Katona Zsuzsa: – Balassa Péternek a Jelenkor és Pécs nagyon sokat jelentett. Hogyan ismerkedett meg vele, hogyan került kapcsolatba Balassával?

Csordás Gábor: – Jóval korábban kerültem kapcsolatba vele, mint ahogy személyesen megismerkedtünk, mert 1980 óta olvasószerkesztője voltam a Jelenkornak. Persze ő főleg a főszerkesztővel, Szederkényi Ervinnel állt kapcsolatban. Az új magyar próza fő kritikusa volt már ebben az időben, és mivel ez az új magyar próza – Esterházy, Nádas, Krasznahorkai és mások művei – elsősorban a Jelenkorban jelent meg, Balassa Péter nagyon fontos ember volt a lapnál. Így aztán nekem is alkalmam volt egyszer-kétszer telefonon beszélni vele. Személyesen akkor találkoztunk először, amikor Szederkényi Ervin meghalt.

Ehhez tudni kell, hogy én egy évig nem dolgoztam a Jelenkornál, nyolcvanöt végén kiléptem. Szederkényi, nem sokkal azelőtt, hogy megbetegedett, visszahívott. Január elsején álltam munkába, amikor ő már kórházban volt, és tudni lehetett, hogy nem fog visszajönni többé. Ekkor kaptam egy telefont, egy meghívást három, akkoriban nagyon jóban lévő és nagyon befolyásos kritikustól, Balassa Pétertől, Varga Lajos Mártontól és Kis Pintér Imrétől. Kis Pintér Imréék lakásában volt ez a találkozó. Hármuk közül korábban csak kettőt ismertem személyesen, Balassát nem. Amikor becsöngettem, ő nyitott ajtót. Akkor láttam először. Azért hívtak, hogy rábeszéljenek, csináljam tovább a folyóiratot – amire én egyébként is hajlottam. De hozzásegített a döntéshez, hogy ők hárman azt mondták, támogatni és segíteni fognak ebben. A személyes kapcsolatom, aztán a barátságom így kezdődött Balassa Péterrel. Hármuk közül vele kerültem igazán közeli kapcsolatba, és ez a barátság elég hosszú ideig tartott.

– Balassa mennyire folyt bele a lap szerkesztésébe? Mennyire volt szava abban, hogy ki és mi kerüljön be a Jelenkorba?

– Szederkényi halála után fokozatosan átalakítottam a szerkesztőbizottságot, bevontam Balassa Pétert is. Egyrészt kéziratokat ajánlott, tehát információkat adott, felhívta a figyelmemet készülő írásokra vagy fiatal, tehetséges szerzőkre, másrészt rengeteget beszélgettünk a szerkesztésről. Elmondta a véleményét a szerzőkről, a megjelent kritikákról – és persze mindemellett ő volt a lap kritikai rovatának legfontosabb munkatársa.

– Ez jelentette azt is, hogy a lap irányvonalát, szellemiségét Balassa Péter határozta meg ebben az időben?

– Inkább úgy mondanám, hogy több tényező játszott közre, amelyek kölcsönösen kiegészítették egymást. Például az, hogy Nádas és Esterházy ott volt nálunk. Meghatározta a lap irányvonalát, hogy Mészöly Miklós állandó szerzője volt a lapnak régóta, még Tüskés Tibor idejéből. Péter szemlélete és gondolkodásmódja ebbe a közegbe illeszkedett, ezt erősítette – vagy a többiek jelenléte erősítette az ő befolyását. Ez az egész akkor még egyben volt. Később kezdett csak különválni, de akkor én már a Jelenkor Kiadót csináltam. Az egyik első kiadott könyvünk egyébként éppen az ő tanulmánykötete volt. De aztán lassan a kiadónak és a folyóiratnak is olyan új szerzői lettek, akiknek a közlésével Péter egyre többször nem értett egyet. Így aztán fokozatosan egyre több vitánk támadt, és ez végül oda vezetett, hogy sajnos össze is vesztünk. Az utolsó pár évben már nem volt meg köztünk a korábbi jó viszony, bár a kapcsolatunk továbbra is őszinte maradt, tehát megmondtuk egymásnak a véleményünket. Csak hát ritkábban találkoztunk.

– Mi volt az a szellemiség, az a tudás, amit Balassa képviselt a lapnál?

