Katona Zsuzsa: – Balassa Péterről írt nekrológodban azt mondod, jó lenne ezt, mármint a nekrológot is átküldeni neki, és ha rábólintana, az jó, az megnyugtató lenne. Miért? Mit jelentett neked Péter?

Parti Nagy Lajos: – Tán magam sem tudom eléggé, hogy mit jelentett. És örömmel, elégtétellel látom, egyre inkább lesz utóélete a műnek, Péter művének, és ez jó, ez fontos. Magamon is azt veszem észre, hogy nőnek az életmű dimenziói, egyre többnek, egyre nagyobb szabásúnak látom a figuráját. Mi nagyon jó barátok voltunk, bár hogy ez mit jelentett az ő számára és mit jelentett nekem, az nyilván két különböző dolog. Ő, azt hiszem, a barátságot picit vehemensebben vagy metafizikusabban vagy talán romantikusabban képzelte, főleg fiatalabb korában, mint én.

– Miért volt fontos, hogy átküldd neki az írásaidat, és ő jóváhagyja?

– Azért volt fontos, mert kellenek bizonyos referenciapontok, amelyekbe kapaszkodunk, amelyek biztosak vagy biztosnak tekinthetőek. Objektív értelemben persze nincsenek ilyenek, de mégis kell, hogy az ember félreérthetetlenül vagy maszatolás nélkül vagy száz százalékig, ahogy tetszik, kijelöljön és elfogadjon ilyen pontokat. Nekem volt olyan szerencsém, hogy az életem egyik ilyen pontja az utóbbi években Péter lehetett. Ez hatalmas – és nem félek a szótól – megtiszteltetés. Én a kapcsolatunk, a barátságunk egészét így éltem meg, még akkor is, hogyha ennek a köznapi érintkezésben etikettszerű nyomai nem voltak. Nagyon sokat jelentett a véleménye, mert tudtam, hogy szereti azt, amit én csinálok, úgy is értve, hogy a szeretet a feltétlen elfogadás, de nem a feltétlen dicséret. Úgy szeretett, úgy is, ahogy ő fogta fel a szeretetet, tehát munkaként. És tudtam azt is, kimondatlanul, hogy mit nem szeret abban, amit csinálok. Igen, viszonyítási pontként létezett az életemben. Még mindig nagyon megmutatnék neki ezt-azt. Milyen jó, hogy még látta készen a Grafitneszt, vagy a Hősöm terét.

– Hogy tudott ő segíteni, mit mondott?

– Semmi különöset. Hosszú e-maileket, ha jól emlékszem, mi nem is váltottunk. A kapcsolatunk vagy személyes volt, vagy telefonon zajlott. “Rendben van”, “Aha”, vagy “Ez jó”. A hangsúlyokból, a módból, ahogy elhangzott, az ember azt is sejtette, hogy nagyon rendben van, vagy nincs ezzel semmi baj, vagy még dolgozni kell rajta stb. És én tudtam, hogy az ahái fontosak, megerősítenek abban, ami felé tartok. Persze ez nem volt mindig ilyen egyszerű. Illetve nem volt ilyen bonyolult. Soha nem viselkedett velem úgy, de ha jól tudom, másokkal sem, hogy a tekintélyével élesen és erősen terelni próbáljon valamilyen irányba. Volt benne egy nagyon furcsa tapintat. Tisztában volt a mérhetetlen nagy súlyával és tekintélyével, ez zavarta is, de azért ez adta az ethoszának a lényegét. Ő a legválságosabb pillanataiban is tudta, hogy kicsoda, ezért nagyon csínján bánt ezzel a súllyal a személyes kapcsolataiban. Így érzem én. Kinek-kinek igen más élményei vannak erről. Nagyon hangsúlyozottan csak egyes szám első személyben merek róla bármit mondani. Hozzátartozott a lényéhez, a figurájához, hogy annyira sokféle volt. A barátai sokkal kevésbé voltak egymással kapcsolatban. Középpont volt, amihez mindenki csatlakozott, de egymáshoz főleg rajta keresztül. Ebben kimondatlanul az is benne van, hogy kivel-kivel másként viselkedett. Volt néhány írás, amit ő is megmutatott nekem, mondjuk úgy, hogy szondáztatás gyanánt. De ilyen értelemben nem voltunk pariban, hiszen ő meg tudta ítélni, amit én csinálok, én az esetek többségében nem vagy elég bizonytalanul tudtam megítélni, amit ő csinált.

– Miből tudott ő többet?

