A legbecsesebb nyelvemlékek között tudott Tihanyi alapítólevélben az irat diktálója úgy említett egy körtefát, mint birtoka határának jelzőjét. A pokoljáró Tar Lőrinc, útjáról szólva, rögzítésre érdemesnek találta, hogy nem e világi utazása során a kőzetek, ásványok, tájelemek mellett miféle növényekkel találkozott. A körtvélyfát, ami a Balaton-parthoz közeli domb oldalán nevelkedett, az oklevélben fölemlegetett földtulajdon határvonala azonosítására találták alkalmasnak. Tar Lőrinc saját tapasztalatban gazdag, érzékletes beszámolójában egyre-másra bukkanunk naturalista megfigyelésekre. “Ezt a részt számos gyümölcs- és egyéb fa teszi árnyékossá, valamint tűlevelűek, som- és bodzabokrok meg egyéb tövises fafajták, és mindenütt ragadozó madarak…” – jegyezte meg. Ilyenkor megtapasztalhatjuk eleink természethez fűződő viszonyát.

Őseink akár az életről, akár az életen túli dolgokról beszéltek, mindennapi életük, emberi sorsuk közegének, a források szerint a természetet tartották. Ez határozta meg, hogy magától értetődő módon megállapításokat tegyenek a kényes röptű sólyomról, a hűséges kutyáról avagy a bőven termő almafáról, de azt is fölkínálta, hogy valamennyit szakrális értelemmel ruházzák fel. Igaz, a természet a különböző európai művelődési korszakokban nem mindenkor rendelkezett azonos tartalommal, s az ember hol összetevője volt, hol pedig nem, s ha éppen részese, akkor vagy használója, avagy minden mással egyenértékű komponense. A természeti világhoz fűződő örökölt, illetve közösségileg kialakított és saját viszony együttese meghatározta a gondolkodást. A természet, s így a részének elfogadott növényzet a táplálékot, a medicinai-higiéniai szereket és a kultikus-vallási élet nyersanyagait szolgáltatta. De muníciót adott a nyelvi kifejezések számára – amelyek valamennyiében megragadható, hogy a megnevezésével ugyancsak kiválasztott alma, káposzta, zsálya, a hajlongó jegenye melyik botanikai tulajdonsága, avagy többnyire melyik emberszerű szempont alapján került be például egy-egy metaforába. Így antropomorfizálódott a természet, s a lejegyzett szövegek, köztük az irodalmiak, megőrizték, miként a hullt leveleket és üres csigaházakat a palarétegek, a korabeli emberek róla alkotott elgondolásait.

Ha az angyalokról, avagy a Primum mobile-ról, a Szaturnuszról, a melegvérű állatokról, de akár a négy őselemről beszélünk, akkor az emberiségről, az európai civilizációról, a Kárpát-medencéről is szólunk.

Ha növényekről nyilatkozunk, akkor – akár Janus Pannoniusról is.

Janus a mandulafácska, e magyar irodalom számára végérvényesen reneszánsz hangulatú növény mellett szólt azokról a gyógyherbákról, amelyeket sorra kipróbált a tüdőbetegségére. A latinul literátor módon, magyarul szinte sehogy nem beszélő költő-pap káprázatos természetismerete e praktikus szemléletben nyilvánult meg, s nemcsak abban, hogy tudta, a Hold feletti világ kiválasztott szférája mikor, hogyan és miért szólítható meg, s miféle organikus összefüggések találhatóak a fehér kövek, az aetherből álló, izzó Nap s az Úrhoz legközelebb elhelyezkedő szeráfok között.

Amúgy a reneszánsznál korábbi keresztény irodalom – hogy ezzel elhatárolja magát a pogánytól – inkább kedvelte az állatokat, mint a növényeket. Az allegorizációban a jószágokra támaszkodott, s ugyanúgy a különleges, mitikus, felemás testű, éppen ezért se növény, se állat, se szellemlényekre, amelyek a természetfölötti dolgokra irányították a figyelmet. A gizgazokról – a táplálék, a gyógy- és a szimbólumok alapját nyújtó növényekről sokáig nem eshetett szó. A Kárpát-medencében először Janus Pannoniusnak, majd az utazási irodalom alakjainak voltak pontos növénytani megfigyelései, botanikailag hiteles megállapításai.

