A Borisz Davidovics síremléke 1976-os megjelenésekor Danilo Kiš már ismert írónak számított, de ez az ismertség jórészt csak az irodalmi nyilvánosságot jelentette.¹ A kötet idézetkezelési, vendégszöveg-felhasználási eljárásai kapcsán kialakult polémia, sajtóbotrány, majd az ebből kinövő és tulajdonképpen a botrányt tovább dagasztó per azonban valóban széles, az akkori Jugoszlávia teljes médianyilvánosságát jelentő ismertséget hozott számára. Boro Krivokapićnak az ügyet feldolgozó és dokumentáló, 1980-ban Zágrábban megjelent Treba li spaliti Kiša? (Meg kell-e égetnünk Kišt?) című kötete szerint² az 1979-es negyedik kiadással bezárólag, tehát négy év alatt az akkori jugoszláv piacon harmincnyolcezer példányban kelt el a könyv, ami nem csak mai szemmel jelent nagy példányszámot. Kiš nemcsak alperesként, hanem íróként is győztesen került ki az ügyből. Akár “áruvédjegyet” értünk az írón, akár irodalmi eszközöket, eljárásokat használó alkotót. És annak ellenére, hogy maga az idézés, akár olyan vagy hasonló formában is, ahogyan Kiš alkalmazta, valóban az irodalom (bármit is értsünk rajta tulajdonképpen) kezdeteiig megy vissza, az idézetesség Danilo Kiš prózájának egyik megkülönböztető jegyévé, őt fémjelző irodalmi eljárássá vált, nemcsak a szerb vagy a jugoszláviai irodalmi köztudatban, hanem valamilyen mértékben szélesebb körben is. És a botrány csak ráirányította a figyelmet erre az eszközre, hiszen a kész szövegek beemelése új irodalmi szövegbe kezdettől fogva és végig jellemezte életművét.

Telitalálat volt tehát Esterházy Péter részéről az a maga nemében szintén akár botrányosnak is tekinthető gesztus, amikor Danilo Kiš egyik későbbi, A holtak enciklopédiája című kötetéből teljes egészében átemelte a Slavno je za otadžbinu mreti című szöveget, pontosabban beemelte ennek Mily dicső a hazáért halni című magyar fordítását³ a Bevezetés a szépirodalomba című, 1986-os kötetébe. A teljes terjedelem nemcsak azt jelenti, hogy az idézet egyenlő a teljes forrásszöveggel, hanem azt is, hogy a célszöveg teljes terét is ez a szöveg tölti ki. Többletet csak a paratextusként funkcionáló hivatkozás jelent. Esterházy-szerű paradoxonnal élve azt is mondhatnánk, hogy több, merőben eltérő helyen lévő célt talált telibe ezzel az egyetlen gesztussal.

Ezt a végletekig vitt idézést mint irodalmi eljárást persze bőven megalapozta nemcsak az irodalmi hagyomány és az intertextualitás ekkorra már nagykorúvá lett elmélete, hanem Esterházy saját gyakorlata is. Egyrészt ez már egy másik, ezzel párhuzamba állítható abszolút gesztus után van, vagyis azután, hogy Esterházy egyetlen A/4-es papírlapra kézzel, több rétegben átmásolja Ottlik Géza Iskola a határon című regényét, másrészt a Bevezetés a szépirodalomba előtt megteremti és több művel bőven megalapozza a hivatkozás sajátos hagyományát, “a fenti szövegben, többek közt, szó szerinti vagy torzított formában – és itt hosszabb-rövidebb szerzői névsor következik – idézetek vannak” formulát, amely ekkor Esterházy egyik védjegyének tekinthető paratextus. A formula a Danilo Kiš-szövegre vonatkoztatva torzul, mégpedig jelölten, ugyanis áthúzza, de áthúzott formájában megtartja az erre az aktuális idézésre tárgyszerűen nem érvényesíthető szövegrészeket, és csak annyit hagy meg belőle érvényesen, hogy “a fenti szöveg Danilo Kiš-idézet”. Ha ezt a paratextust önidézetként fogjuk fel, akkor azt mondhatjuk, hogy a Danilo Kiš-szöveg teljes idézet, az önidézet viszont torzított. És meg kell állapítanunk, hogy a Kišre irányuló gesztusnak ezzel a módosított paratextussal igen hangsúlyos autoreferenciális jellege is van.