– Ő nagy tudós és nagy esztéta volt, én meg egy gyakorló író vagyok, ez azért meglehetős különbség. Abból tudott többet, hogy miként lehet artikulálni a műalkotásról való véleményt. Az analízisből tudott sokkal-sokkal többet, az elemzésből. Persze mindenből többet tudott, azt gondolom, és ettől én nem vagyok kevesebb.

– Nagyon sok minden megfért benne, hiszen integráló személyiség volt?

– Igen, sok minden megfért, például a rabiátuság, olykor a rigorózus megférhetetlenség, a szenvedélyesség is megfért benne.

– Hogyan lett ő a magyar irodalmi életben a 80-as évek legmarkánsabb figurája? Fel tudott emelni és el tudott ejteni embereket?

– Én úgy látom, hogy beemelő hatalma bizonyos fokig volt, kiebrudaló hatalma nem volt. Az lehet, hogy valakit egy nagy hatású kritikus egy-két évadon keresztül nem vagy kevésbé ismer el, s akkor bizonyos kánonok ezt az írót lejjebb teszik, de nem egy kánon van, és nem egy-két évadból áll az irodalom. Nagyon bántotta, ha azt mondták róla, hogy ő ilyen ejtő és fölemelő ember. Azt én teljesen megértem, hogy akiről soha nem írt egy sort sem, pedig megtehette volna, és az illető megérdemelte volna, naná, az esetleg úgy érezhette, hogy valahonnan kimarad, de ha az illető valamirevaló író volt, akkor ez nem ártott neki. A 70-es évek végétől ennek az új prózának (a “Péterek” prózájának és Pályiénak, Ottlikénak, Mándyénak, Mészölyének, még régebbről Hajnóczyénak), a mértékadó műveknek a legfontosabb kritikusa, méltatója, bírálója ő volt. Ez kétségtelen. Az is kétségtelen, hogy az Esterházy- és a Nádas-életműhöz nagyon integráns módon hozzátartozik a Balassa-féle recepció. Fordítva is így van. Bizonyos vagyok, hogy nem lett volna ez a Balassa, nem ez lett volna, ha nincs Esterházy és nincs Nádas, aki ezeket a műveket megírja. Ez mindig kölcsönhatás író és kritikusa között. Ostobaság ezt játszmának, primer és szekundér irodalom hatalmi harcának tekinteni. Ha megnézed, hogy hány íróról írt Balassa, és hány íróról volt fontos véleménye, akkor kiderül, hogy itt egyáltalán nem néhány “kivételezettről” van szó. Kétségtelen, hogy egy bizonyos fajta irodalomról volt szó. Balassánál talán az a legfontosabb szerintem, amit egy interjújában is említ: “Egész életemben arány-problémáim voltak.” Tán innen van a Móricz-vonzalom. Azt hiszem, hogy Móriczban is a tragikus világszerűség vonzotta Pétert, azonkívül az a guzmis, isteni rendetlenség, amitől Móricz mégis megkerülhetetlen és nagyszabású. Ez nem mond ellent annak, hogy pro forma olyan írókat tartott ő fontosnak, akiknek első látásra nincs sok közük a móriczi irályhoz. El lehet tűnődni, hogy a dolgok mélyén nem köti-e össze például Mészölyt valami alapvető Móricczal. Tán több a kapocs, mint gondolnánk. Kár, hogy a Móricz-könyvre nem volt már ideje Péternek.

– Nem furcsa, hogy Balassa végül irodalomkritikus és esztéta lett, pedig egész életében a zenét tartotta a legmagasabbrendű művészetnek?

– Hát talán azért alakult így, hogy beteljesüljön a Flaubert-mottó, amit sokszor hangoztatott: “Nem arra vagyunk, hogy birtokoljuk, hanem arra, hogy kimondjuk.” Ő a nagy Flaubert-tanulmánya elején idézi is ezt. Talán ez az oka. Talán mégis a bölcsész alapozottság-képzettség.

– A művészettel való foglalkozás számára életprobléma volt.

– Így van, és ezen belül az irodalom által felvetett életproblémákat egy esszényelven megfogalmazni egyszerűbbnek vagy gyakorolhatóbbnak tűnhetett, mint a zene által felkínált lehetőségek. De ezt csak laikusként mondom.

– Vagy az édesapja árnyéka zavarta?

