Katona Zsuzsa: – Honnan ismered Balassa Pétert?

Bán Zsófia: – Barátaim jártak az óráira, én nem voltam esztétika szakos. 1984 körül lehetett, hogy Kovács András Bálintéknál, akik akkor a Budakeszi úton laktak, voltak úgynevezett zenehallgatások, amelyekre elhívtak engem is. Úgy emlékszem, hogy ott ismerkedtünk meg.

– Milyenek voltak ezek a zenehallgatások? Mi történt ott?

– Általában Péter gondolta ki, hogy milyen zenedarabokat kellene együtt meghallgatni – bár néha lehetett rendelni is –, és a zenehallgatás úgy zajlott, hogy ment a zene, és ő időnként leállította a lemezjátszót, és beszélt az elhangzott részletről. Nem mondanám, hogy magyarázott, hiszen ezek nem voltak tudományos magyarázatok, csak elmondott különféle háttérinformációkat az adott műről, ami eligazított minket abban, hogyan is kell hallgatni az adott zenét.

– Miért volt jó odajárni?

– Ha az ember nem ért a zenéhez, akkor nagyon hálás, ha valahol olyan tudást tud szerezni, ami segíti a zenehallgatásban. Ráadásul, amikor végighallgattuk a szóban forgó zenedarabot, utána még sokáig beszélgettünk. Azt hiszem, a beszélgetések voltak azok, amelyek leginkább odavonzották az embereket. Ezek kötetlen beszélgetések voltak, Péter itt nem úgy viselkedett, mint egy tanár. Nagyon erős kohéziós erővel bírtak ezek az összejövetelek. Másokat is itt ismertem meg, akikkel azóta is szoros kapcsolatom van. Szóval ez a zenehallgatás összehozott bennünket…

– Mi vonzott Péter személyiségében?

– Az egyik dolog az volt, hogy úgy tudott akár zenéről, akár irodalomról, akár bármi másról beszélni, hogy nem csak szakmai szempontból tudott sokat adni, hanem olyasfajta hozzáállásra tanított, amely azt sugallta, hogy az irodalommal való foglalkozás, az valamiféle létforma; valami, aminek sokkal súlyosabban van köze az élethez, sokkal nagyobb a tétje, mint gondolnánk. És ez vonzó dolog volt számomra, mert már akkor is úgy voltam az irodalommal és a művészettel való foglalkozással, hogy elsősorban az érdekelt, ami emberileg is közelről érintett. És úgy érzem, tőle tanultam azt, hogy akár a kritikaírás, akár az esszéírás elsősorban saját magunkról kell, hogy szóljon, és csak másodsorban magáról az anyagról, illetve hogy a kettőnek összhangban kell lennie. Tehát az írás valamiféle önfeltárási folyamat kell, hogy legyen, amelynek során olyan dolgokat kell felszínre hozni, amelyek az ember lényegéhez tartoznak. Tehát egy komoly önmegismerési folyamatot kell végigvinni az írás során. Persze ezt ő így soha nem mondta ki, de abból, ahogy a saját dolgait csinálta, ezt lehetett leszűrni. Meg abból is, ahogyan akár irodalomról, akár zenéről, akár a művészet egyéb területeiről beszélt. Mindig ott volt mögötte az a hatalmas tudásmennyiség, amit hihetetlen intenzitással tudott átadni, de nekem talán nem ez volt a legfontosabb, hanem inkább a dolgoknak ez a nagyon személyes, sőt szenvedélyes megközelítése.

– Ki volt a te életedben Balassa Péter?

– Ezt egy szóval nem is tudnám elmondani, mert nagyon sokféle szerepet tudott betölteni. Az előbbiek alapján mondhatnám azt, hogy a mesterem volt, bár említettem, hogy angol-francia szakosként nem voltam szorosabban vagy technikai értelemben a tanítványa. Mégis nagyon is a tanítványának gondolom magam, és egyébként is, ezek a dolgok úgy működnek, hogy az ember kiválaszt valakit, akár adja magát ez a kapcsolat a tanulmányaiból, akár nem. Egyszer csak megjelenik egy ember, akiről azt gondolom, hogy ő az, aki olyasfajta energiákat és tudást képes átadni, nemcsak a szakmára, hanem az életre vonatkozóan is, akire rá akarom bízni magam. És azt hiszem, Balassa számomra ilyen ember volt. Ez persze oda-vissza működik. Az ember egyrészt kiválasztja a mesterét, de a mester is választ tanítványokat.

– Te hogy tudtál neki segíteni és miben?

