Lassan telt az éjszaka, hiába próbált aludni, nem ment, feje mellett az ébresztőóra, percenkét kattan egyet, két kattanás között napok, évek peregnek el, jár az óra körbe, tik-tak, jár, benne egy manócska kalapál. Kicsi volt még Zoárd, kettő sem talán, amikor tanította neki ezt a dalt, mit mond az óra, csillagom, tik-tak, tik-tak, tik-tak, válaszolt nevetve a gyerek, s jobbra-balra hajtotta fejét a szöveg ritmusára, ahogy tőle tanulta. Az apja csak nézte őket, mosolygott, gyere, megmutatom, lecsatolta a kezéről az óráját, régi Csajka, a füléhez tette, összeért a homlokuk.

– Hallgasd...

Zoárd, ahogy az óra hangját meghallotta, nagyra nyitotta bogárfekete szemét, s az asszonyba belévágott a felismerés, ez a gyerek még sohasem látott számlapos órát, mégsem kérdőjelezte meg, amit mondott neki, magától értetődő természetességgel fogadta el. Pedig a digitális órák némák mind, nem jár körbe a mutató, mit mond az óra, kisfiam, tik-tak, tik-tak, a gyerek nem gondolkodott, automatikusan ismételte azt, amit tőle hallott, eszébe sem jutott, hogy az anyja téved, miért mondana az óra bármit is, mikor hallgat, miért járna, ha egyszer áll. Nézte apját és fiát, ahogy összedugják a fejüket, tik-tak, tik-tak, apja felnyitotta az óra hátlapját, nézd, ezek a kicsi fogaskerekek csinálják az időt. Akkor látta meg Zoárdban először az apját, gyerekként ilyen lehetett, a szeme színe, mozgása, testalkata, minden, annyira hasonlítanak, szinte most is látja maga előtt, pedig vagy öt éve már, hogy összehajolnak a Csajka fölött, két egyforma arcél, kicsi és nagy, még a tartásuk is azonos, a hajuk görbülete is.

– Nem maradt rólad gyerekkori kép?

– Nem – zárta rövidre a beszélgetést az apja, aztán hirtelen, mintha meggondolta volna magát, folytatta –, pedig apu sokat fotózott. Tudod, nem volt az olyan természetes akkoriban, de mi akárhova mentünk, hozta magával a gépet. Gépem, lábam? Mindig ezt kérdezte, mikor készültünk valahova. Pedig irtó kényelmetlen lehetett cipelni. Nagy dög volt, nem ilyen kis digitális, mégis.

Az óra nagyot kattant a feje mellett, újabb perc, akkor kellett volna továbbkérdezni, beszélj nekem az apádról, nem tudok róla semmit. De akkor nem lehetett, Zoárdnak uzsonnát kellett készíteni, vagy biliztetni, esetleg megijedt valamitől, mesét kért, ki tudja, nem emlékszik már rá, bármi fontosabb volt annál, hogy az apjára figyeljen, a pillanat meg lehullott a veranda kövére, s elgurult, végig a puskapor szegélyezte téglajárdán, nem vette észre senki. Egy darabig ott ült a dáliák alatt, s figyelt, ha elég nagy a csend, hallani, ahogy kuncog, nem fogtatok meg, most azután leshetitek, mi lesz, egyre nagyobbra nő a felületi feszültség, szinte elviselhetetlen, önmagát megtartani képtelen, elemeire hull. Tele van a kert, a ház, az utca ilyen szétesett pillanatokkal, idejében kellett volna utánuk nyúlni, most már hiába, csak töredék, ami megmaradt.

A nagyszülőkről ha kérdezett, elintézték két mondattal, tudod, a háború, intézet, lózsíros kenyér, ne ismerd meg soha. Minden elveszett, csak a lövedék röppályája maradt kiszámítható, a bombák a gravitációs törvényeknek engedelmeskednek, a detonáció mértékéből következtetni lehet a becsapódás helyére is. Azt tudta, hogy árvák a szülei, így nőtt fel, rokonok, család, emlékek nélkül. Gyerekként elfogadta, olyan természetességgel, mint valami veleszületett fogyatékosságot, csak a hiány fájt, mint a levágott végtag.

Markó Lilit egyszer megverte az oviban.

– Szüretre jönnek Józsi bátyámék!

– Nekem meg a hencidai nagyapám.

– Olyan nincs is, hogy Hencida.

– De van!

– De nincs! Nincs is nagyapád, csak hazudsz!

Az anyja sírt, amikor az óvónő behívatta, miért hazudtál, csillagom, szorosra zárta a száját, nem válaszolt, a palacsintaillat megcsapta az orrát, Hencidán tornyokban áll a palacsinta, ha megsül egy, a nagyanyja feldobja, meghengeríti, halott madár, hullik a torony tetejére, milyet kérsz, almásat vagy túrósat, igazat kell mondani, kincsem, hazudni nem szabad.