– Ezt nem hiszem, a papa más szempontból befolyásolta. Ő ugyanazt a rettentő erős apát testesítette meg, amit számára az ő édesapja, akiben (Balassa Imrében) szintén rengeteg bohémság, humor, szeretet volt, de mégiscsak a nagy, erős apa volt Péter számára. Péter mindenkinek, tán még a saját korosztályának is bizonyos fokig Apa volt. Én legalábbis nem tudtam másnak tekinteni. Nem lehetett nem bizonyos erős respektussal lenni iránta, s ekképpen közlekedni vele. Ő ezt nem kikényszerítette, hanem benne volt a lényében. Minden állítása mindig nagyon erős volt, súlyos. Ahogy minden mozdulata, és ettől vette körül a tekintély, a komolyság aurája. A mi kapcsolatunk inkább a 90-es években vált barátsággá, akkorra ő már kész, érett ember, gondolkodó volt, így én kevesebb alakulásáról vagy változásáról tudok beszámolni, mint egy gyerekkori barát. Mikor az úgynevezett új próza egyik legfőbb teoretikusa, esztétája lett, még csak távolról ismertem és tiszteltem.

– A Jelenkorban ismertétek meg egymást?

– A Jelenkor révén, inkább azt mondanám. Ő Szederkényi Ervinnel nagyon jó barátságban volt, de engem igyekezett mégis máshonnan megismerni, igyekezett olyan helyzetet teremteni, hogy ne mint Jelenkor-szerkesztők legyünk viszonyban, hanem én mint költő, ő mint kritikus vagy esztéta. Ez szép, ebben is van valami nagyon finom dolog. Amikor személyesen megismerkedtünk, ez 1983 táján lehetett, az én első könyvem már megjelent, és ő hallotta, hogy ez jó. Aztán olvasta, és tetszett neki, és egy hivatalos telefon végén ő ajánlotta föl, hogy mi lenne, ha találkoznánk. Számomra ez nagyon nagy dolog volt. Akkor, a Színeváltozás című kötete után mindenki Balassáról beszélt.

– De hiszen csak pár év van köztetek…

– Azért van köztünk hat év. Az indulás idején ez még nagyon sokat számított. Én nagyon örültem Balassának, de sokáig nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Sok volt nekem. Lassabban, az írásain keresztül akartam megismerkedni vele.

– Hogy érzed, közel lehetett hozzá kerülni emberileg?

– Nem nagyon. Ezt alkata válogatja, én rettenetesen rejtőzködő embernek tartom, minden olyan tulajdonsága ellenére, ami ez ellen szól. Hiszen nagyon szívélyes és nagyon barátságos is tudott lenni, nagyon nyitott, életvidám, harsány, és ha akarta, remek humora volt. És csillogóan, zsonglőr módon tudott bánni a saját tanári erényeivel is, ha akarta. De úgy érzem, hogy ezek az eszközök olykor arra voltak jók, hogy leblokkolják a kíváncsiakat. Ez a típus egyébként közel áll hozzám.

– Talán azért volt ilyen, hogy vissza tudjon vonulni bármikor egy kapcsolatból?

– Igen, számára nagyon fontos volt minél több emberrel kapcsolatba kerülni, de csak nagyon kevesekkel kerülni közeli kapcsolatba, mert a túl közeli kapcsolatnak mindig erős konzekvenciái vannak. Én nagyon zárkózott embernek tartom őt. Ezen sokat oldott az utóbbi hat-nyolc év, de a viszonyunk soha nem volt igazán szimmetrikus viszony, azt hiszem, én inkább tudtam vele őszintén beszélni, mint ő velem. Nagyon kevés emberrel volt szimmetrikus viszonya.

– Nőkkel inkább, nem?

– Nőkkel igen, de férfiakkal nagyon kevéssel. Érdekes, amit Pályi mond, hogy noha pár évvel idősebb volt, Balassa az első pillanattól fogva amúgy “apásan” mondott neki ezt vagy amazt. Ez egy bizonyos alkat. Egy típus. Sokszor úgy érzem, hogy ő fontosabb volt számomra, mint én neki, de ez nem zavart, most sem zavar.

– Nem gondolod, hogy magányos ember volt?

– Nem, illetve de, viszont ez törvényszerű. Ötven, ötvenöt éves kora táján aki egy bizonyos ponton túl nem magányos, az vagy debil vagy… Elmagányosodunk, ahogy idősödünk, legbelül. Ez nem a tényleges kapcsolatainkról szól, hanem arról a belső magról az emberi lélekben, ami egyre megközelíthetetlenebbé válik. A szónak ebben az értelmében tartom őt magányosnak, miközben nagyon gazdag és sokrétegű kapcsolatrendszere volt. Mondhatnám azt, hogy soha nem volt egyedül, de magányos volt. De ezzel sem mondtam sokat. Én a magányosságot egyébként nem tartom tragikus dolognak.

