Ió (jobb pillanataiban Inakhosz folyamisten leánya) biciklizni hívott egy szeptemberi délutánon.

Vácig vonaton utaztunk. Az egyórás út alatt nem sok mondanivalónk akadt: Ió újságot olvasott, én aggodalmasan az eget fürkésztem. Göd után néhány felhőt mutattam neki. Ió épp csak felpillantott az újságból:

Incselkednek velünk a kumulonimbuszok. Azzal visszamerült a pletykalapba.

Ezek tehát kumulonimbuszok.

Elfogott a szédülés, ha idegen szavakat használt.

Voltaképp műveletlen lány volt ez az Ió, rikítottak mondataiból a latin és görög szavak. S mivel semmiféle viszonyítási pontot nem találtam Ióban, néha éppenséggel műveletlensége rikított ki az idegen szavak mögül. Nem tudtam eldönteni, hogy a pallérozatlan elme csipegetett-e föl tengernyi adatot, vagy a brilliáns értelem tompult el a dologtalanságban. Ió elvégzett valaha egy főiskolát, ahol minden egyes szót az emlékezetébe vésett. De ha vésésről beszélni túlzás: lepergett, lefolyt Ió bőréről a tudás, majd langy tócsát képzett a bokája körül. (Ez a tócsa volna az Ióról elnevezett tenger szerény maradéka.)

Mosolyogva szánakozott rajtam, ha a verébre azt találtam mondani, rigó, és csodálkozott, hogy a rigóra viszont miért nem mondom sose, veréb – én pedig megborzongtam, ha kijavított. Szerettem megbotránkoztatni Iót természettudományos ismereteim elégtelenségével. S ő, mint akit táncolni kértek fel, sugárzott, ha az aminosavakról beszélhetett. Egyszer legbensőbb titkaként avatott a Szent-Györgyi–Krebs-féle ciklus rejtelmeibe. Tőle tudom, miben található fehérje. Tőle tudom, melyik oldalon van a vakbelünk. Tőle tudom, hogy a szervezet a zsírjához ragaszkodik a leginkább (a szervezetnek ezt a makacsságát Ió egyébként nem pusztán hírből ismerte). Beszéltettem tehát, akárha az életéről, kivált, hogy többnyire nem volt egymásnak mit mondanunk. S úgy vettem észre, nem csak velem, azokkal sem igen társalog, akikkel pedig érdeklődése, szokásai, szókincse (jaj, származása) közös volt. Egy mondatnál több sosem hagyta el a száját – kérdései pedig csak a tudhatót kérdezték. Mindig csak olyasmiről érdeklődött, amire pirulás, sőt habozás nélkül felelnem lehetett – amire tehát maga is ismerte a választ? A tudható betakarta, maga alá temette mindazt, amit Ió a barátairól tudott. És ez utóbbi természetszerűleg nem lehetett valami sok.

Pedig voltak pillanatok, amikor pokolba kívántam ezt a tektonikus békét; voltak bizonyos, többnyire idegen szavak számlájára írható lúdbőrzések, amikor helyénvalónak éreztem volna Ió szeretetteljes tolakodását: miért halt meg az apád?, kérdezhette volna gyanútlanul, öngyilkos lett, felelhettem volna kéjesen mosolyogva. De Ió sosem kérdezett ilyesmit, még csak ehhez hasonlót sem; mintha a nyelve, gondoltam, nem önazonosításra és – következésképp – önvédelemre, hanem ismeretterjesztésre lett volna teremtve, semmi többre.

Végigmondattam hát vele a felhők nevét. Ezúttal is készséggel ejtette ölébe a pletykalapot, s mintha egyik gyermekkori fotóját, mutatta az égbolt peremére sodródott cirrokumulusz-rajt. Ismeretterjesztő mozdulatatait figyeltem: pihétlen, erős kezét; ahogy az égre szeretne mutatni, és ahogy ujjbegye bárányfelhők helyett az ablaküveg mocskába gázol (Iót jellemezte vajon, hogy nem viszolygott a kosz érintésétől, vagy engem, hogy ezt észrevettem?):

Nézd, találtam egy mammatusz-felületet is, mondta.

Fölcsillant a szemem: mammatuszt?

Igen. Emlőformájú, válaszolta átszellemült tárgyilagossággal. És tényleg: különb-különb mellek úsztak az égen, párjuk nélkül.

Szorongva tudakoltam, mely felhőfélék szállíthatnak számottevő csapadékot. Nem tudta: mindent elvégre Ió sem tudhat a vizenyőkről – bár nemrégiben folyadékkal telt cisztákat csapoltak le a mellében.