Ha megpróbálunk válaszolni arra a kérdésre, miért idézi Esterházy Kiš novelláját teljes egészében, nem kerülhetjük meg azt a megállapítást, hogy Esterházy Péter a maga családneve jogán sajátította ki Danilo Kiš novelláját, mivel annak hőse, úgymond, Esterházy Péter egyik őse. Ez a meglehetősen naiv és irodalomelméleti szempontokkal nehezen megfogható, mondhatnánk, vicces értelmezés megkerülhetetlen, mert semmi más magyarázatunk nem kínálkozik arra, hogy miért pont ezt a szöveget emelte be így, teljes egészében a maga életművébe. A Danilo Kiš-novella terében találkozik először a két név, Esterházy és Kiš. Bármennyire is naiv, ez a megközelítés is kínál termékeny szempontokat. Például nem tévedünk nagyot, ha megállapítjuk, hogy Danilo Kiš szövegének hőse egy bizonyos ifjú Esterházy, Esterházy Péter szövegének hőse viszont – egy bizonyos Danilo Kiš. Hiszen az Esterházy-könyvön belül ennek a szövegnek a mozgatói már nem annyira a novellaszövegen belül, netán a cselekményben keresendők, inkább a szövegközi viszonyokban. Ezt alátámasztja, hogy az eredeti szöveg mégiscsak bővült az Esterházy-féle hivatkozási formu-lával, ennek a nóvumnak pedig tényleg Danilo Kiš a hőse. Ezt a szempontot árnyalja még, hogy Danilo Kiš szövege is korábbi szövegre, szövegekre hivatkozik, végső soron az Esterházyak családi legendáriumából merít.

Esterházy a maga közép-európai szellemi elődei között tartja számon Danilo Kišt. Az elődökre, tekintélyekre való hivatkozás egyik formája pedig az idézet. Ezt a gesztust csupaszítja le – vagy nagyítja fel – Esterházy, amikor az egyik nagy íróelődöt, tekintélyt – akárcsak Ottlikot – rendhagyó módon, kiemelten, méretes gesztussal idézi meg, és ráadásul olyannal, amelyik mindkettejüket jellemzi, valóban értelmező jellegű kapcsolatot teremtve kettejük között. Úgy idéz, hogy ezzel a túlméretezett idézettel nemcsak a szöveget és a szerzőt, hanem az idézés Kišt és önmagát is kiemelten jellemző eljárását is megidézi. Nem mellesleg ez a viszonylat a párhuzamként említett idézésnél is fennáll, az Ottlik-regénynek is egyik meghatározó jegye, hogy a szöveg jelentős része “talált szöveg”, idézet tehát.