– Én inkább arra gondolok, hogy az “apaszerep” beleszorította egy olyan helyzetbe, ahol nem gyöngülhetett el, és ahonnan nehezen nyújthatta ki a kezét mások felé, hiszen nem ezt várták tőle…

– Én is érzékeltem az utolsó években, hogy mennyi szeretetéhség van benne, és megpróbáltam kielégíteni ezt a magam módján. Nagyon sokan ki tudtuk mutatni a szeretetünket iránta, de hogy ez elég volt-e, azt nem tudom. Mert mi az elég? Semmi se elég. Volt benne egyfajta keserűség, és ezt semennyi szeretet nem tudta befoltozni, eliminálni. Ennek a megkeseredettségnek nem egy vagy két oka volt. Egy ennyire érzékeny figura hordoz magában sok valós és vélt sérelmet. Ezek a sérelmek sokszorosan felerősödnek, hiszen egész életében, a műveken keresztül, saját magával társalgott. Sok gáncsot is kapott. Boldogtalan lett volna, ha nem kap. Alighanem szüksége volt erre is, hogy önmaga jelentőségét megélje, és tudja, hogy kik és miért nem szeretik.

– Egy ideig bizonyára, de elkövetkezett az ő életében is az az időszak, amikor az addigi bántások vagy támadások felerősödtek, és ő már nem tudott védekezni ellenük.

– Igen, azt hiszem, valóban volt egy ilyen kiszorítósdi az irodalmi életben a 90-es években, ami némely kiszorítókban nem utolsósorban attól, azáltal tudatosult, hogy ő így, ilyen mélyen és intenzíven élte meg. Ez most paradoxonnak tűnik. Akkor érződött, hogy az apát…

– Meg kell ölni?

– Igen, azt hiszem, az apagyilkosság motívuma benne volt a dologban. De villámgyorsan kiderült, hogy ez nem sikerült, mert nem sikerülhetett, és egy idő után Péter számára is világossá vált, hogy ez mi volt.

– Félt valamitől?

– Sok mindentől. Félt attól, hogy a ráragadt szerepek agyonnyomják. Többször is megfogalmazta, hogy nem akar apa lenni: “Értsétek meg, nem vagyok apa, nem akarok apa lenni, ez félreértés.” Főleg az élete utolsó éveiben tiltakozott. Szenvedett attól a szereptől, aminek a lehetősége valóban benne volt a saját természetében. Nagyon megszenvedte a 90-es éveket.

A befolyása az irodalomban, kánonképző szempontból, valóban igen nagy volt a 80-as évek végén és a 90-es évek elején. Emiatt nagyon jelentős, látható, szem előtt lévő ember volt a magyar szellemi életben, óhatatlanul bántások kezdték érni. Másrészt a tudósság és az esszéistaság – vagy a tudósság és a “művészség” – között foglalt el valami elég szokatlan pozíciót, eleinte akaratlanul, később már nagyon is tudatosan. Tudósnak inkább író volt, írónak pedig inkább tudós. Köze volt a megkeseredettségéhez ama illúzióvesztésnek is, ami a rendszerváltás után kialakult a magyar értelmiségben, hogy tudniillik belátható időn belül megváltozik a rendszer. Azt is érezte, hogy állandóan a csúcson kell lennie. Ez már fárasztotta. Miért kell neki mindig a tökéleteset produkálni? Amiért őt támadták, az elsősorban a Halálnapló volt.

– De a könyvön keresztül az egész morális alapokon álló szemléletét és gondolkodásmódját is támadták, nem?

– Ha valaki összeszedné szövegszerűen mindazt, amit komoly támadásnak lehet nevezni, kiderülne, hogy ezek nem voltak olyan súlyúak, amilyennek Péter megélte és megítélte őket. Arra persze elegendőek voltak, hogy válságba sodorják, amiből úgy jött ki, hogy abbahagyta a kritikaírást, és inkább tanított, illetve nagyobb lélegzetű munkák felé fordult.

– Szerinted önpusztító ember volt?

– Nem. Igen. Nemigen. Nagyon nehéz biztos dolgokat állítani egy emberről egy évvel a halála után. Nagyon sok vele kapcsolatban az egyrészt és a másrészt. Még nekem is nagyon sokféle volt, pedig én csak egy szeletét ismertem a személyiségének. Látod, milyen furcsa, már a halála óta gondolkodom arról, hogy kiteszem a fényképét az íróasztalomra. De ha kiteszem a fényképét, akkor már nem él, tudod? És ezért valahogy mégsem teszem még ki.

(Radnóti Sándor, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Bán Zsófia és Varga Mátyás itt olvasható interjúi a Balassa Péterről Katona Zsuzsa által 2004-ben forgatott Emléktöredékek egy Tanítóról című dokumentumfilm számára készültek. E helyt az eredeti nyilatkozatok teljes szövegeinek szerkesztett változatait adjuk közre. )