Hajjaj, az a mammatusz nem fest valami jól, riogatott, és egy csapott ívű mozdulattal rövidnadrágjába törölte maszatos ujjbegyét.

A keze volt a legidegenebb – a kéz és a kézírás: hibátlan bőre és kislányosan kerek, úgyszólván kövér betűi – anélkül, hogy meg tudtam volna nevezni, mitől – mindig elijesztettek. Még pártossága a palesztin-izraeli konfliktusban, gyermekded vallásossága – hogy bajok idején mint anyai szoknyák takarásába, úgy futott a legközelebbi templomba: baptistákhoz, katolikusokhoz, metodistákhoz és jehovákhoz, mindegy volt, kikhez –, vagy épp napi rendszerességgel olvasott pletykalapjai és sportújságjai sem rémítettek meg annyira, mint szőrtelen, makulátlan bőre és kövérkés betűi – az en és az em visszájára fordult hullámvölgyei…

Egyébként tagadhatatlan: úgy kezdődött, hogy Ió visszaütött.

A kirándulást megelőző nyáron Ió tiszakanyári szülőházában lebzseltem. Egy héten át voltam a vendége, hogy kipihenjek, már nem emlékszem, miféle fáradalmakat. Egész nap aludtam, olvastam, fürödtem a Tiszában, a disznó-lapálynál. Ió és hetvenkilenc éves édesanyja főztek, mostak rám, gondoskodtak rólam. Anya és lánya hasonlósága furcsamód egymástól elszigetelt tényeken, többnyire kisebb testi hibákon, s nem a jelleg hasonlóságán alapult: míg lábukra például ugyanoly rajzolatban fonódott visszér, s míg hosszú középső lábujjuk ugyanoly ívben kulcsolta át az egyik mellette lévőt (akárha babonából), addig Ió anyjának alacsony, madárszerű, szikár alkatával Ió idomainak mohó térhódítása feleselt. Mesebeli volt a köztük lévő korkülönbség (negyvennégy év); mesebeli volt az anyja lábára – visszérként, kígyóként – fonódni látott macska. Mesebeli volt köztük lennem:

Délutáni alvásomból ébredeztem egyszer, amikor észrevettem, hogy Ió a szoba csipkefüggönyös üvegajtaja előtt ólálkodik. Tesz-vesz, járkál. Majd láttam, benéz. Kezében egy pohár vizet tartott. Felültem, lássa, ébren vagyok. Benyitott erre.

Ágyamhoz lépett (nem ült le!):

Gondoltam, szomjas lehetsz, mondta (s én megpróbáltam elképzelni Iót, amint babfejtés közben eszébe villan: szomjas lehetek).

Nem voltam az, természetesen. Mégis felhajtottam a vizet – nem lehet ilyesmit elutasítani. Aki ételt-italt adott, annak neve legyen – .

Ió később visszasietett édesanyjához babot fejteni (kisvártatva a nyitott ablakon keresztül hallottam őket gépiesen, szeretettel veszekedni), én pedig visszadőltem az ágyra, hátha sikerül még egy kicsit aludnom. Dehogy sikerült: hangosak voltak a szomszéd kakasok, tercmenetben kukorékoltak hajnaltól sötétedésig, és hangosak voltak perlekedő vendéglátóim is. Néhány perc múlva ráadásul arra lettem figyelmes, hogy szomjas vagyok. Kitikkadt a torkom: különös, hogy a víztől lettem szomjas.

Nyilvánvaló volt, Ió és köztem fordítva közlekedik a szükség: hogy adott lett a gondoskodás, lett gond is hozzá nyomban. Az üvegajtót bámultam sóváran, hátha feltűnik Ió egy pohár vízzel. Nem jött persze.

Ilyen tehát egy anyátlan árva: mindenekelőtt anyja van.

Nem volt szükségem Ióra. Túlkínálat hízlalta az ínséget, s nem megfordítva: Ió tulajdonságai – magánya, ez a hermetikus csönd, amely föltétlen önfeláldozás és bizonytalan hatókörű – azaz személytelen? – anyaiság vegyüléke volt, tehát az a permetszerű jelenlét egyfelől, amit szülőháza vendégeként volt módom megtapasztalni; s fennen hirdetett önzése másfelől, ez a már-már kacér kizsákmányolása a környezetében élő embereknek, ez a szintén valamiféle, az előbbinél azonban tisztátalanabb magányban gyökerező arcátlanság, amely Ió bizonytalankodásainak banális, így jócskán áttetsző álcájaként szolgált –, szóval tulajdonságai nem voltak tükrei bennem lévő hiányoknak. Hiányérzeteim voltak tükrei Ióban lévő készségeknek. Elfogadtam, amivel Ió kínált (bármit: reggelente például pálinkát – falun így indul a nap, huncutkodott Ió; mire felébredtem, kupica szilvórium várt a tornácon; de Ió és édesanyja sosem ittak velem, sem reggel, sem este), s készségei pórázon rángatták a szükségeket. Úgy tűnt, nincs semmiféle karaktersumma. Iót erkölcsösnek vagy legalább jónak láttam akkor is, ha történetesen füllentett vagy lopott (volt rá példa), mert fogyatékosságain átütöttek az ellenkező előjelű cselekedetek. Ió jelleme nem részmegnyilvánulások összege volt – sem nem azok átlaga. S az enyém – jellemem –, minthogy Ió pórázán rángott, végképp nem lehetett összeg vagy átlag.

