A magyar irodalmi élet és irodalomtörténet-írás meglehetősen atyafiságos, a leghorrorisztikusabb Móricz-regényekbe vagy a Bánk bán legindulatosabb jeleneteibe illő figurák is megtalálhatók benne. A temperamentumos konzervativizmus ellenpontját az új irányzatok honosításán fáradozó „sietős modernizáció" képezi (Szilasi László e kifejezést használva írja le a jelenséget Gács Anna könyvéről írt kritikájában, az Élet és Irodalom március 7-i számában). Milyen előzményeket találhat ebben a közegben az az irodalomtörténész, aki írónők önéletrajzi műveit vizsgálja? Elsőként szólal meg vagy újrakezd valamit?

Ami az autobiografizmust illeti, a műfajt hagyományosan mérsékelt teoretikus érdeklődés kíséri Magyarországon, bár a Helikon 2002/3-as tematikus száma javított a helyzeten. Itt két alapvető típust szokás elkülöníteni: az egyiket a történelem főszereplői, a nagy eseményeket belülről látó prominens figurák írják. A státusférfi feloldja a titkosítást, a közvéleményhez fordul és igazolja magát. A másik típus, a Szent Ágoston-i szolilokvium jóval ritkább.

De mihez kezdjenek azok, akik nem érzik jól magukat a közéleti térben, és a keresztény önvizsgálat terén is beérik jóval kevesebbel, mint nagy elődeik? Megfogadhatják Szabó Magda tanácsát. Ki ne emlékezne az Abigélből arra a jelenetre, amelyben Vitay Georgina arról számol be dolgozatokkal terhelt új osztálytársnőinek, hogy ők bizony a másik iskolában két fogalmazást is készítettek: az egyikben nagy ravaszul a pedagógiai felügyelet ideális alanyaiként írták le magukat, a másikban viszont, amit csak egymásnak olvastak föl, nyíltan vallottak vágyaikról és fóbiáikról. Nem csoda, hogy ettől rögtön mindenkinek megjött a kedve az íráshoz (kár, hogy egy lebukás véget vetett az intézeti intim irodalom aranykorának).

Séllei Nóra már a bevezető legelején elválasztja tárgyát, a női önéletírást a férfiúi autobiografizmustól: „A kiváló férfi tehát a lelkét látja a tükörben. De mit lát egy nő, akinek lelke sem volt sokáig a teológusok szerint?" Mivel a hagyományos keretek közt a tárgy nem értelmezhető, alapos műfajelméleti áttekintésben rögzíti a vizsgálathoz használt fogalmakat. Leírja, hogyan veszíti el a szerzői én egzisztenciális konkrétságát, hogyan dematerializálódik retorikai képződménnyé, és azt is, miért nem felel ez meg a szóhoz jutni kívánó, a kánont bíráló marginális csoportoknak.

Mindebből Paul de Man vonja le az önéletrajz műfajára vonatkozó következtetéseket. Elmozdítja a történeti dokumentum és az irodalom határáról, kimutatja, hogy „az önarckép-rajzolás technikai kívánalmai vezérlik", konvenciórendszere nem különbözik lényegileg más műfajok eszköztárától, így nyugodtan olvashatjuk szépirodalomként. Persze az írónő megszületésére váró feminista kritika sem engedhette meg magának a szerző halála „luxusát", ezért fenntartotta a referencialitást; a szerző, a narrátor és az elbeszélt én itt őrzi közös identitását.