Esterházy szövegalakítási eljárásai között az idézés, idegen szövegek, vendégszövegek felhasználása nemcsak szembetűnő, hanem a nyelvhez, a hagyományhoz, a szöveggel való foglalatossághoz való viszony egyik központi eleme, azt közli hangsúlyosan, hogy egy szöveg írásakor Valaki, a Nagy Szöveg megköti/vezeti a kezünk. Nála már régen nem arról van szó – és Danilo Kišnél sem –, mint a Danilo Kišt ért támadásokban, hogy jelöli-e vagy sem a hivatkozás forrását, hanem arról, hogy a források eleve jelölhetetlenek.⁴ Esterházy már nem “szemérmetlenül” idéz, használ fel idegen szövegeket, hanem az életművének gyakorlatával felülírja a szemérmet. A 2000-ben megjelent Harmonia Caelestis már nem is jelzi, hogy kitől került bele rövidebb-hosszabb szövegrész. Csak időről időre ráismerünk vagy ráismerni vélünk a szövegkollázs egy-egy darabjára. Így az Első könyv 24. sz. szövegére is, a Mily dicső a hazáért halni alig módosított változatára. (Annyi változott benne, kapcsolódva ezzel a regény szövegéhez, hogy az “ifjú”, az “ifjú Esterházy” és hasonló kifejezések helyett “édesapám”, “itt édesapám neve következett” kerül a regénybeli változatba.) A Harmonia Caelestist, ezúttal némileg leegyszerűsítve a képet, aparegényként szokás olvasni. Az apa jelentéstartalma természetesen kibővül, a szövegek számos apavariációt jelenítenek meg a magyar történelem utóbbi fél évezredéből. Az idézetek által az apák közé bekerülnek nemcsak a különböző helyekről, korokból származó szövegek szereplői, hanem azok szerzői is. A Danilo Kiš-novella itt további jelentésekkel gazdagodott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az első idézés nem merítette ki a szövegben és a gesztusban lévő lehetőségeket, a mozdulat itt, ebben a regényben fejeződött be. (Míg az első idézet még igazi, jelölt idézet, a második jelöletlen, kódolt. Nehéz is lenne meghatározni, hogy honnan, kitől idéz itt Esterházy, a Bevezetésből, Danilo Kištől, netán a fordítótól, a szöveg nyitott mindegyik megközelítésre.) Jelzi, hogy Harmonia Caelestis elbeszélőjének genealógiai tábláján, hogy ne mondjam, nemzői között, feltétlenül ott kell tudnunk az a hangot is, amelyik A holtak enciklopédiája novelláiban beszél. És akkor még nem is szóltam Danilo Kiš aparegényeiről, azoknak az apa utáni nyomozásban felhasznált vendégszövegeiről, montázstechnikájáról.

A témában rejlő potenciálra, a gesztusba kódolt refigurálási képességre az Esterházy-novella horvát, illetve a Harmonia Caelestis horvát és szerb fordításai irányították rá a figyelmemet. Az a szerkesztői és fordítói gesztus ugyanis, amikor a Zastrašivanje strašila című, a huszadik századi magyar rövidprózát reprezentáló, 2001-ben megjelent zágrábi novellaantológia három szerkesztője, Stjepan Lukaè, Mann Jolán és Neven Ušumović a kérdéses Esterházy-novellát is beválogatja a kötetbe, és Marijeta Vereš pedig a magyar szöveget horvátra fordítja, a fenti téma alkotó jellegű továbbírásának tekinthető. Amennyire provokatívan banálisnak nevezhető az első, Esterházy-féle átvétel kiindulópontja, első olvasatban annyira banálisan provokatív ez a fordítás is, hiszen a magát az “utolsó jugoszláv íróként” meghatározó Danilo Kiš művei még az úgynevezett szerbhorvát nyelven jelentek meg, néhány kiadásban Zágrábban is. De az antológiába válogatás gesztusa, amivel tulajdonképpen minden eldőlt, messze túlmutat ezen. Miért dőlt el minden a válogatásnál? Azért, mert az a döntés arról szólt, hogy a válogatók megértették a gesztust, a fordított szöveget Esterházy szövegének tekintették, és amikor fordítottak, akkor nemcsak az Esterházy-novellát, hanem vele Esterházynak a szöveget átminősítő gesztusát is átültették horvát nyelvre, pontosabban a horvát kultúrába. Mert Danilo Kiš novelláját nyilván senki nem fordítaná le horvátra. Da az még értelmetlenebb lenne, ha Esterházy neve alatt egy horvát nyelvű novellaantológiában a szerb nyelvű Kiš-szöveg szerepelne. A kérdés addig nem létezik, amíg nem épp ezt a szöveget akarjuk lefordítani. Nem a probléma adja a megoldást, hanem a megoldás generálja a problémát. Mint amikor a hóhért akasztják. És ezt a “fordított” gesztust persze csak erősíti az az (egyébként értelmezői implikációktól egyáltalán nem mentes) feszültség, amely a Danilo Kiš-féle szöveg nyelve és az aktuális célnyelv viszonylatában újraíródik.