És jónak láttam őt akkor is, amikor ugyane kiránduláson legorombított egy öregasszonyt.

Ió tulajdonságainak elliptikus elrendeződésére utalt, hogy bárdolatlansága, fennen hirdetett önzése mintegy a permetszerűség, az önfeladás lendületéből következett: egyazon pályaív vitte közel valamihez és messze valamitől, amit éppen nem mertem léleküdvnek nevezni – de amiről legalább mertem azt mondani, hogy nem merem léleküdvnek nevezni. Egy nagymarosi falatozó Dunára néző teraszán ücsörögtünk; próbáltunk erőt gyűjteni a visszaúthoz. Rántott halat ettünk – köret és kenyér nélkül, mert Ió épp fogyókúrázott (mondom, nem csak hírből ismerte a szervezet zsírjaihoz való ragaszkodását).

Hetven körüli, rezgő fejű, ondolált hajú nő szólított meg minket:

Szabad, ugye, ez a hely? – De immár tette is asztalunkra a sörrel telt kriglit. Mire Ió szóhoz jutott, a fehér csipkekesztyűt viselő nő már maga alá húzta a szemközti széket. Bazsalygott ránk a rúzsos szájával.

Őszintén szólva nem örülnénk, ha ide tetszene ülni, így Ió.

Hogy mondja, kedves?, kérdezett vissza a betolakodó. Nem hitt a fülének.

Tessen átülni a hat ugyanilyen mocskos és ugyanilyen rozoga műanyagasztal bármelyikéhez!, oszlatta el Ió a nő kétségeit.

A szerencsétlen asszony erre hebegett valamiket. Nem moccant. Ingó-bingó tincsei ősz fejének minden egyes rezdülésén tehetetlenül túllendültek.

Mit tetszett mondani, néni?, hergelte magát Ió, s az volt a benyomásom, hajszálon múlt, hogy a nőt lemamikázza. – Jó ég, szabad az összes asztal! – mutatott végig ingerülten a teraszon.

Ez az egyetlen viszont, ahol süt a nap!, emelte fel a hangját most már a néni is. Beleivott a sörébe – olcsó rúzsa szétkenődött a korsó peremén –, azután végül feltápászkodott és a pulthoz poroszkált. Hallottuk, ahogy a tulajnál panaszt emel ellenünk.

Vén csoroszlya, vetette utána Ió, ügyelve rá, hogy szitkozódását se a tulaj, se a nő ne hallja meg. Buzdér szipirtyó, morogta alig kivehetően. Bár halvány sejtelmem sem volt, mi lehet az a buzdér, megkönnyebbültem kicsit, hogy Ió gyávasága a jellemvonások elliptikus képzetét erősítette: mert ha Ió velejéig romlott lenne – igyekeztem vigasztalódni –, nem mérsékelte volna a hangerejét. Mégis leforrázva ültem. Hiszen mi sem véletlenül választottuk épp ezt a – napsütötte – asztalt. És miben is zavart volna a néni?: szótlanul rágicsáltuk a halat, majd csak bámultunk a Dunába. Csöppet sem vigasztalt, hogy Ió otrombasága éppoly személytelennek tűnt, mint tiszakanyári figyelmességei. – Egyébként is legfőbb ideje lett volna felülvizsgálni e szó értelmét: személytelen. Hiszen nem kétséges, hogy Ió mind a gorombaságokban, mind a figyelmességekben hangsúlyosan jelen volt. Kell-e ennél több? Nem istenrendelte feladata az iói nyílnak kifelé mutatni; a mutató mozdulat terelheti éppenséggel a tekintetet Ió ujjbegyétől a csukló irányába is – majd csuklójától a vállcsúcs – vállcsúcsától a füstölgő száj irányába:

Mert Ió rágyújtott. Cigarettáját idegesen csapkodta a hamutartó pereméhez. Rossz szokása volt nem megvárni, míg hamu képződik rajta.

