Katona Zsuzsa: – Balassa Péter a Pannonhalmi Szemlének is szerkesztője volt. Hogyan emlékszik a közös munkára?

Varga Mátyás: – Balassa Péter akkor kezdett Pannonhalmára járni, amikor én még teológiát tanultam; tehát a mi találkozásunk nagyjából a nyolcvanas évek közepére tehető. Később, amikor a teológiai stúdiumok befejezése után Budapestre kerültem magyar-francia szakra az egyetemre, talán már a második félévtől áthallgattam az Esztétika Tanszékre, és így találkoztam újra Péterrel. Nagyon szerettem az óráit. Először mindenképpen mesterem, tanárom volt; és aztán később rendszeresen találkoztunk, beszélgettünk, így lettünk barátok.

Az órái szinte mindig késő délután voltak, este értek véget a Szerb utcában, és minden félévben volt néhány hallgató, akikkel hazafelé menet leültünk még egy sörre az Ibolya presszóban. Mindez nagyjából a rendszerváltás éveire tehető. Akkortájt jó néhány folyóirat indult, nagyon jó folyóiratok, nekünk mégis az járt a fejünkben, hogy a Pannonhalmi Szemlét újra kellene indítani, mert az tudhatna valamit, amit a többiek nem. Ezt elmeséltem Péternek, és látszott, hogy őt is rettenetesen foglalkoztatni kezdi. Nagy lehetőséget látott benne, és lényegében így történt, hogy már a lap indulásakor ott volt a szerkesztők között, és szinte egészen haláláig igen aktív tagja volt a szerkesztőbizottságnak. Nem csak a neve volt ott, hanem ő azok közé a szerkesztők közé tartozott, akik elsőként olvastak el írásokat. Nagyon hamar reagált is, ötletei voltak, hozott szerzőket, szövegeket. A lapnak ez sokat jelentett, hiszen kinyitott egy világot tanítványai, kollégái, barátai körében, s ez nem az a kör volt, amihez mi evidens módon közel álltunk, vagy akiket nélküle csak úgy megkérhettünk volna, hogy írjanak a Pannonhalmi Szemlébe.

– Mi volt az a lehetőség, amit Balassa látott a lapban?

– Azt gondolom, hogy Pannonhalma Péter számára sokat jelentett, szeretett ide jönni. Szerkesztőként pedig a munka is megkívánta, hogy jöjjön; és jött szívesen. Többször töltött hosszabb időt az apátságban még a betegsége alatt is; de volt, hogy Jutkával itt töltötték a szilvesztert. Általában pihenni jött, távolságot venni a mindennapi dolgoktól. Ilyenkor rendszeresen tartott órákat az iskolában, előadást a gyerekeknek. De Pannonhalmában mindenekelőtt a hely nyitottságát szerette. Úgy tűnt számomra, hogy amikor Péter idejött, akkor valamiből kikerült. Kikerült a budapesti nyüzsgésből, azokból az emberi feszültségekből, problémákból, amelyek nyomasztották, és töltekezni próbált. Néha talán még önmagától is sikerült távolságot vennie, ha itt volt, és ez láthatóan nagyon jótékonyan hatott rá. Azt hiszem, hogy a saját nyitottságát, saját tágasságát valamilyen módon és mértékben rokonnak érezte Pannonhalma nyitottságával és tágasságával; és ennek a kettőnek a korrespondanciája hozott létre valamit, ami nagyon jól működött. Péter nagyon a helyén volt a Szemlében, és ő is büszke volt a lapra, meg arra is, hogy ez a két világ képes együttműködni.

– Ez a nyitottság az ökumenét is jelenti?

– Az ő nyitottsága mindenképpen jelenti az ökumenét is, de az ökumenét a legtágabb értelemben gondolom, és a fogalom így aztán kiterjesztendő mindazok körére, akik valamit nagyon szigorúan és következetesen keresnek. Ez a lapnak is benne volt az értékrendjében; ezt Péter csak megerősítette, de azóta is így gondoljuk. Ez egy ökumenikus lap – a szó legtágabb értelmében.

– Milyen ember volt a Péter, istenkereső vagy Istent megtaláló ember?

– Azt hiszem, hogy mindannyian keresők vagyunk. Azt mondja a mi Regulánk, Szent Benedek Regulája, hogy a monostor “az Isten keresésének az iskolája”; és ilyen értelemben Péter nagyon értette, hogy miről van itt szó. Azt gondolom, hogy ő ebből a szempontból is nagyon összetett személyiség volt; nem szabadna sem elfelednünk, sem leszűkítenünk ezt a komplexitást.

