professzor nyilas múltjával a kommunista hatalom első emberei közt van, rendezett családi körülményei mellett pedig brutális promiszkuitásban él, a kettőt pedig zavaros ideológiájában, a már említett “inherens kopuláció” elméletében ötvözi, mely elmélet egyszerre próbált zsidóellenes és kommunista lenni, Lehr professzor ugyanis véle gondolta opponálni az általa zsidónak és individualisztikusnak nevezett libidóelméletet. A gyakorlatban kopulációi tárgyai züllött, büdös, lehetőleg árva szót nem szóló, egy húszforintossal beérő páriák voltak.¹⁶

Kristóf útján az éjszakában a vezérlő csillag szintén a húszforintos lesz: a férfiról, aki ellenállhatatlanul vonzani fogja, “az óriásról” egy helyen az áll, hogy hasonlít a húszforintos bankjegyen látható “óriáshoz”. A bankjegynek nyilván a versójáról van szó: széles vállú, keskeny csípőjű, meztelen férfit ábrázolt, szemérmét éppen hogy eltakarta egy laza lepel, bal kezében búzakéve, jobbjában a kalapács: a szocreál esztétika pozitív hőse maga.

Két ember ugrása azért nem lehet szinkronban, mert nem ugyanabból ugranak, ami önmagában még nem volna akadály – az az akadály, hogy nem tudják, voltaképpen honnan is ugranak. Ebből következik a szerelmi játék minden tettetése. Ezért vacillál annyit Ágost, vajon orálisan próbálkozzon-e Gyöngyvérnél, és ezért gondol arra, hogy barátja, Rott André már rég megtette volna a helyében. A szeretkezés legintenzívebb pillanataiban más-más vízióik vannak, egyik sem a beteljesülést szuggerálja: Ágost úgy érzi, mintha úton lenne, Gyöngyvért meg mintha örvény húzná be az iszapba. A nagy, közös élvezet, a szeretkezés utáni pisilés a kötelékektől való megszabadulás tehetetlenségből fakadó, önfeledt paródiája. (A beteljesülés egyikőjük számára mégis eljön: míg Ágostot elnyomja az álom, Gyöngyvér Szemzőné zongorája mellett, miközben gyermekkora jár a fejében, amikor nevelőanyja a tyúkólba zárta, kiénekli azt a fisz hangot, melyet hiába próbált annyiszor énekóráin.)

Egy harmadik ember jelenléte két ember egyesülésénél az egyesülés jelentését kezdi ki (akkor nem kezdené ki, ha a harmadik is részese lehetne, ami az adott szituációban, az Ágost és Gyöngyvér szeretkezésénél asszisztáló Szemzőné esetén társadalmi-, személyes élettörténetbéli- és korkülönbségek miatt elképzelhetetlen). A regény szerelmi kapcsolataiban többnyire van kizárt harmadik (negyedik stb.) ember: Szemzőné és Madzar viszonyát Szemző (és a holland asszony és Bellardi) árnyékolja be; Kristóf és Vay Kláráét Simon, Klára férje; Bellardi és Elisáét Szapáry Mária; Szapáry Mária és Elisáét finoman Szemzőné, durván a betegség; Demén Erna és Geertéét a társadalmi biztonságot szavatoló Lehr professzor; Demén Erna és Lehr professzor között a kölcsönös udvariasságon kívül nincs is viszony stb. stb.

A szabadság nagy pillanata az 1956-os magyar forradalom lehetne, így jelenik meg (ekkora erővel valóban először) az Emlékiratok könyvében, a regényt ezért külön ünnepelték¹⁷ (bár a Párhuzamos történetek olvasása közben egyre jobban feltűnik az akkori mondatok józan kiegyensúlyozottsága): “A tömeg abban a kora esti órában még nem evett meg, nem tüntetett el magában, mint később annyiszor, nem vette el a személyiségemet, hanem sokirányú engedékenységével épp azt tette lehetővé, hogy a saját testem életének legelemibb feltételében, a mozgásban érezzem, ami mindenkiben közös, érezzem, részei vagyunk egymásnak, és mindenen túl vagy mindenen innen azonosak mindenkivel, amitől aztán nemhogy nem volt arctalan, miként azt a tömegről mondani illik, hanem olyan arányban kaptam arcot tőle, amilyen arányban én is arcot kölcsönöztem neki.”¹⁸

Az Emlékiratok egyik története a kommunista diktatúrában befolyásos politikai funkciót betöltő apától megszabadulni próbáló fiúé: a forradalom, az együtthömpölygés a jelszavakat skandáló tömeggel, a vétlen koincidenciák, ahogy egymásra találnak a jó barátok, eksztatikus, személyiséget formáló élmény (amit az elbeszélő évekkel később, Berlinben hiába próbál elmondani szerelmének, Melchiornak – a forradalom intenzívebb viszonyt jelentett számára, mint a fokozhatatlan intenzitású szerelme. Vagy: már abban a regényben is jelezte Nádas annak a nagy szerelemnek a határait). Az Emlékiratok a szülők promiszkuus politikai viszonyain túl próbál lenni: a forradalom az egyik lehetséges kilépés, a mitológiai örök minták fiúszerelemben megvalósuló szabad viszonyai a másik út.