Ez is Ió! Aki pedig vizet hozott (fakasztott) Kanyárban; a felhők nevére okított, item Szent-Györgyi–Krebs-féle ciklus, item aminosav-szekvencia; aki körtét szedett nekem egy elhagyatott gyümölcsösben, alig fél órával e jelenet után; s aki pedig élete java részét, tudtam jól, segítségnyújtással tölti: munkahelyén mint elmeápoló, otthonában mint társ, s ideje maradékában mint barátnő, mint munkatársnő, mint – nemcsak Inakhosz, de – anyja leánygyermeke, mint szomszéd vagy esetleg mint járókelő karol fel embereket; veszi őket a hátára (sosem a szárnya alá); nyúl, akkor már inkább, a hónuk alá; hordozza őket (sosem a tenyerén) a vállán. Erős, izmos vállán. – Drogfüggő kedvesét ellenben nem csupán képletesen kellett a hátára vennie, amikor az szertúladagolás, vagy éppen szerhiány?, következtében egy ízben rosszul lett, majd pedig a Rókus-kórház előtti utolsó métereken – százmétereken – elvesztette az eszméletét. Senki nem segített, Ió egymaga vonszolta kórházba az élettelen testet, ahol aztán újraélesztették a fiút.

Ió büszke volt a testi erejére.

Tíz éven át kézilabdázott Kisvárdán. Balátlövő, s mint hírlett, csapatának legmarconább játékosa volt.

(Melyek az átlövő erényei?, faggattam egyszer Iót. Hallgatott, mintha a legtalálóbb kifejezésen gondolkozna, pedig csak a szerénység gyászpercét várta ki.

Nagy lövőerő, felelte később.

És mi jellemzi az irányítót?, faggattam tovább, amikor elárulta, hogy volt néha középpályás irányító is.

Újabb szünetet tartott. Mosolyogva, szerénysége dicsfényétől lucskosan felelte végül:

Amióta azonban kiöregedett a kézilabdázásból – a kirándulás idején járt a harmincnegyedik évében –, ritkán adódott alkalma, hogy erejét részint gyakorolja, részint, kétségkívül, fitogtassa:

Beszélt helyette a testről. Ezért a Szent-Györgyi–Krebs-ciklus. Ezért a fehérjék.

Nézte helyette a testet. Rajongott a kajakozásért, az atlétikáért, a fociért. Tiszakanyári lebzselésem egy hete alatt elvitt a helyi futballcsapat egyik mérkőzésére, a Kékcse–Kanyár találkozóra. Hamar kiderült, Ió ott a vezérszurkoló: negyven-ötvenfős szurkolótábort, borvirágos orrú falujabélieket, vérmes férfirokonait harsogta túl, mondogatott oda kipirult arccal sosem a kékcsei csapat, hanem mindig csak faluja, egyébként a helyi használtruha-bolt által támogatott játékosainak, s froclizta őket egy-egy félresikerült megmozdulás után azzal, hogy nem fog többet a turkálóban vásárolni, ha nem képesek tisztességesen veszíteni. Ió közbekiabálásai a kanyári szurkolótábor legjelesebbjei: valóságos bon mot-k voltak – sajnálatos, hogy egyetlenegyet sem őrzött meg az emlékezetem.

Táplálta helyette a testet. Grillcsirkék és véres hurkák csavarták el a fejét.

Öltöztette helyette a testet – abból a turkálóból tehát, amelyik faluja labdarúgócsapatát pénzelte.

Kezdeményezett helyette dulakodásokat a barátnőivel. Korántsem mondvacsinált, mégis ártatlan ellentétek miatt kelt velük birokra s lett legyőzőjük mindenkor.

S ez is Ió!: egy sütkérezni vágyó emberre acsarog.

Nagymaros déli határában megálltunk egy elkerítetlen gyümölcsösnél. Ió látta meg elsőként a körtefákat. Miután letámasztottuk a bicikliket, Ió körbejárta néhányszor a négy-öt legkócosabb, leggazdagabban szemetelő körtefát – melynek nevét: pyrus communis, Iótól tudom –, ráncolt homlokkal nézegetett a lombjuk közé. A termésszőnyegen – Ió vadterítéknek nevezte – óvatosan lépdelt: számlálhatatlan darázs lakmározott a rothadó potyadékból.

Eszünk?, kérdezte (mintha kalandra készen).

Együnk.