Nagyszerű tudós és tanár volt Balassa Péter, ugyanakkor olyan ember is, akinek a hitről, a vallásról komoly meglátásai és tapasztalatai voltak. E meglátásoknak és tapasztalatoknak részét képezte a kétely is, ami néha elidegenítette nemcsak az egyház (vagy egyházak) szervezeti megjelenésétől, hanem magától a hittől is. Volt, hogy így vagy úgy kívülállóvá vált. Mindezeknek a feszültségéből született meg, amit ő kihozott magából. És ezt én így érzem igazán érdekesnek és hitelesnek, hiszen soha nem valaminek a nyugalmából beszélt ő, nem valaminek a birtoklási helyzetéből, hanem mindig a keresésnek, mindig az útonlevésnek a pozíciójából.

– A bencés Regulához képest belefért a rendbe az ő vallásossága, hiszen őt nehezen lehetett a tételes vallás reguláit elismerő emberekhez sorolni?

– Nem is próbáltuk őt soha beszűkíteni. Amikor itt volt Pannonhalmán, mégis úgy érezte, hogy a tételes vallás megélése, úgy, ahogy az itt történik, számára üzenetet hordoz. Nagyon szívesen jött el esténként a szerzetesek zsolozsmájára, vagy nagyon szívesen vett részt a vasárnapi szentmisén is, és az is látszott, hogy ezt nemcsak kuriózumnak tekinti, a “couleur locale” részének, hanem számára is sokat jelent, fontos. Soha nem támasztottunk Péterrel szemben elvárásokat…

Az egyház, mint szervezet és intézmény is, mindig érdekelte és foglalkoztatta. Egyszerre volt benne egyfajta felelősségérzet az egyház iránt és kritika az egyházzal szemben. A kritika mögött még akkor is az egyházért való aggódás állt, amikor a szavak keményre sikerültek. Úgy érezte, hogy ehhez az egyházhoz neki köze van, még akkor is, ha intézményes formáinak és hitbéli elvárásainak nem szeretne maradéktalanul, minden tekintetben megfelelni.

– Arról tud valamit, hogy miért választotta ő a keresztény vallást, hiszen ugyanennyi erővel a zsidó vallást is választhatta volna?

– Azt, hogy miért választotta a kereszténységet a zsidóság mellett, mert igazában ez a helyes viszony, nem tudom. Ő mindig is megmaradt valamennyire zsidónak, saját zsidó gyökereit pedig evidenciaként kezelte. Hogy a kereszténység mégis miért volt számára ennyire érdekes, erről nagyon nehéz beszélni.

Számára az Evangélium sokat jelentett, és az a Jézus-alak, aki az Evangéliumból kirajzolódott, nagyon foglalkoztatta. Ha megnézzük az írásait, akkor sokszor találunk bennük evangéliumi hivatkozásokat. Azt hiszem, ha egyszer valaki Péter szövegeinek evangéliumi hivatkozásait sorra venné, két hivatkozási módot találna: az egyik, amelyik abszolút a hívő ember pozíciójából nyúl az Evangéliumhoz; de emellett van egy másik hivatkozási mód is, s ez az Újszövetséget olyan kultúrtörténeti referenciaként értelmezi, amihez valamilyen módon meg kell keresni mindenkinek a saját viszonyát. Péter számára nagyon fontos volt, hogy ehhez az archaikus szöveghez képest megtalálja a saját helyét. Volt, hogy kritikus maradt a szöveggel szemben, vagy valamit számon kért rajta. De nem ugyanezt látjuk-e a zsoltárokban? Ugyanez a magatartás jelenik meg ott is: a Törvény időnként erőt ad, más helyzetben pedig súlyos kérdéseket vet föl. Péter írásai is ennek a pengeélén billegnek az Evangéliumhoz való viszonyukban.

Nehezen fogadta el, újra meg újra felrótta bizonyos újszövetségi szöveghelyek antijudaista jellegét.

Mióta én ismertem, őt a kereszténység egzisztenciálisan is foglalkoztatta, és nyilvánvaló, hogy a mi kettőnk kapcsolatában ez különösen is gyakran került szóba. Elsősorban az érdekelte, hogy az, ami az Evangéliumban van, hogyan élhető, vagy élhető-e egyáltalán.

Mindig úgy tekintette a kereszténységet, mint a zsidóság kiegészítőjét, folytatódását, és nem pedig úgy, mint annak valamilyen eltörlését vagy kétségbevonását. Az ő számára a zsidóság legalább olyan markánsan létezett, mint a kereszténység.

– Emlékszik-e olyan evangéliumi passzusra vagy témára, amiről gyakran beszélgettek, netán vitatkoztak?