“Az méreg ellen igen jó az citromot enni, ha penig borban iszod a citromot, hasat indít, mérget űz.

A büdös száj ellen, a csömörlés ellen jó, ha észed, szájad véle mosod az héjával, boros ecetben vagy rózsaecetben megfőzöd.

A citromot mind héjastul egyed, de mézzel vagy nádmézzel hintsed. Igen jó harag, bánkódás ellen. Az kiomlott haragos epét megszárasztja. A magva jó mérges állat harapás ellen.

Ha szemedet mosod a vizével éjjel, szemre kötöd, sandallá tészen” – írta a Malus Citria belső hasznairól Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól szóló Herbáriumában Melius Péter.

1578-ban jelent meg e kiadvány Kolozsvárott, az első magyar nyelvű természettudományi kézikönyv, amúgy pedig igényes és hasznos szöveg, segítségére sietett azoknak, akik receptet kerestek maguk és mások baja orvoslására, tanácsot szépségük és kedvük megőrzésére, vagy csupán ismerni akarták a növények hasznát.

Melius Juhász Péter tudós könyvecskéje abban az időben jelent meg, amikor Európa-szerte éppen elvált a művelt emberek nyelvétől a tudományos nyelv. Bárhol ütnénk fel a mintegy kétszázharminc növényt taglaló szöveget, szembetűnik, hogy egykoron az orvosok, kertészek, gyógyszerészek, mezőgazdasági munkát végzők, tanítók, prédikátorok, udvarházban élő ténsasszonyok és a főispánok ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanazzal a humanizmustól és reformációtól–ellenreformációtól átitatott erudícióval rendelkeztek.

Melius és olvasói növényismerete mögött persze ott állt a kortárs európai növénytani műveltség, és annak a teljes története. Az ókori klasszikusok szófordulatai, toposzai, szépséges szimbólumai bukkannak elő egyre-másra az orvosbotanikai passzusokból – hol magasba emeli az a mai olvasóját, hol a vajákosságával, avagy éppen közönségességével érinti meg. Némelykor a reneszánsz szignatúratan sejlik fel, amikor a növény vagy a növényi rész formáját kapcsolatba hozza emberi szervekkel, s a formai hasonlóság miatt feltételezi a gyógyhatást. Máshol a növényleírás mögött álló évezredes európai ismerettömeg rémlik föl, Theophrasztosz rendszerező igyekezete, Plinius enciklopédikussága, az arab peripatetikusok átszellemesített makrokozmoszának rend-teremtő hatása, vagy a népi megfigyelések analógiákat hangsúlyozó naivitása. Melius Péter könyve ilyen módon mintha a Kitaibel Pál 19. század elején megjelenő, a Kárpát-medence kétszáznyolcvan őshonos növényét bemutató, immár valóban tudósinak számító képes könyvét, avagy mintha a 19–20. század köznyelvtől eltérő beszédű magyar botanikáját ígérte volna, de túl mindezen valóban előlegezte a teljes 19–20. századi magyar irodalom növényszemléleti módjának valamennyi formáját.

A Herbáriumban, Melius Juhász művében az érzékeny idegzetű alkotókra jellemzően az öngyógyítás nem egy példáját megtaláljuk. A kéziratot körmölő egyre-másra idegbetegséget gyógyító javallatokat hordott össze, elsősorban a fejfájás, szédülés, görcsös állapotok elleni medicinákat, azonfelül elmeerősítőket és német földön is kipróbált altatókat. Az a gyakorlat, hogy a növényekkel mentális tartalmak társíthatóak, most, először, egyetlen könyvbe összpontosult, hogy aztán újabb időkben minden magyarul író szerző a maga alkata szerint jegyezze el a sorsát némely növénnyel.