A Párhuzamos történetek nem dédelgeti a mindentől elszakított jelen és a mindent átható örökkévalóság ideáját, nem próbál a múlttól szabadulni: szereplőit, viszonyaikat, a társadalmi folyamatokat az emberi idő, sajnos: múlt–jelen–jövő fárasztó hármasában mutatja be.¹⁹ A forradalmat Kristóf szemszögéből látjuk, ő is pubertáskorú fiúként tapasztalja meg, akárcsak az Emlékiratok névtelen elbeszélője. És egészen mást lát: a tömeg nem mozgásban van, hanem áll a kenyérsorban (mert annak a sok embernek, hiába minden eksztázis, ennie kell), kenyér nincs, a tömeg mozogna, haladna előre, de mindhiába, ettől egyre nagyobb a feszültség, közben megérkezik a tank, és lő.

A budapesti tömegnek 1956-ban nem volt hova mennie – ezt az élményt formálja meg óriási erővel a Párhuzamos történetek. Véres, átláthatatlan, ijesztő. Nádas a végét abban a pillanatban jelöli meg, amikor egy tömegnyi gyereket NDK-ba visznek úttörőtáborba, és a pályaudvaron keletkezett zűrzavarban néhány pattogó vezényszóra a szülők “miként töltelék a bélből, a következő pillanatokban megadóan átnyomódtak a csarnok két nyitott bejáratán.” (PT. II. 297.) Valamikor valóban el kellett kezdődnie a forradalom elfelejtésének, hogy az ilyen-olyan engedményekre, kedvezményekre alapozó Kádár-rendszer elkezdődhessen.

A politikai pornó csúcsjelenetét Nádas a Lukács fürdőben játszatja el. Karakas elvtárs, az államtitkár (1961-ben vagyunk) Rott Andrét magához inti, és együtt úszkálnak a rövid medencében. A szép és vékony testű Rott André erőfeszítése kettős: illedelmesen maradjon egy kissé hátrább a súlyfelesleggel küzdő nagyhatalmú embertől, valamint saját pozíciója megerősítése érdekében árulja el barátját, Ágostot. Mindkét törekvését siker koronázza. Az árulás himnusza következik. (Nagy igyekezetében még Karakas elvtárs combját is sikerül a víz alatt megsimogatnia.)

Az adott közegben Rott André tettének nem III. Richárd magasztos elvetemültségéhez van köze, sokkal inkább a kor társadalmi viszonyaihoz, melynek kettős mércéje szerint egyrészt (nyíltan hangoztathatóan) a kollektivitás, másrészt (rejtetten) az önérdek a legfőbb erény. A mind politikai, mind pszichológiai értelemben elfojtott 1956-os forradalom után vagyunk.²⁰ (Az Emlékiratokban az ’56 előtti “tiszta kollektivitás” legfőbb eszméje nevében kutatnak a gyerekek, az elbeszélő és Maja, hátha kémkedés vádjával ők is följelenthetnék befolyásos pozícióban lévő apjukat, és ezzel kommunista hősökké válnának, mint ahogy az az iskolai példázatban szerepel.) Rott André nem naiv, csupán tisztán látja és követi a dolgok logikáját: “Mégiscsak intézmény volt, s nem testi-lelki jóbarát.” (PT. III. 364.)

Rott André az 1960-as évek Lukács fürdőjében elárulja barátját, de persze ebben nincsen semmi különös, barátja maga is a hatalom szolgálatában áll, és bizonyára – ez volt a kor logikája, s eléggé beette magát azóta is a magyar közgondolkodásba – ő is ezt tette volna a helyében. Elegánsan, könnyedén zajlottak ezek az árulások, kifinomult tolvajnyelven: annyit mond Karakas elvtársnak Ágostról, hogy “vakond”, “kozmás ügy”, meg “berozsdázott”, ami, ha jól értem, azt jelenti, hogy kettős ügynök. Ilyet viszont meglehetősen brutális lett volna mondani: gyöngéden áruld el, éppen, hogy érintsd, ettől puhult a diktatúra.