– Például sokszor meg tudtam nevettetni, amit ő nagyon értékelt. Nagyon nevetős ember volt, a humort igen sokra becsülte. Azért is volt fontos jelensége a magyar közéletnek, mert az a fajta humor, amit ő művelt és sokra tartott, ma nagyon hiányzik, egyrészt az úgynevezett tudományos életből, a politikából meg végképp. Ezen kívül ő olyasvalaki volt, aki azért tudott nőkkel is komoly barátságokat fenntartani, mert nagyon erősen kultiválta magában a “női oldalát”. Többek közt ezért volt rendkívüli lény, mert ki tudta magában teljesíteni mind a férfi, mind a női oldalát. Amiből egyebek mellett az származott, hogy képes volt hihetetlen módon odafordulni emberek felé, s ez elsősorban ebből a “női természetéből” következett. Tudott figyelni másra, teljes odafordulással, amit csak nagyon ritkán lehet tapasztalni. Nagyon tudott gondoskodni, fontos volt számára, hogy mi történik a másik emberrel, fontos volt, hogy kövesse az életútját, hogy mit csinál, hol tart éppen, és segítsen neki, ha kell. Nem amolyan tyúkanyó-féle gondoskodásról beszélek, hanem olyasféléről, ami a figyelemről szól, és ami nagyon sok ember életéből hiányzik. Ha ezt valakitől mégis megkapjuk, az igazi vonzerőt tud jelenteni, és többek között ezzel tudott magához kötni sok embert. Ezen kívül azt is fontosnak tartotta, hogy a benne lévő női és férfi princípiumot folyamatosan gondozza.

– Ez tudatos volt nála?

– Abszolút tudatos volt. Annak ellenére, hogy ilyesmit természetesen csak úgy lehet gondozni, ha az alapja megvan; erőszakkal nem lehet.

– Az elmúlt majd’ húsz évben ismerted őt. Tudsz-e mesélni valami olyan történetet, amiről azt gondolod, hogy jellemző a személyiségére vagy a gondolkodására?

– Most hirtelen a sok dolog közül talán az jut eszembe, hogy az is ritka tulajdonsága volt, hogy mennyire képes volt váltogatni magában az egészen végletekig tartó befelé fordulást és a kifelé forduló közéletiséget. Ez váltakozó ritmusban működött nála. Emlékszem, amikor a Nádas-könyvét írta a mi balatoni házunkban, tél volt, hatalmas hó, és ő bezárkózott oda másfél hónapra, de úgy, hogy szinte nem lehetett kijönni se a házból, akkora hó volt, és ő szó szerint bele tudott temetkezni a munkába. Befele is nagyon tudott figyelni. Egészen keleti módon tudott magába mélyedni. Azt hiszem nagyon nagy szüksége volt ezekre a periódusokra, amelyekből erőt tudott meríteni.

– De élni is nagyon szeretett egyúttal…

– Igen, lenyűgöző volt, hogy az ellentétes életformákra való hajlandóság mennyire párhuzamosan létezett benne. Amikor átkerült a másik fázisba, “vissza az életbe”, akkor hihetetlen módon tudott örülni az élet apró örömeinek. A természetet nagyon szerette, sokszor találkoztunk úgy, hogy elmentünk valahova sétálni. Az egyik kedvenc rádióműsora az Oxigén című műsor volt. Szerette hallgatni a különböző madárcsicsergésekről és egyéb természeti jelenségekről szóló elmélkedéseket. Nagy életszeretet volt benne, nagyokat tudtunk együtt enni, például sokszor vittem ki őt Perőcsénybe (nem tudott autót vezetni), és akkor menet közben megálltunk a Duna-parton, szemben a Visegrádi várral, egy kertvendéglőnél, ahol rendszeresen nagy ebédeléseket csaptunk. Szóval voltak ilyen kis visszatérő közös rítusaink. Ezek mind az életszeretetről szóltak.

– Érzéki embernek tartod?

– Elképesztő módon, és mindenféle értelemben. Például a tudományban is nagyon, ha úgy tetszik, “érzéki” volt, és ez olyasmi, ami a hazai tudományos életben nem éppen elfogadott dolog, ez a fajta attitűd meglehetősen idegen tőle. Általában azt, aki olyan tanulmányokat, esszéket ír, amilyeneket ő írt, vagy nagyon tudják értékelni, vagy azt mondják rá, hogy nem elég tudományos, tehát túlságosan is átüt a személyiség az írásmódon, túlságosan önmagáról szól az írás ahelyett, hogy a “tárgyról” szólna. Például az angolszász kultúrában sokkal elfogadottabb ez a fajta érzéki, személyes írásmód. Azt gondolom, hogy ezért is fogadhatták olyan vegyesen a Halálnapló című könyvét, mert az is egy olyasfajta írásmódot képvisel, aminek itt, Magyarországon nemigen van hagyománya. Se nem esszé, se nem regény, se nem kritika, se nem memoár, nincs műfaja, nincs kategóriája, éppen ezért nehezen kezelhető, nincs meg a “polca”. Ugyanakkor ez a fajta vegyes műfajú írás máshol nagyon is be van járatva, például az angol vagy amerikai irodalomban. Az amerikai költészetben, például, a testre, a lélegzetre többen is építették műveiket, például Allen Ginsberg vagy Charles Olson. Úgy érzem, Balassa is a “lélegzete ritmusára” írta a Halálnapló sorait. Az írásmódnak a testhez, a fizikai testhez való kapcsolódásának van irodalmi hagyománya, csak nem nálunk, és ezért gondolom, hogy amikor ő ilyesmivel állt elő, azt nagyon nehéz volt a szakmának kezelnie. Én nagyon remélem, hogy a halála után épp a Halálnapló lesz az a műve, amelyik majd igazán a helyére tud kerülni.