Az újabb fordulat kódja már ott van az antológiával nagyjából egy időben megjelenő Harmonia Caelestisben, és működésbe is lép ennek 2004-es horvát fordításában. Ennek fordítója, Xénia Detoni nem vesz tudomást a novella már létező horvát fordításáról, ő a regény szövegét fordítja, egységes egésznek tekintve azt, és eljárása ugyan vitatható, de jó pozíciókból védhető is. A novella horvát fordítása nehezen mondható kanonizált szövegnek, a regényfordító minősítheti a regényszövegbe, az elbeszélői hangnembe nem illőnek, ráadásul jelöletlen idézetről lévén szó, nem is köteles azt felismerni. Hiszen hasonló fordítás bizonyára szép számmal akad a regényben, ad absurdum nincs olyan mondat, amely ne lenne valamilyen mértékben korábbi szövegekkel kontaminált.

Adódik a kérdés, mi a teendő a szerb fordításnál, különös tekintettel arra, hogy a Harmonia Caelestisben több Danilo Kiš-idézet is van. Aligha találunk olyan fordításelméleti munkát, amelyik a hasonló esetekre ne azt javasolná, hogy ha a fordítandó szöveg megfelelője honos az adott nyelvben, akkor azt a szöveget kell a fordításba beemelni. Persze az Esterházy-regény szerb fordítójának sem róhatjuk fel ugyanakkor, ha nem ismer föl a sok közül néhány jelöletlen idézetet, legyen az mégoly hosszú is. És ha fel is ismeri és oda is másolja ebben az esetben a Danilo Kiš-novellát az Esterházy Péter nevével jelzett könyvbe, hogy úgy mondjam, teljes joggal veszi fel a problematikus részért a honoráriumot. Mert ez a szöveg, még ha szó szerint ugyanaz is, mint a korábbi, mégiscsak egy másik szöveg. Miért? Nem beszéltem még azokról a relációkról, amelyek a fentiekben tárgyalt idézések és a szövegben elmesélt történet középpontjában lévő szemiotikai játék között meghúzhatók. Emlékszünk, az anya azt ígéri a kivégzésre várakozó fiának a börtöncellában, hogy ha sikerül neki kegyelmet kieszközölnie az uralkodónál, akkor fehér ruhában fog az erkélyen állni. A kivégzésére tartó ifjú Esterházy, amikor meglátja anyját a fehér ruhában, azt a fehér ruhát a börtönben lefolyt beszélgetés kontextusába helyezi. Vagyis úgy megy a bitó alá, hogy kegyelemre számít. A fehér ruha hivatkozás, a cellában elhangzott korábbi szövegre utal. Az ifjú Esterházy tudatában a két fehér ruha kiegyenlítődik, a második, a hivatkozás ugyanazt jelenti számára, mint az első, a hivatkozott. Pedig az a szöveg már egy másik szöveg. Egészen más az a kontextus, amikor egy anya még kegyelmet megy kérni a fia számára, mint az, amikor már tudja, hogy nincs kegyelem. Az a bizonyos fehér ruha nem ugyanazt jelenti minden alkalommal, és nem ugyanazt mindenki számára. De hiszen mondja is Danilo Kiš, illetve Esterházy Péter: “Jól ismerte ezt a ruhát – családi ereklye volt, egyik őse viselte valamelyik császári esküvőn.” Ugyanaz a ruha több alkalommal is viselhető, és mindegyik alkalommal másik ruha lesz belőle. Az elbeszélésben megjelenített alkalomtól kezdve ez a császári esküvőn viselt fehér ruha azzá a fehér ruhává lett, amelyet az anya a fia kivégzésén viselt. Persze nem könnyű ezt megérteni annak, akit éppen akasztani visznek.

Jegyzetek