Ió erre fölemelt a földről egy száraz, méteres gallyat, s – mint valami okos, mindenesetre reményteljes evolúció előtt álló jószág, medvéhez hasonló – gyengéden ütlegelni kezdte vele a kiszemelt körték ágát, később, ügyesedvén, magát a termés kocsányát, a lábainál puffanó körtéket pedig: gyere vackor, hamm, bekaplak felkiáltásokkal üdvözölte. A biciklik mellől figyeltem Iót, amint halomba gyűjti a zsákmányt, majd leguggol és kiválogatja az érettebb példányokat. (Combja és vádlija között, a térdhajlatból, kibuggyant e kettő fölöslege.)

Szotyósodik már, kínálta felém az egyik legsárgábbat.

Elvettem. (Mint, ismétlem, bármit, amivel kínált: pálinka, cukor, tájszavak – még ha utóbbiak semmiféle szédülettel nem jártak is: szédületet legfeljebb talán az Ió arcára kiülő, széles járomcsontját polírozni kezdő kajánság okozott csak, amellyel bizonyos – jajj: népi-urbánus – szembenállásra irányította tüntetőleg a figyelmet, s amellyel, miközben kimondta: szotyósodik, egyszersmind azok sajnálatra méltó táborában jelölte ki a helyem, akik nemcsak hogy nem tudják, mi a különbség fazék és lábos (veréb és rigó) között, de még csak be sem látják, hogy efféle különbségek léteznek – s akikkel Ió éppen e különbségek mellőzése miatt szokott birokra kelni.)

Körtémbe haraptam: hűs leve a könyökömig futott.

Ió felegyenesedett, s kezében három körtével megindult felém. (Árgus szemekkel figyeltem Iót, de) nem láttam, mi mozgatja a testét – mert mintha nem a lábak. Egyenletesen lassuló, egyenes vonalú mozgásában nem volt semmi szögletes; úgy tűnt, a testének állaga és a közeg halmazállapota közötti kiáltó ellentét felszámolódott, s vagy a levegő lett Ió körül sűrűbb, vagy ő vált folyékonyabbá. Teste felszínén, e kövérségen még épp inneni felületen kemény és lágy, sok és kevés arányának hullámzó vetélkedése zajlott. Kőkemény, kézilabdás csontok hordtak itt-ott lágy halmokat (sokakat). Arca pedig széles volt és keskeny, kerekded és hegyes: míg – ártatlan – hátsó szándékokkal fényeskedő járomcsontja az arcot széltében nyújtotta, álla miatt pár lépés távolságból ugyanakkor úgy látszott, hogy Ió arca már-már elcsöppenni készül (hogy tehát Ió arca: nagy); s csak mikor anyahajói mozgásával Ió a közvetlen közelembe ért, lehetett kivenni cseppformájú állán a furcsa árkot, mely épp annyira volt vízszintes, mint amennyire függőleges: az alsó ajak alatti részt tudniillik egy – a nevénél kevésbé pajkos – kunkor hajlította kétrét s barázdálta az apai elem kiterjedésével megegyezőn, vízszintesen; ezzel egyidejűleg viszont mintha oldalról ható erők is össze akarták volna préselni Ió állát, amely így mély, függőleges barázda képében hordta valamiféle, még épp idejében félbeszakadt pöndörödés nyomát. Arca függőleges osztottságát erősítette az orrgumó grüberlije, egyedülálló módon anélkül egyébként, hogy a két arcoldal vagy, gondoljunk a zsírokra, félteke között bármiféle aszimmetrikus egymásra vonatkozás állt volna elő: alkalmasint közvetett istenbizonyítékként könyvelhető el a két hemiszféra e tükörképszerű egyezése, s hogy sem az arcizmok nyugalmi állapotában, sem működésük feszültebb pillanataiban nem volt lehetséges különbséget tennem arcának Méséglise, illetve Guermantes felőli oldala között. S amikor Ió odalépett mellém, hogy átnyújtson egy újabb, megszotyósodott körtét, miután az előző csutkáját a darazsak közé hajítottam, szerettem volna megismételni a fenti erőknek ezt a játékát, szerettem volna, bár Ió teste nem test: megtestesülés volt, szerettem volna, úgymond, mind a négy égtáj felől – megölelni.

Kivált, hogy miután elvettem tőle a körtét (a bármit), Ió mellettem felejtette a testét. Megakadt a mozgássor végén, beleragadt hirtelen a térbe: vállunk majdnem összeért. Mellettem kellett volna állnia, helyette azonban egy félig kinyílt, vagy inkább félig bezárult kagyló (könyv, ajtó, koporsó) egy-egy szárnyaként néztük ott a leszüretelt, lelopott? fákat, s Ió jobb válla, jobb karja, jobb combja, valamint az én bal vállam, karom, combom képezte e szerkezet olajozatlan zsanérját. Iónak velem egy arc-vonalban kellett volna állnia, helyette azonban negyvenöt, számoljunk: kilencven fokos szögben rám csukódva, rám nyitódva érte a kővé válás.