– Számomra a legnagyobb élmény az volt, hogy képes a művekben olyan vonásokat, olyan rejtett struktúrákat és tartalmakat megragadni, amelyek úgynevezett tudományos elemzéssel nem vagy nagyon nehezen megközelíthetőek. Hihetetlenül erős szimbolikus érzéke volt, amivel azt a nagyon érzékeny szövetet, amiből a mű áll, tehát nemcsak a szöveg megoldásait, hanem azt is, ami az egész mögött lebeg, azt a megfoghatatlant, ami a művet művé teszi, képes volt megragadni és kifejezni. Képes volt meglátni a nagyszerűt azokban a művekben, amelyeknek az értelmezéséhez nem voltak még meg a fogalmaink. Mert a nyolcvanas évek elejére kialakult új magyar próza esetében lényegében erről volt szó. Amikor sikerük lett ezeknek a műveknek, az irodalomkritika megpróbálta elemezni, megérteni, hogy mitől lett sikerük. De ezt nagyon sokáig csak Balassa Péter tudta megmondani, és ez döbbenetes képesség.

– És az irodalmon kívüli szellemisége miből állt?

– Részben összefügg azzal, amit az imént mondtam. Nagyfokú bizalmatlanság élt benne a racionalitással, a racionális megközelítéssel szemben. Ez a bizalmatlanság sokáig egészséges és jó dolog volt, mert csak bizalmatlanság volt. Arra késztette őt, hogy ne higgyen el olyan fogalmi állítást, ami az érzékelésének ellentmond. Ennek köszönhetően rendkívüli érzéke volt a konkrét szöveghez, a konkrét műhöz. Akkor kezdtünk eltávolodni egymástól, amikor ez a racionalizmussal szembeni bizalmatlanság már túlságosan merev megrögződéssé vált benne. Amikor vitatni kezdte a racionális értelmezés igényét is. Ezzel én nem értettem egyet.

– Összefügg ez a rendszerváltással, tehát azzal az attitűddel, hogy amíg nem szólalhatott meg az író szabadon, addig olyan álláspontot kellett képviselnie a kritikusnak, ami jobban kiélezi az embernek a figyelmét, és amikor aztán szólásszabadság lesz, akkor egyfajta káosz is kialakul, és megszűnik a biztos tudás jóról és rosszról?

– Inkább azt mondanám, hogy a hagyományos magyar értelmiségnek a rendszerváltás körüli erkölcsi elbizonytalanodásával függött össze, azzal tehát, hogy nagyon nehéz volt a magunk és mások számára is érvényes erkölcsi alapállást kialakítani. Éppen annak következtében, hogy ő annyira biztos volt az erkölcsi meggyőződésében, bizalmatlanná vált mindennemű racionalitás iránt. És konfliktusba került nagyon sok emberrel, méghozzá feleslegesen. Ugyanis nem csak az általa képviselt erkölcsi magatartást kérte számon másokon, például a barátain, hanem ráadásul azt a gondolkodásmódot is, ami azt segített számára töretlenül megőrizni. És ebben szerintem nem volt igaza. Hiszen a racionalizmus elvetése nélkül is lehet erkölcsi álláspontra jutni, vagy egyszerűen a természeténél fogva erkölcsös maradhat az ember akkor is, ha nem vitat egy racionális értelmezést.

– Hozzájárult-e az ő irodalmi közéletből való fokozatos kivonulásához, ami egyfelől a Jelenkortól való eltávolodást is jelentette, de aztán más dolgok is belejátszottak ebbe, hogy túlságosan vehemensen vagy következetesen képviselte azt, amit gondolt?

– Szerintem sajnos nem erről van szó. Persze nagyon könnyen lehet, hogy nincs igazam, hiszen mindenbe, amit itt mondok, bele kell számítani, hogy a konfliktusunkat és a szakításunkat nem tudtam máig sem igazán feldolgozni. Mindenesetre az a gyanúm, hogy Péternek azért romlott meg sokakkal a kapcsolata, mert erkölcsi kérdést csinált olyan dolgokból, amelyek nem voltak azok. Például ha valaki olyan prózát írt, ami neki már nem tetszett, akkor ő ennek a nemtetszésnek erkölcsi alapvetést készített. Vagyis azt mondta, erkölcsi okai vannak annak, hogy ez a próza ilyen, és ezért szerinte elfogadhatatlan.

– Ez azt jelenti, hogy az író magatartásában látott erkölcsi problémát? Vagy a mű ábrázolásmódjában?

– A műben látott erkölcsi problémát, amit az író erkölcsi kvalitásaira vezetett vissza. Nem úgy persze, hogy ez a regény azért rossz, mert a szerzője erkölcstelen, hanem úgy, hogy ezzel a szöveggel, ezzel az ábrázolásmóddal szemben alapvetően erkölcsi kifogása van. Hogy szerinte erkölcsi jelentősége van a szöveg problematikájának. Ez lehetséges álláspont, de én nagyon nem tudtam vele egyetérteni.

– Miért nem tudott egyetérteni? Mi a baj ezzel?