– Én nem hazudtam.

Akkor az apja megfogta a kezét, gyere, mutatok neked valamit. Kimentek a kertbe, hátra, az anyja gyakran pörölt az apjával miatta, miért nem gondozod, hagyod, hogy nőjön, a falu szégyenére. Az apja csak vigyorgott ilyenkor, na, ez legyen Tennye legnagyobb szégyene, s visszaakasztotta a kapát a sufniba, a zománcos tábla a falra, mi, az kéne neked. Aztán csak lett zománcos tábla is, persze nem a tisztaudvaros, azt azért az anyja sem akarta, hanem csak valamiféle rendet, nekem mindegy, milyet, de ez nem állapot, hogy jönnek nappal, jönnek éjjel, ez az egy nyomorult vasárnapja van az embernek, és akkor se hagynak nyugton.

– A nyavalyának nincsen naptára – morgott vissza az apja, de aztán csak engedett, kikerült a zománcos tábla a kapu mellé, dr. Lévai András, rendel hétfőn, szerdán, pénteken.

– Most már boldog vagy?

– Boldog.

Amikor mentek hátra a kertbe a szamárkóró beléakadt a harisnyájába, gazos volt minden, még nem fogadta fel az anyja azt a régi tanítványát, a Vakulya gyereket, udvarosnak, csak amikor megbetegedett, akkor engedett az apja. Rend lett végre, csak úgy sorakoztak a dáliák meg a törökszegfűk, ezt meg elvinném megélezni, húzott a snapszból búcsúzóul, s vállára kapta a kapát a Vakulya gyerek, mikor indult, kikalapálom, de lehet, apám kell hozzá, holnapra hozom, meg igaz is, fordult vissza a kapuból, a Csűrös-majorban bontják a régi istállót, kérek a Tanácson Szepesi Miskától a téglájából, nem jó az már semmire, hányják kifelé, mi meg lerakhatnánk vele az utat a kert végéig, nem kéne sárba caplatni, ha gondolja a tanár néni. Lerakta a Vakulya gyerek a téglát, még szegélyt is ültetett puskaporból, az anyja, ha hazaengedték a Svéd-hegyről, szeretett kinn üldögélni, nézte a tulipánokat, ahogy sorakoznak, orgonafán méhike, összerezzen őzike, vigyázz, kicsim, meg ne csípjen. De Zoárd akkor már ordított, mutatta cipóvá dagadt ujját, kicsi gonoszka, vizsgálta az apró sebet a nagyanyja, de lásd, ő rosszabbul járt, mint te, s kihúzta a fullánkot, belehalt a szúrásba, szegény. Zoárdnak ez a rendezett kert, az aranyló liliomok, a lobéliák, a szeder- és málnatövek jelentették Tennyét, neki rossz érzése volt mégis, ha végigkopogott a téglával kirakott ösvényen a köszméte- és ribizlibokrok mellett, hogy epret szedjen, hiába erőlködött a kert a virágokkal és a gyümölcsökkel, a friss humusz elmúlásillatát nem tudta elfedni mégsem. A Vakulya gyerek hatalomátvételekor, ahogy a régi kert lassan kifordult önmagából, veszett el a gyerekkora, s talán az esély is, hogy beszéljen az apjával. Hiába ment már le a kert végébe a folyóhoz, hátára súlyosodott a kert merev rendje, a ki nem mondott diagnózis, éjszakánként a vastag vályogfalon is áthallotta anyja fulladozó köhögését. Akkor kezdett mindent szisztematikusan úgy csinálni, mint az anyja, görcsösen ügyelt minden mozdulatra, nehogy felizgassa egy rossz hajtásél, homályos pohár, szidolozatlan kilincs, s rohama legyen megint.

Sok időt töltött akkoriban Tennyén, tehette, Zoárd kicsi volt még, nem kellett munkába állni, ott kezdett el beszélni, ott járt el a gyerek abban kertben, melynek halálos rendezettségét ő sose tudta megszokni. Ahogy esténként le-lement a folyóhoz, bokájához kapott újra, mint akkor, gyerekként, ha beléakadt a szamárkóró a harisnyájába, csak nézte a felhőket, és még eszébe is jutott, le kéne hozni egyszer ide az apját meg Zoárdot, és folytatni a mesét, amit Markó Lili miatt kezdett el.