Szégyelltem volna megérinteni.

Körtéjét szürcsölte, ahogy én is (lélegzetvisszafojtva, mozdulattakarékkal, nehogy széttörjön a helyzet, ő pedig –).

Ő pedig.

Tudtam, bennefeledkezése a térragacsban ugyanoly gyakori, ugyanoly bizonytalan hatókörű, mint felül írt anyaisága: személytelen. Ió jelkibocsátását nem befolyásolták, még csak nem is lassították elfogultságok. Mit se gondolva a befogadó közeg temperálódása felől, nem tekintve, hogy környezete számára e jelek: ingerek, mondom, Ió permetszerűen szórta szét magát. Mint a folyamistenek lányai általában, Ió gyors volt, közömbös és állandó, én viszont lassú (ugrásra kész!) és változékony. Noha lassúságom mértékegységéül az Ió által diktált iram szolgált, Ió ezzel szemben nem hozzám viszonyítva volt gyors – nem irántam közömbös: még e közömbösségnek se lehettem tudniillik címzettje. Közönyének nem volt tárgya, csak területe –; ezért pedig Ió jelleme nemcsak egybecsengett az alkatával, de maradéktalanul be is takarta azt – akárcsak Ió előzetes ismereteit a hozzám intézett tektonikus kérdések. Szégyelltem valamiért, hogy alkatom lassúságra kötelez, s hogy lassúságom pedig változékonyságra: ha Ió rideg lenne – játszottam el a gondolattal –, rideg és tartózkodó, nekem erőszakosnak kellene lennem és hevesnek. Mert Ió volt számomra az a Bármilyen, aki ugyanakkor nem Bárki; s ugyane bármilyenség fonákjaként Ió szemében egy voltam a Mindenkik között. Itt, Ió bármilyenségében véltem felfedezni azt a vivőanyagot, amely Ió személyiségének összegszerűtlenségéért és átlagolhatatlanságáért felelős. Több volt viszont a soknál, hogy közömbössége második hulláma válasz nélkül hagyta azokat a viszont-jeleket – temperálódásom tüneteinek első hullámát –, amelyeket belőlem épp Ió közömbössége váltott ki. (Ami sok, az kevés!) S mivel Ió – eredendően, de második, harmadik és sokadik nekifutásra is – semleges volt, önmagáról való tudása a természetével látszott hasonlatosnak lenni – azaz nem okvetlenül elenyészőnek: Ió látta magát emésztés, biciklizés, körteevés közben (ahogyan én magamat sosem: belülről), de nem láthatta magát látás közben; nem láthatta a figyelő Iót, s nem láthatta a figyelő Iót figyelő százszemű Argost. Ilyeténképp pedig önleírásait fenntartásokkal kellett kezelnem. Azt mondta például: víziszonya van. (Ilyen felmenőkkel!) Nem tudtam, mit hívhat Ió iszonynak. Erős szó, mindenesetre. Bármiféle iszony mögé borzongást, berzenkedést, lebírhatatlan irtózást képzeltem. Ió azonban csak úszni nem tudott; nem szeretett evezni, csónakázni; valamint nem szerette, ha nem ér le a lába – e nemszeretésből márpedig az következnék, hogy mindháromra kellett már lennie példának. Úgy ítéltem azonban, hogy sokkal inkább félt az iszonytól, mintsem magától a víztől. Tudni véltem, hogy a Tisza partján állva nem volt Ióban semmi iszonyhoz hasonló, semmi iszony-erősségű: gyönyörködött a Tiszában. A nevetéstől fuldoklott, nem a víztől, amikor unokaöccsei, kisvártatva, a szemem láttára dobták a folyóba. S borzongás nélkül mesélt azokról a vízihullákról, akik a tiszadobi zsilip elé feszített, a folyó teljes széltét átfogó hálón akadtak fönn időről időre, a környékbeli öngyilkosok többsége ugyanis Ió szerint épp a tiszakanyári nagyjárónál, a Disznó-lapály-közeli hídról vetette magát a Tiszába. Ió mégis úgy fogalmazott: víziszonya van, mert nem láthatta félelme rendszerét, helyesebben iszonyának áttéteit: minél hevesebben félt valamitől, annál törvényszerűbbnek látszott, hogy lehetséges félelmei elé, védekezésképp, az eredetinél kisebb erősségű félelmeket emeljen, mert már magával a félelemmel sem akart közvetlenül érintkezésbe lépni. Ha eredetileg a víztől iszonyodott, helyette inkább igyekezett az iszonytól félni; ha pedig már az iszonytól való félelem is élhetetlen tagadássá vált, megpróbálta kikerülni magát a félelmetes helyzetet is; avagy sok-sok áttét révén mindeme óvintézkedés oda vezetett, hogy Ió végül hidegvérrel elkerült mindennemű pánikot. Mindig leért a lába – s ezzel semmiképp sem szeretném azt sugallni, hogy Ió földhözragadt lett volna.