– Az a baj, hogy végső soron megkerüli a művet. Tudniillik, ha egy mű valamiért nem jó, akkor műként nem jó, tehát erkölcsi alapon bírálni nem elég, mert akkor ezzel még nem mondtunk róla semmit. Másrészt, ha egy szerző megír egy művet, azzal az egész létét kockára teszi, és ezért azután nem igazán méltányos erkölcsi alapon megbírálni.

Volt néhány kulcsfigura, akik ezt a vitát kirobbantották közöttünk. Oscar Wilde-ról vitatkoztunk például. Wilde-ot kimondottan gyűlölte íróként, amit én nem tudtam elfogadni, mert hát az irodalom, a szöveg, a mű máshogy működik, mint a szerző az életben. Ő azt mondta, hogy Wilde írásmódja, írói attitűdje erkölcstelen. Lehet, hogy most túl igazságtalanul vagy túl egyoldalúan értelmezem, amiket mondott… De hát a mostani negyven-ötvenévesek közül is néhánynak a prózáját azért vetette el, mert üres játéknak tartotta. Elég furcsa dolog, hogy ő, aki az irodalom autonómiájáért szállt síkra a nyolcvanas évek elején, és azért ünnepelte például Esterházyt, mert műveiben a nyelvi és nyelven túli jelentések szabad játéka jön létre, egy bizonyos ponton túl, egy új nemzedéknél ugyanezt nem tudta vagy nem akarta elfogadni, és erkölcsi kérdést csinált abból, hogy ennek a játéknak mi a tétje. Amivel nekem az a problémám egyébként, hogy a játék tétje mindig utólag jön létre. Nagyon sok kritikus tartotta Esterházy játékait tét nélküli játéknak akkoriban. Most már nagyon világosan látjuk, hogy ennek a játéknak tétjei voltak, és valószínűleg a nyolcvanas évek fiataljainál is erről volt szó. Szerintem mindig meg kell adni a műnek a lehetőséget, hogy ezek a tétek kialakuljanak, hiszen a mű az olvasásban jön létre igazából.

– Nem lehet, hogy mindez azért történt, mert megváltozott a környezet, amelyben ezek a művek létrejöttek?

– Mindig utólag telítődik jelentéssel a mű – ha jó, ha képes rá. Ha nem képes rá, akkor nyilván elfelejtődik. Azért mondom, hogy ami ma, egy mai műben tét nélküli játszadozásnak tűnik, azt később a tapasztalataink olyan jelentéssel fogják felruházni, amitől súlya lesz. Most már tudjuk, hogy Esterházy játékainak a tétje a szabadság megteremtése vagy a szabadság élvezete volt, ami valódi tét. Ezért a korai Esterházy-művek, utólag, szinte a szabadság emlékműveivé váltak.

– De azért Balassa akkor is tudta ezt, amikor ezek a művek születtek, és nemcsak utólag…

– Igen, ő akkor is tudta, hihetetlen pontosan érezte, és nagy kérdés, megválaszolatlan kérdés, hogy egy idő után már miért nem érezte ugyanezt.

Érte őt egy egészen nemtelen támadás Farkas Zsolt részéről. Farkas Zsolt lényegében azt állította, hogy Balassa már nem érti, mi történik, elmúlt fölötte az idő, jönnek az új kritikusok. Ez mechanikus, buta gondolkodás. Péter nem volt annyira idős, és nem is úgy működött az elméje. Én inkább azt mondanám, annyira rosszul viselte a társadalmi változásokat, a szélsőséges társadalmi megnyilvánulásokat, az újfajta erkölcsi pluralizmust, hogy az állandó fenyegetettségérzés és az állandó sértettség miatt elveszítette az érzékenységét. Nem tudott elég érzékeny és nyitott maradni, hogy ezek az új művek is megszólítsák. Nekem ez a hipotézisem.

– Lehet, hogy a sértett ember fölébe került a gondolkodónak?

– Minden ember sérülékeny. Ám a helyzet olyan volt 1989 után, hogy az ő sértettsége nagyon erős lett. Igen, valami ilyesmiről van szó.

– Balassának milyen hatalma volt az irodalmi életben?

– Nem szívesen használom a hatalom szót. Az irodalmi életben kétféleképpen lehet nagy befolyása valakinek, az egyik, hogy lekötelez embereket, és ezáltal befolyásolni tud döntéseket stb. Ilyen hatalma neki nem volt szerintem. A másik, hogy az tud sok mindent befolyásolni, akire sokan hallgatnak. Nos, Péter ilyen volt, nem hatalma volt, hanem inkább tekintélye. Nagyon becsültem benne azt is, hogy nyilván tudatában volt, mennyire hallgatnak rá, de ezt sohasem használta eszközként. Szinte még jó célokra sem. Például, hogy valakinek az útját egyengesse. Nem élt a hatalmával, ezt kell mondanom.