– A Halálnaplót a 90-es évek elején elég komoly kritikával illették, és a szakma nagy része elutasította. Ebben benne volt, hogy az ő személyét is elutasították. Te, aki közel álltál hozzá, hogyan láttad, mi történt vele ekkor? Mert megváltozott utána…

– Valahogy leszámolt azzal, hogy a továbbiakban ilyen típusú írást adjon közre, hogy ennyire kitárulkozzon. Ha valaki ilyen mélyen személyes indíttatású művet ír, amely radikális önfeltáró munka, és ezt az erőfeszítést ilyen erős elutasítás fogadja, az nagyon mély sebet üthet. Én is azt gondolom, hogy ezután a magatartása megváltozott, befele fordulóbb, visszahúzódóbb lett, főleg az írásban, az irodalmi életben. Azt hiszem, számot vethetett azzal – bár ezt így soha nem mondta –, hogy különösen egy elsősorban kritikusként ismert és elismert személytől az ilyesfajta megnyilatkozás legalábbis problematikus. Ezt én felettébb fájlalom, mert hozzám nagyon közel áll ez a műfaj, és szerintem a magyar irodalomból nagyon hiányzik. Kevesen mernek ennyire személyesen megnyilatkozni. Nálunk az írás mindig valahogy közvetettebb módon történik. Itt mindig sokkal több a paraván, az irónia, a mandinerből való beszélés, mint az efféle totális kitárulkozás.

– Én inkább azt hiszem, hogy Balassa nagyon lírai alkat volt, csak nem a lírát művelte…

– Nálunk, úgy tűnik, az az egyik legnagyobb vétség, ha valaki kategóriát vét, azaz nem abban a műfajban dolgozik, ami a “sajátja”. Túl erős a gyanakvás az ilyesmivel szemben. Mintha valaki jó társaságban nem úgy nyilatkozna meg, ahogy illik. Mintha belekontárkodna valami olyasmibe, amibe nem kellett volna, amihez “nem ért”. Ezt egyébként a magam bőrén is szoktam tapasztalni, hogy ha megpróbálok műfaji határvonalakat átlépni, azt nem szokták mindig jó néven venni. Ezt is Pétertől kaptam, hogy nem kell ezekkel a határvonalakkal törődni, hogy igenis szabadon át kell lépni egyik diszciplínából a másikba, mert csak így lehet valamiféle teljesség felé törekedni, úgy lehet valamit igazán megérteni, ha több irányból is közelítünk. És őt a tudása is feljogosította arra, hogy nagyon sok oldalról tudjon egy témát körüljárni. Nálunk nem szokták szeretni, ha valaki elhagyja a szorosan vett szakterületét, és átkalandozik máshová. Ez sajnos az egyetemeink struktúráján is nagyon meglátszik. Rendkívül nehéz beindítani azt a fajta interdiszciplináris, több lábon álló gondolkodást, amely máshol a világban már természetessé vált, és ami szerintem a kortárs kultúrában létszükséglet. Az a merev határvonal, ami a tanszékek között, például a bölcsészkaron létezik, rendkívül egészségtelen. Balassa tipikusan az az ember volt, aki nem törődött ezekkel a határokkal, és – többek között emiatt – sokszor erős ellenállásokba ütközött.

– Hogyan van ma jelen az életedben Balassa Péter?

– Elsősorban a rettenetes hiányával van jelen. Nagyon sokszor érzem azt, hogy az életem bizonyos történéseit vele szeretném megbeszélni, az ő véleményét szeretném kikérni. Vagy ha megírok valamit, akkor hihetetlen frusztrációt okoz, hogy nem tudom neki megmutatni. Ő volt számomra az első számú jelzőrendszer, aki jelezte, hogy amit csinálok, az jó vagy rossz. Ez a hiány az, amivel elsősorban jelen van…

– “Üzen” neked azért néha?

– Nem tudom, hogy üzenetnek lehet-e nevezni egy folyamatos beszélgetést. Ha igen, akkor igen. A halála óta nincs olyan nap, hogy ne beszélgetnék vele magamban. Szóval, ha úgy tetszik, ez az üzenet.

– Zsófi, szerinted meddig él egy ember?

– Addig, amíg azok élnek, akikbe át tudta valamilyen formában vinni a saját lényét. Balassa esetében ez több generációt is jelenthet.

(Radnóti Sándor, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Bán Zsófia és Varga Mátyás itt olvasható interjúi a Balassa Péterről Katona Zsuzsa által 2004-ben forgatott Emléktöredékek egy Tanítóról című dokumentumfilm számára készültek. E helyt az eredeti nyilatkozatok teljes szövegeinek szerkesztett változatait adjuk közre. )