Nádas ezt az árulást olyan történetbe helyezi, mely összefüggést teremt a huszadik század két diktatórikus politikai rendszere között: Ágost ennek nyomán azt a kényes megbízatást kapja, hogy az Eichmann-iratokat vigye el Budapestről Jeruzsálembe, a tárgyalásra, viszont az iratoknak, így dönt a kommunista hatalom, mégsem kell valamiért odajutniuk, így gondoskodik arról, hogy az athéni repülőtéren nyoma vesszen mind Ágostnak, mind az iratoknak. (Lehet, hogy Ágostot megölték már a reptéren, amikor eltűnt az iratokkal együtt, lehet, hogy máshol tovább élt, és ő a regény eleji hulla. És más lehetőségek is vannak.) Nádas arról nem beszél közvetlenül, hogy miért nem akarta a kommunista hatalom az Eichmann-papírokat kiadni (ami viszont történelmi adat), de hát egy-két ok világos: például Lehr professzor kiemelkedő szerepe mind a nyilas mozgalomban, mind az akkori hatalomban, vagy a magyar politikai és szellemi elit felelőssége a zsidóüldözésben (a Bellardi–Madzar szál, benne a titkos társaság olyan nobilitásai, mint a háttérből egyetértő kormányzó úr, vagy mint az író Németh László és Szabó Dezső [PT. II. 309.], továbbá ugyanehhez a szálhoz tartozik Vay Elemér gróf és kormányfőtanácsos titkos megbízatása: fölmérni Mohácson a logisztikai szituációt a zsidók szállítása szempontjából, valamint az egész országban a rekvirálandó zsidó vagyonokat).

A pornográfia szó a görög ορνή-ból ered, jelentése: valami, ami eladott. A magyar elárulni ige az eladni, áruba bocsátani (fölbecsülni – előtte még: fölbecsülhetővé tenni – értékét, és azon az áron eladni) konkrét jelentését morálissá szublimálja. Rott André a barátját árulja el, árulása a barátság pornográf redukciója. A személyes viszonyok föltárá-sával látjuk meg a regényben, hogyan jöhetett létre egy egész társadalmat átható árulás. Politikai pornó minden olyan társadalmi viszonyulás, mely az embereket egyetlen létező vagy ráfogott tulajdonságukra redukálva csoportba sorolja és kirekeszti.

“A saját indokolatlan ingerültségét egy idő után észre kellett vennie. Minden esetleges zaj megzavarta. Nem lehetne azt mondani, hogy a munkájában zavarta volna, hanem abban a bensőséges folyamatban, abban a múltra és jövőre nyitott belső beszédben, ami a munkájához tartozott. A parti fecskék éles visongása pedig oly közel hozta hozzá Szemzőnét, hogy bármiként terelte el róla a figyelmét Bellardival, egy kicsit azért mindig rá kellett gondolnia. Mintha a képzeletében a Szemzőnével kéne a Bellardit agyonütnie, vagy ha ez a fecskék miatt nem megy, akkor fordítva.

Lassan telt ki a nyár, s egyszer csak azon kapta magát, hogy hiszen ezek fecskék, akik Szemzőnére emlékeztetik, s egyre forróbbak lettek a nappalok.” (PT. III. 49–50.)

Ezek a fecskék mindhárom kötetben feltűnnek – gondoltam, velük zárom írásomat, hátha “a végén megint minden fölragyog”, ahogyan azt Esterházy Kis magyar pornográfiájában olvassuk.²¹

Tehát: a fecskék először Carl Maria Döhring álmában jelennek meg, amikor a pfeileni koncentrációs táborból valahogy kiszabadult foglyot fürdetik, a Royal Air Force magyar hadnagya – Rott André, őt álmodja Döhring – kérdezi tőle nevét, ő erre a számot mutatja alkarján, mire a hadnagy, hogy kétségtelenül késlekedtek, de most itt vannak motorkerékpáros századukkal – a fecskékkel! –, és ők majd igazságot tesznek: fölgyújtják Pfelient. Döhring tiltakozna, de zsidó fogolyként tudja álmában, hogy egy ember nem volt a városkában, aki ártatlan lett volna. A második kötetben Bellardi és Madzar gyerekkori barátságának történetében van jelentősége a fecskéknek: Bellardi emlékezetében részint ha a fecskék nem védték volna oly ádázul fészkeiket, akkor ők nekiláttak volna kiásni a mohácsi csatában elpusztultak csontjait (II. 249–249.), részint a parti fecskéknek köszönhetően megtalálták azokat (II. 312.). Nádas Péter humoros szerkesztése itt is pompásan megfigyelhető: egymásnak ellentmondó/egymást kölcsönösen kizáró állításokat helyez olyan tágabb kontextusba, ahol, miután ellentmondásosságuk föltárult, már nem az a kérdés, hogy melyik az igaz. A fecskéket nagyon megdolgoztatja: már Bellardi emlékezetében összezavarodtak, de legalább a Bellardi–Madzar–fecske viszony állt, Madzar fejében viszont a fecskék Szemzőnét asszociálják, holott nyilván Bellardit kellene – klasszikus bohóc-helyzet, ahol Szemzőné, Bellardi és a fecskék egymás helyére aspirálnak.

Az más, hogy Döhring álma miatt a fecskék mégis csak eszébe juttathatták Szemzőnét. Ehhez pusztán egyazon történetben kell elgondolni álmot, emlékezetet és valóságot, valamint az 1930-as évektől kezdve az egész huszadik századot.

Gottlieb Ármin történetéből pedig azt tanultam, hogy a jól végződő meséket nem mondják végig.

(Nádas Péter életműsorozat, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005, I. kötet: 432 oldal, 2500 Ft; II. kötet: 392 oldal, 2400 Ft; III. kötet: 696 oldal, 3000 Ft)

Jegyzetek