A következő fejezetekben lépnek színre azok az írónők - Virginia Woolf, Jean Rhys, Gertrude Stein, Mary McCarthy és Kaffka Margit -, akik az 1880-as évek elejével kezdődő fél évszázadot idézik fel önéletrajzi műveikben. Woolf Vázlat a múltról című önéletrajza befejezetlenül maradt az írónő halála miatt. Az elemzés a műfajhoz való különleges viszonyra koncentrál. A befejezetlen szöveg meg sem közelíti a megírás idejét, a teljességre egy pillanatig sincs esély, a kezdete viszont a lehető legszabályosabb: „az első emlék" toposzával indul. A történetmondást folyton megakasztja az önreflexió, mintha a szerző már nem is csak kételyekkel küszködne, hanem, patthelyzetbe kényszerülve, megírhatatlan szövegen dolgozna. A mű „dekonstruálja önma-gát mint önéletrajzi szöveget, miközben szinte kétségbeesetten kapaszkodik az önéletrajz mint műfaj mögött álló fikciókba: a narrátor autoritásába, az író, a narrátor és az elbeszélt »én« azonosságába s az egységes »én« fikciójába. E kettősség miatt a szöveg kényszerűen" tesz eleget a műfaji követelményeknek.

Bármilyen nagy egyéniségek követik is egymást, Kaffka Margithoz közeledve kíváncsiságunk nőttön nő, hisz külföldi (illetve csak nyugati) szerzőkről időnként olvashatunk feminista szempontú elemzé-seket, hazai terepen viszont még alig próbálgatták a módszert. Pedig valójában csak ekkor beszélhetünk honosításról. A kötet olvasója persze arra is kíváncsi, hogy néz ki Magyarországon a nyugati feministák által leírt kulturális represszió, vajon felépült-e az irodalmi terror háza. Ha valakinek kétségei lennének e tekintetben, ajánlom a figyelmébe az utolsó fejezetet. Az érvelés (nem mintha ezt próbálná bizonyítani) azért is meggyőző, mert nem valami bizarr marginális figuráról, hanem a leginkább kanonizált írónőről szól az elemzés.

A tanulmány a kritikai fogadtatás áttekintésével kezdődik. Németh László megállapítja, hogy Kaffka Margit a Nyugatnál, híven a természet akaratához, a Nő szerepét kapta. A jelenség annyira meglepő, hogy Móricz az asszonyírói attribútumok felsorolásakor többek között asszonylelket, asszonyszemet, asszonyéletet, asszonytehetséget, asszonymesélőt emleget - ez pedig elég béna szóhasználat egy nagy író esetében. Radnóti a nyilván hihetetlenül korszerű újklasszicizmus nevében értékeli le: megmaradt a szerkesztetlen dokumentum szintjén, csak ábrázolni tud, teremteni nem. Füst Milánnak a tölgy és a folyondár közti különbségeket juttatja eszébe (az erős utat tör, a gyenge más nyomába lép).

Így megint eljutottunk ahhoz az anomáliához, amit a feminista kritika kettős mércének nevez. Egy írónő műve inkább csak a maga kategóriájában érdekes, az alkotás kezdetlegesebb módjáról árulkodik, nem érdemes „abszolút" mércével mérni. Domna C. Santon figyelt fel arra, hogy az önéletrajzi vonulat megítélése is kettős: Szent Ágostontól Henry Millerig pozitív, írónők esetében viszont a kisszerűség jele. Valaki már megint képtelen volt felülemelkedni a személyes problémáin. A tanulmány utolsó részében Séllei Nóra a társadalmi nemfogalomra vezeti vissza az esztétikai kifogásokat, Kaffka Margit nyelvi hibriditását pedig megfelelteti a bahtyini heteroglossziának.

A feminista irodalomtudomány megkezdte a hazai viszonyok feltérképezését, és hamarosan azzal a problémával is szembesülnie kell, hogy a helyben kutatott területet egész más hatalmi viszonyok határozzák meg, mint a nyugat-európait. A lengyel feministák a lovag és a dáma közt köttetett nemi szerződésből vezetik le a lengyel nők helyzetét: a lovag harcol a hazáért, oltalmazza és magasztalja a dámát, aki cserében alkalmazkodik szerepköréhez. A magyar nemi szerződés egy kicsit más lehet - kevésbé egzotikus és nem ilyen nagyvonalú.