A szamárkóró apró horgai szúrták a bokáját, ahogy a gazos kertben apja után csörtetett, de nem törődött vele, igazat kell mondani, kincsem, hazudni nem szabad, én nem hazudtam, az anyja csak rázta a fejét bánatosan, legalább ne tagadd le, szorította magához mégis, de az apja kivonta az ölelésből, gyere, mutatok valamit, mit mutatsz, apu. Lementek egész a folyóhoz, látja most is, ahogy a szél belekap apja fekete loboncába, leültek a martra, a hegyek felől rohantak a felhők át a víz fölött, napnyugatnak.

– Nézd, ott a nagyapád, hosszú, bíbor köntösben lovagol, lábán selyempapucs, kezében aranykulcs.

Hangosan nem is merte, félt, szertefoszlik, alig lehelte a kérdést.

– Minek a kulcsa az?

– Kincsesládáé – súgta az apja vissza. – De az el van rejtve.

– Hova van elrejtve?

– Tenger fenekire.

– Oda aztán hogy talál el az én nagyapám?

– Hamuvá lesz, úgy talál el, porrá válik, úgy talál el, pusztai szél felkapdossa, tengeri szél hátán viszi, aranykulcsot neked adja, tied lesznek a kincsei.

Az óvodában nem beszélt többet a nagyapjáról, tudta, titok, úgysincs, aki megértené, elég, ha ő értette.

Akkoriban még értette a szavak nélküli mondatok jelentését, csak aztán, ahogy nőtt, nem bírta tartani, elég volt neki a hosszúra nyúlt lába, sütőlapát tenyere, görbülő gerince, húzd már ki magad, fiam, púpos leszel, ha mindig így állsz. A némán artikulált szavak ráültek a konyhára, a házra, egész Tennyére, szorították, nyomták össze a levegőt, egyre sűrűbb, belélegezni már nem lehet, harapni kell, ádámcsutkája egyre görcsösebben jár le-fel, szólni kellene valakinek, de képtelen kimondani a szavakat, megpattannak az ajka körül a hajszálerek, annyira akarja, mégse megy, hamuvá lesz, úgy talál el, porrá válik, úgy talál el, mintha földdel tömnék tele a száját, sár szárad a garatján.

Rohamai kiszámíthatatlanul érték, az asztmások télen általában tünetmentesek, próbálják meg magas hegyek között, esetleg barlangterápiát, neki mindegy volt, hónap, égtáj, időjárás, egyszerre úgy érezte, megfullad, éppen a levegő az, ami megfojtja. A kamaszkorral kinőtte, ennyi volt a te bajod, fiam, farok kellett csak neked, semmi más, vigyorgott az apja, az esküvő után tünetmentessé vált, gyakorlatilag. De betegségét mintha az anyjára hagyta volna, fordított örökség. Apja az elején nem is vette komolyan, hisztéria, nem ülhetsz a lányod szoknyáján halálig, el kell, hogy menjen valamikor. De aztán nem lehetett tovább tagadni, az utolsó években többet volt fenn a Svéd-hegyen, mint otthon, úgy halt meg, egy asztmás rohamnál, szakadnak, szakadnak rám a falak, húzzatok ki, segítsetek.

Évek óta először akkor környékezte asztmás roham, amikor apja halála után szembesült a névvel, csak forgatta a kezében a gyerekkori naplót meg a leckekönyvet, hogy szerette a nevét, Lévai Lilla, és most kiderül, hogy nem is az övé. Mikor apja halála után leutazott Tennyére, tudta, hogy nem kerülheti meg, rendet kell tenni, dönteni, mit tart meg, mit nem. A lakást, hála istennek, kiüríti Panni, neki csak a személyes holmikat kell, az is sok. Unottan turkált az iratok között, kidobni nincs szíve, de megtartani mindent nem lehet, először csak a szeme akadt meg a naplón, aztán az egyetemi indexen, idegen név, Lőwy András, vajon kié lehet. Percekbe telt, míg beledöbbent, hogy ez a saját apja, Lőwy, Lévai, csak a magánhangzókat kell kicserélni, ugyan, marhaság, nem lehet csak úgy cserélgetni a nevekben a hangokat. Nem tudott megnyugodni, át kellett mennie Pannihoz, most már csak ő a biztos pont, Panni mindig volt, az anyja halála előtt is, a betegség idején, nem kérdezte az apját soha, de Panni a házhoz tartozott, a rendelőhöz, az apjához is, neki tudnia kell.

Kiteregette az asszony elé az iratokat.

– Mit tudsz apámról, tényleg igaz?

– Igaz.

– Neked elmondta?

– El. De mit számít az?

Az apja végeredményben Panninak sem mondott el semmi lényegeset, alig többet, mint amit később ő maga is megtudott apja gyerekkori naplójából, hogy a család Monostáron élt, orvoscsalád, apa, anya praktizál, biztos egzisztencia, Monostár tűnt az első, logikus lépésnek, ott volt gyerek, ott járt gimnáziumba, hátha akad valaki, aki ismerte.