Ha Ió túlzásokba esett, sosem a túlt vettem észre, hanem amit eltúlzott.

Pár éve Ió édesanyja talpalatnyinak titulált földet vásárolt a dombrádi határban. Kitűzetett a nap, amelyen a család megkezdi a kapálást. Iónak, aki, bár ornitológiai ismereteim hézagosságát megmosolyogta, ugyanakkor már maga is elvárosiasodott kissé, a leghalványabb elképzelése sem volt, mekkora területet jelenthet két hold föld. Csak amikor a kijelölt napon csatasorba állt, tudta meg, mire is vállalkozott. Ahogy édesanyja, testvérei és unokaöccsei, Ió is munkához gyürkőzött: vállára lendítette a kapát.

Meddig a miénk, kérdezte hetykén, a napba hunyorogva. – A néphit szerint illatozott, mint egy tavaszi párás kert.

Addig, mutatta édesanyja. Addig az almafáig.

Ám Ió semmiféle almafát nem látott.

Hacsak nem: az a kis folytonossághiány a láthatáron?!

Az. – S a többiek már kapáltak.

Ebben a pillanatban Iónak nem ért le lába. Még nem. A hold mint mérték minden képzeletet felülmúlt. A végtelen szántóföldek – vagy a víz – fölháborították Iót. Mert ő voltaképp a végeláthatatlanságot gyűlölte, a mérhetetlen dolgokat. A beláthatatlan kilátástalant jelentett. (Amikor a nagymarosi falatozó teraszán hirtelen ötlettől vezérelve javasoltam, hogy a teljes visszautat biciklin tegyük meg, Ió jeges iszonnyal a tekintetében kérte ki magának a feltételezést, miszerint képes lenne akár száz kilométer megtételére is.) S túl sokáig mint puszta tagadást sem lehetett bírnia egy effajta fullasztó tagolatlanságot; mondom, felháborodását végesebb ellenszenvekkel helyettesíteni volt Iónak hajlama, s egyetlen mentsvára; mert mi történt volna, ha odaadja magát e tereknek?: (a néphit szerint) tehetetlenül szétáradt, feloldódott volna bennük, akárha az apai elem – úgyhogy rossz közérzete azonmód csillapodni kezdett, mihelyt már csak holmi kapálástól vagy holmi fonnyasztó napsütéstől berzenkedett, s mihelyt egy még végesebb, még inkább tenyérbesimuló kifogást emelhetett a kapálás ellen:

Megbocsássatok, de képtelenség egy varikózusz lábbal napokig itt aszalódni! – És máris faképnél hagyta rokonait.

Újra leért a lába. A varicosus. Amelyiken a középső lábujj babonásan kulcsolódott az egyik mellette lévőre. S amelyiken a családi kapálás után két héttel érkihúzást kellett végrehajtani, mert Ió szépséges rajzolatú, édesanyjától örökölt visszerei fájdalmas gyulladásba jöttek. Ió azt hitte, trombózisa van, görcsei tetőfokán egyszer csak a szívéhez kapott, és összeesett. A mentőorvos világosította fel rosszulléte valódi okáról, s hogy az ijedtségen kívül nincs semmi komolyabb baja. Varicositas, trombokinezis, phlebithis, mormogta, amikor műtétjéről érdeklődtem.

Már Tiszakanyárban az volt a benyomásom, hogy Ió története – kórtörténet. Hallgatása amnézia, beszéde, beszédem anamnézis. Mert, bár semmi sem indokolta, hogy az ellipszis-hasonlat érvényét korlátozzam, Ió fogyatkozásai rést látszottak ütni fenséges közömbösségén, s nem esszenciálisabbnak, de beszédesebbnek mutatkoztak az erényeknél; míg a fogyatékok megvilágították az erények eredetét, az erények mélyen hallgattak a fogyatékok származásáról. Úgy éreztem, hogy Ió a jellemhibáin keresztül kommunikál velem. Gyengeségei így lettek gyengéim, e gyengék pedig kapcsolatunk erősségei. Ió füllentett, szitkozódott – Istenét káromolta, valamelyiket –, sunnyogott, lapított, érzéketlen volt.

Lopott. Elfelejtett visszaadni ezt-azt.