– Arra emlékszem, hogy őt nagyon érdekelte a saját nevének a jelentése, az, hogy ő Péter. Ezzel sokat játszott is. Úgy sejtem, volt ebben valami kabbalisztikus viszony is a névhez és a betűk jelentéséhez; meg persze az újszövetségi eredet is ott volt mögötte, hogy ő az a Péter, aki az apostol Péter volt, akinek a neve (ha nagy) sziklát, (ha kicsi) követ jelent, és hogy ez a “petrus” megsebez. Emlékszem, valahol azt írta magáról, hogy ő egy kavics. Nagyon foglalkoztatta, hogy ki is ő valójában. Nagyon érdekelte, hogy az Írás őt hogyan értelmezi.

– Péterben volt Ön szerint profetikus hajlam is?

– A személyiségében volt valami profetikus; de olyan próféta volt, akit nagyon ritkán hallottam prófétálni. Inkább a szövegeinek, beszédmódjának dikciójában volt valami, ami erős állítást sejtetett, azt a plusz üzenetet, hogy “mögötte vagyok személyesen, sorsszerűen is annak amit mondok”. Ahogy az egyetemen tanított, abban is volt valami ebből. Még az írásaiban is, a publicisztikájában is volt ilyen vonás. Legerősebben profetikusnak minden bizonnyal a publicisztikája tűnhet.

– Ez olyan személyiségjegy, ami sok embert el is választott tőle, hiszen az ilyen típusú emberhez vagy nagyon kötődnek, vagy nagy ellenszenvvel viseltetnek iránta.

– Igen, Péter nagyon erős személyiség volt, és mint ilyen szélsőséges reakciókat is kiválthatott a környezetében; és erre számos példát mondhatnánk. Lehetett őt nagyon szeretni, és lehetett nagyon nem szeretni.

És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár Péter diákjának lenni izgalmas és szép szellemi kaland volt, de utána melléje felnőni és kollégájának lenni sokkal nehezebb folyamat volt. Mindig látszott, hogy ez őt is megviseli, megdolgoztatja. Nagyon sok tudatosságot kíván tőle is. Azt hiszem, hogy ez ott van sok-sok kapcsolatában: barátságaiban és radikális eltávolodásaiban egyaránt.

– Magát elfogadta tanítványból kollégának?

– Nem ment könnyen. Azt hiszem, hogy végül igen; de ez nem volt neki sem könnyű, és nekem sem.

– Ez mit jelent, sokat veszekedtek, vitatkoztak?

– Péterben a mesterszerep nagyon erős volt; és ha valakihez hosszú ideig tanítványként viszonyult, ott mindig egyfajta tudatosságot igényelt részéről, hogy ezt az embert később már ne tanítványként kezelje. Ez a tudatosság vagy megszületett, és akkor szépen ment az együttműködés, vagy nem született meg, mert fáradt volt, vagy hirtelen reagált, és akkor hirtelen minden nagyon bonyolulttá vált. Azt nem mondanám, hogy sokat veszekedtünk, a mi viszonyunk nem ilyen volt; de nem árulok el titkot, ha bevallom, hogy voltak súlyos krízisek a mi kapcsolatunkban is.

– Hogyan vészelték át ezeket a kríziseket?

– Túléltük mindketten. Meg a kapcsolat is túlélte. De ehhez az kellett, hogy minden szerepen túl ragaszkodjunk a másikhoz. Hogy elfelejtsük a tanítványszerepet, a kollégaszerepet, az alá-, fölérendeltséget, és egyszerűen kezdjük azt érezni, hogy ezt az embert én szeretem, és kész.

– Magának hiányzik Péter?

– Hiányzik, de a hiányát nem fizikai távollétként élem meg, mert úgy érzem, ami a mi kapcsolatunk volt, az megy tovább; sőt, a lapnál is azt látom, hogy az, ami Péter volt a lap számára, az megmaradt. Ha kapunk egy olyan szöveget, ami valami miatt nem egyértelmű, akkor már ki se mondjuk, csak végigfut bennünk: “Ehhez mit szólna Péter?”

Erre a kérdésre egy másik válaszom is van. Most a nyáron az e-mail-címeimet rendezgettem: kitöröltem azokat, amelyek fölöslegesek, és mindjárt az elején, a “B” betűnél ott volt Péter e-mail-címe, amit ösztönösen átugrottam, mert annyira evidens volt számomra, hogy Péternek én még írhatnék e-mailt, és föl sem merült, hogy nem. Tehát a jelenléte számomra még élő. Nem töröltem ki az e-mail-címét.

(Radnóti Sándor, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Bán Zsófia és Varga Mátyás itt olvasható interjúi a Balassa Péterről Katona Zsuzsa által 2004-ben forgatott Emléktöredékek egy Tanítóról című dokumentumfilm számára készültek. E helyt az eredeti nyilatkozatok teljes szövegeinek szerkesztett változatait adjuk közre. )