A szállodaportás készségesen segített.

– A Hársas-tó, a színházzal szemben, a Plázánál, alig néhány lépés, asszonyom, mellette, igen, a műjég, azután, ha lejjebb sétál egy kicsit, a sportcentrum, tenisz, fitnesz, uszoda, konditerem, de ez utóbbi kettő nálunk is alapszolgáltatás, és a szauna, természetesen.

Sárgán reccsent a kavics a talpa alatt, hangokat hozott a víz felől a szél, ti-tarirá-ti, Wagner, leereszkedett egy sárkányos kőpadra a csónakházzal szemben, a zene betöltötte a fehérre festett deszkaépületet, át- meg átbuggyant a korlát finoman faragott indáin, mintha nem is cölöpök, hanem a muzsika tartaná. Derékba törtek a fák, az öntöttvas kandeláberek meghajoltak, ahogy a valkűrök átlovagoltak a víz fölött, az anyjának levendulaillata volt mindig, mikor koncertre mentek be a városba, jó éjt, kincsem, Panni majd lefektet. Azt hitte, így folytatódik, őszi fények, halvány tónusok, rég elfeledett képek, lágy zsongás, polgári hangulat, Monostár kellemes kisváros.

Pedig már másnap reggel gyanút foghatott volna, a szállodaportás, ha finoman is, de figyelmeztette, amikor a Malomárok utcát kérdezte.

– Oda akar menni, asszonyom?

– Oda.

Ahogy az utcára befordult, Velence jutott eszébe az apró hidakról, a szecessziós villák szorosan bújtak egymáshoz, ahány ház, annyi hidacska, annyi kovácsoltvas kapu, már ahol megmaradt. A számot nem írta Gabi, még nagyjából sem tudta beazonosítani a házat, mocskos kis víz folyt lent, a beton mellett, a vízzel együtt a büdösség is beleette magát a falakba, lassan rágja a vakolatot, a stukkók nagy darabokban hullanak alá, hangosan csobbanva merülnek el.

– Hiába jött, nincsen itthon senki.

A gyereket észre sem vette, mikor megállt, ott lógatta magát az egyik híd korlátján fejjel lefelé. Hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon, vajon miért hazudik, az áttört falon kályhacsőből füst áramlik, árnyak mozognak odabent a függönytelen ablak mögött. A gyerek csak hintázott tovább, de a szemét le nem vette róla, alulról fölfelé méregette, hogy belepirult, marhaság, alig múlt tízéves.

– Magát nem ismerem, nem volt még nálunk soha. A népjóléttől jött?

Nem értette a kérdést, de szeretett volna végre egyenesben látni, közelebb lépett, áthajolt a korláton, a kissrác szélesen elvigyorodott, a fene, miért nem vett nadrágot inkább. A kapuig sem tudott eljutni, nemhogy a házba, a gyerek őrizte a hidat, a Malomárok utcán ma már csak kisebbségiek, hajolt hozzá a szállodaportás, hogy úgy mondjam, romák, nem önnek való környék az, asszonyom.

A szegénynegyed után a zsidó egyházközséget kereste fel, ez az egész kész lidércnyomás, sohasem járt még ilyen helyen, lefőtt, amikor a férfi fején meglátta a kis fekete kalapot, lehet, hogy neki se lenne szabad fedetlen fővel, alig tudta kinyögni, mit akar.

A nagybátyám itt járt gimnáziumba, valószínűleg itt is érettségizett…

A férfi értetlenül meredt rá.

– Itt megsemmisítettek mindent, de – bocsánatkérő mosoly villant a szája szegletén – talán megmaradt valaki abból az évfolyamból. Mit mondott, mikor kellett volna végeznie?

A feltételes mód mellbe vágta, csak dadogni tudott. Az évszámtól az egyházfi meggörbedt egy kicsit, a háború után nálunk már nem volt, aki érettségizzen. Nem maradt ott, hiába invitálta, tudja, mi már inkább csak kulturális egyesület, összejárunk, akik megmaradtunk, fiak, unokák is néha, nem számít, kinek mi az istene, alig vagyunk maroknyian. Szinte futott, úgy menekült, égett az arca, a falon a dávidcsillag, sose gondolt rá, hogy két háromszögből áll, a református csillag nyolcszögű, a templomuk kovácsoltvas karzatán két négyzetből rakott, már a piac macskakövein kopogott a csizmája, de még mindig hallotta a férfi hangját, ahogy utánakiáltott a kapuból, várjon, megkérdezem, hátha van még valaki, aki emlékezik.