Hosszú a sora azon tárgyaknak, amelyek, hogy, hogy nem, Ió kezéhez találtak ragadni: öngyújtók, esernyők, pulóverek akadtak el az iói zárványban. Birtoktárgyaim szinte észrevétlenül cseréltek gazdát. A számos – ám számo-latlanul – Ióhoz vándorolt tárgyról távolról sem számlát benyújtani, csupán anamnézist felvenni szeretnék, amikor felemlegetem a kávéfőzőt, a biciklit, a tüskés gyógymatracot. – Mert vajon kinek a kávéfőzőjét kérte kölcsön Ió évekkel ezelőtt? Kinek a kerékpárján gurulta körbe Pestet, Tiszakanyárt és a Dunakanyart? Kit ajándékozott meg a tüskés gyógymatraccal? s később kitől kérte vissza ugyane matracot, szemrebbenés nélkül, mintha csak kölcsönadta volna?... Persze érdekemben állt nem felhánytorgatni tulajdonviszonyaink tisztázatlanságát: hagytam, hadd váljanak e tárgyak fétisekké, vagy még inkább, hadd váljak minden elcapcarázott, örökbelopott és kölcsönhazudott tárgy kivetülésévé, hadd legyek totemévé saját – egykori – tulajdontárgyaimnak. Ha úgy tetszik, Ió fenséges közömbösségén úgy ütöttek rést e tolvajlások (és bármely jellemfogyaték), hogy csak a fenség csorbult; a közöny érintetlen maradt. Láttam Tiszakanyáron, hogy zuhanyuk gégecsöve fölött finoman szólva eljárt az idő: ahelyett, hogy a zuhanyrózsából – a szelvények közéből és az alkatrészek ízesüléseiből folyt, spriccelt vagy inkább szivárgott-gennyedzett a víz (Inakhosz!). Vendégül látásom jelképes ellenértékeként vásároltam tehát Pesten egy gégecsövet, majd megkértem Iót, legyen köztem és édesanyja közt a postás. Nem voltak balsejtelmeim. (Pedig lehettek volna: Hálásan köszönjük szaniterállományunk feljavítását, élcelődött világító járomcsontokkal.) Hónapokkal ezután derült ki, hogy a gégecső természetesen Ió pesti albérletében kötött ki. Ölbe tett kézzel, az ajtófélfának támaszkodva figyelt, amíg kezet mostam. Frivolan, mindenre elkészülten mosolygott, vajon felismerem-e a szaniterárut. – Felismertem. Ó, te, mondtam, s fejcsóválásnál többre nem futotta (a fenség csorbult, a közöny érintetlen maradt).

S – körténket szopogattuk – szégyelltem volna megérinteni Iót azért is, mivel otthon várta őt az a nála nyolc évvel fiatalabb fiú, akit olykor képletesen, olykor a szó szorosabb értelmében vett a hátára, s akinek a közömbösség második hulláma helyett, egyetlenként, szerencséje volt részesülni (miféle alkalmasság következményeképp, nem tudtam) valami személyre szólóban is – valami olyasmiben tehát, ami kevésbé Ió? –; mégis, egymásra utalt idegenségünk egyetlen lehetséges feloldásaként ebben a pillanatban mint Ió kihelyezett önismeretét vettem magam számításba: az ámolyodásig jó volt cunnilingusra gondolni.

Szinte sötét lett egyszeriben; nem tudom, mely fajta kumulusz úszott a nap elé. Tudtam viszont, Ió feladata megbontani közelségünk derékszögét: megmozdulni. Úgy is lett.

Menjünk, mondta. Eldobtuk csutkáinkat.

Táskájába szedtük azt a kupac körtét, amit az imént Ió válogatott össze. Én tartottam szütyője száját, ő rakosgatta bele a körtéket. Darázs bolygott Ió kézfeje körül – legyeskedett? (Még csak el sem hessentette.)

Mielőtt felültünk volna a biciklire, Ió leöntötte ásványvizével a kezemet, hogy lemoshassam az időközben rászáradt körtelevet. Persze nem volt mód viszonozni az újabb kéretlen figyelmességet, Ió fél kézzel locsolt vizet előbb a bal, majd a jobb markába (és mozdulataiban nem találtam nyomát semminő Méséglise-nek, semminő Guermantes-nak: Ió bármelyik kezével képes volt ügyesen írni és levest kanalazni, babot fejteni és gólt a hálóba varrni, száját rúzsozni és kulcsot zárba illeszteni, cigarettázni és magvakat a kanyári földbe hinteni).

Amíg ő, addig én. Dunakanyár, Tiszakanyar.

Jajj származása.

Melyik oldalon is van a – mi is.

Tartozom még elmondani, hogy nem esett aznap eső (Inakhosz!).