De ugyan hány növénytől népes a magyar irodalom? Melius mintegy háromszázról tud a maga ismeretterjesztő s irodalmi könyvecskéjében. Mennyiről Jókai Mór, Petőfi Sándor, az elvárosiasodott Ady Endre, Füst Milán, Pilinszky János, Szepesi Attila s mindazok, akik bizonyosan tudták, ha Dávid Ferenc, Apáczai Csere János vagy Pázmány Péter, Gyöngyösi István leírt vagy megjegyzett egy élőlényt, miként tette. S kiknek az életművéből kerekedik ki egy reális kert? S kikéből egy édeni, netán paradicsomi?

Persze kérdéses, az íróember növényekről referáló ismerete megjelenik-e versében, prózájában, regényében? Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének helyszíneivel a keresztény középkor növénytani tudását egybefogó hortus conclusust, a Mária-növényekkel és a vallási jelképek rengetegével zsúfolt zárt kertet idézte. Sziveri János bácskai föld-feketéjű lírája növénytanilag kopár. Baka Istváné se sokkal dúsabb, holott közismert az ő természeti érzékenysége. Volt ugyan két-három év, amikor vörösbegy-fészket őrzött íróasztala fölötti könyvespolcán, a Tarkovszkij filmjétől elhíresült Brueghel-reprodukció mellett, tán, mert a természethez kötött képei baljóslatúak, költészetében megjelenő növényismerete is komor metaforikájú. Nemes Nagy Ágnes Arany Jánoséhoz hasonlóan angyalian illatozó füstölőket lóbáló lógesztenyéje, József Attila lágy melegben tapsikoló jázminja, Babits Mihály későn érő fügéje, Márai Sándor egyházi vagyonnal összevethető gazdagságú növényzete, Vas István hol réveteg, hol izzó vörös rózsái kibeszélnek dolgokat, kifecsegik a szerzőt, titkokról értesítenek, rendőrspicliként adatolnak, s nem mást állítanak, mint hogy ember és a növényvilág egymáshoz tartozik. Hol így, hol pedig úgy.

Szerb Antal az Utas és holdvilágban arról elmélkedett, mekkora különbséget sejt az umbriai és a toszkán táj között, azért, mert a ciprusok eltérő színűek, s másmilyen a suhogásuk. A dél-amerikai magányában árnyas kertet telepítő Lénárd Sándor, hogy otthon érezze magát, málnatöveket kért Magyarországról, s éppen a Föld déli féltekéjén ismeretlen bogyósgyümölcstől remélte a teljességet. Számukra növényekkel lett volna teljesebb a világ. A vénségére elmanósodott Weöres Sándorról, a maga száz darab, megemlített növénynevéről azonban mit kell gondolnunk: teljes életművét áttekintve sem derül ki, a Kárpát-medencei életközösségekről volt-e reális ismerete? S mit az amúgy ugyancsak pompás íróról, Sarkadi Imréről, aki alig tucatnyi növényt tartott szövegbe emelésre alkalmasnak?

Így s úgy is szabad szólni a Tessedik Sámuel kedvelte akácról és a mesék aranysárga barackfájáról, a dióról, amely Krúdy felvidéki, ködös kertjeiben kopog, s másként pottyan a földre Sándor Iván Balaton-felvidéki kertjében, s másként az én paloznaki gyümölcsösömben, a népdalban illatozó bazsalikomról, a fehérvári humanisták izsópjáról, a szőlőműves Kiss Benedek juharjáról, a mákról, a szamócáról, a tiszafáról, a margitszigeti tölgyről, a ciprusról, amely Etelka sírján nődögél, az alvilági tujáról, a dáliáról, a költő megfigyelte mécsvirágról, a szegfűről és a Berda József gondozta hagymáról, a bodzáról és a kakukkfűről, vagy Tolnai Ottó szikes világának kamillamezejéről.

Legyen mindenkor, aki beszéljen róluk, velük, általuk.