– Mégis, a kilencvenes évek elején átfogó és széles támadás indult ellene, több fronton is. Farkas Zsolt 1993-as Holmi-beli cikke talán az utolsó csepp volt a pohárban. Miért akarták őt kiszorítani?

– Mondtam, hogy nagy tekintélye volt, nagyon sokan hallgattak rá. Amikor már látszott, hogy vannak fontos szerzők, akik nagyon jók, és akiket ő mégis elutasít, akkor a tekintélye elkezdett akadállyá válni, és szembeszálltak vele. De hát ennek, ugye, sokféle módja van, és vannak tisztességes módjai is. Voltak olyanok, akik nagyon hamar elkezdték vele a vitát, szembefordultak vele, nem fogadták el a véleményét. Márton László például, aki viszont sohasem támadta meg Balassát személyesen, sohasem mondta, hogy eljárt fölötte az idő vagy ilyesmiket. Több olyan ember van, akinek ez eszébe sem jutott. Valójában azt az átrendeződést, amelyik beemelte a kánonba a Péter által elutasított írókat, nem a Farkas Zsolt-félék hozták létre, ők csak azt hiszik, hanem éppen azok, akik soha nem támadták meg Pétert, például Márton László vagy Földényi László.

– Tehát az íróktól indult ki ez a dolog, akik be akartak kerülni a kánonba, és Balassának nem tetszettek?

– Nem, ez abból az igényből indult ki, hogy állandóan új művek születnek, és meg kell mondani, hogy mi a jó, és meg kell tudni magyarázni, hogy miért jó, ami jó. Egyébként az egyik ilyen sűrűsödési pont, az egyik jelenség, ami nyilvánvalóan nehezen fért bele a Péter által kialakított prózaértelmezésbe, Garaczi László prózája volt.

– Nem hiányzik a Balassa-féle erkölcsi magaslat a mai irodalmi életből? Van helyette más?

– Hiányzik. De ma nem tudna működni. Ezt úgy mondanám, hogy az elhatárolódáson alapuló, úgynevezett kényes erkölcsnek óriási jelentősége volt a szocializmus idején. Egy demokratikus társadalomban, ahol mindenki egyenrangú polgártársunk, ez az erkölcsi alapállás nem működik. Nem arról van szó, hogy nem kell elhatárolódni az erkölcstelentől, hanem arról, hogy úgy kell erkölcsi válaszvonalakat létrehozni, hogy nem emberek közötti válaszvonalakat hozunk létre. Ez másfajta erkölcsi intelligenciát kíván. Nyilván nagyon nehéz dolog, de akkor is meg kell tenni.

– Maga mit szeretett Balassa Péterben?

– Szerettem mint embert. Amikor először megláttam ott az ajtóban, Kis Pintérék lakásában, nagyon megdöbbentem. Buzgón olvastam az írásait, és egy nagyon kifinomult, átszellemült filoszt képzeltem el. Ő meg eléggé testes, szakállas, mély hangú, rendkívül férfias jelenség volt. Ezt is borzasztóan szerettem benne. Ez barátság volt, nem pusztán munkakapcsolat, ami a személyiségnek csak egy aspektusát érinti. Az egész embert szerettem benne, és tulajdonképpen most is szeretem. Nagyon sokszor jut eszembe, és néha álmodom vele.

– És mit nem szeretett benne?

– Nem volt olyan. Sokszor vitatkoztam vele, mikor belekeveredett a transzcendenciába, de nem mondhatnám, hogy ezt nem szerettem. Inkább azt mondanám, magamban nem szerettem azt, hogy bizonyos dolgokat már nem tudtam kezelni. Hogy nem tudtam kivédeni a sértődéseit, nem tudtam elkerülni, hogy megsértsem, mert nagyon fontos volt számomra, hogy megmondjam neki a véleményemet. És különösen Péter esetében méltatlannak éreztem volna a kapcsolatunk szempontjából, hogy ne legyek őszinte. És emiatt persze megsértettem. Egy dolog miatt ezt iszonyúan sajnálom is. Amikor már nagyon beteg volt, egyszer-kétszer próbáltam még vele felvenni a kapcsolatot, de ezek a beszélgetések nagyon formálisra sikerültek, nem működtek, és nem tudtam magam rászánni többre, pedig kellett volna. Ezt sajnálom.

(Radnóti Sándor, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Bán Zsófia és Varga Mátyás itt olvasható interjúi a Balassa Péterről Katona Zsuzsa által 2004-ben forgatott Emléktöredékek egy Tanítóról című dokumentumfilm számára készültek. E helyt az eredeti nyilatkozatok teljes szövegeinek szerkesztett változatait adjuk közre. )