A szerző: Aki külföldön kezd új életet, nem kerülheti ki a szerep próbatételét. Meg kell tanulnia olyan embernek látszani, akivel új környezete nagyobb nehézség nélkül érintkezhet. Nem csupán az idegen nyelv elsajátításáról van szó, hanem gesztusokról, arckifejezésről, észjárásról, életmódról. A magyarok például szívesen poharaznak két étkezés között. A franciáknál ilyesmi inkább a kocsmatöltelékek s a borkóstolók szokása, a többség szeszes italt az étkezésekhez tölt, félve attól, hogy az alkohol túlságosan fejébe száll. No, meg persze azt vallják, hogy a bor íze és az ételé kiegészíti egymást. Erős italokhoz sem szívesen nyúlnak anélkül, hogy csipegetnének hozzá ezt-azt. Ami a nyelvhasználatot illeti, a franciák kedvenc retorikai fordulata a kérdő forma. Intellektuális és párbeszédes indíttatású. Én viszont most magyarul írok. Számold meg, te, olvasó, hány kérdőjelet találsz a szövegemben.

Az olvasó: Keveset.

A szerző: A magyar nyelv állító jellegű. Leplezetlen hatalmaskodást tételez fel. Ha egyszer tudom, mit kell valamiről gondolni, mi az ördögnek kérdezgessek? Ám ezt a gondolatot sem kérdőjellel fogalmazom, hanem, durr, kijelentem. Persze, a francia gyerek sem kérdőjelekkel jön a világra, s a magyar csecsemő sem borozik étkezések között. A nevelés, a társadalom teszi őket olyanná, amilyenek nemzetileg. Ebből a szempontból az idegen helyzete a befogadó társadalomban hasonlatos a csecsemőéhez. Egy nagy különbséggel. Az idegen itt másodszor tanul bele a társadalmi életbe, a sikeres vizsgázás ára pedig az előző ismeretektől való eltávolodás, nemegyszer ezeknek a bírálása. Hiába jogos nemegyszer a bírálat, vagy éppen azért, mert elevenbe talál, a csecsemőként csetlő-botló felnőtt fenntartásai zavarónak minősülnek abban a társadalomban, ahonnan jön, és abban is, ahová érkezik. Nem felesleges tautologikusan megfogalmazni: az idegen sehol sincsen igazán otthon. Különösen az olyan idegen, aki a régi s az új országban egyaránt otthon kíván lenni.

Az olvasó: Már megbocsáss, ez a kör naiv négyszögesítése.

A szerző: Ha kívülről nézed, persze, hogy az. Ma már, az új évezredben alakuló Európában kevésbé, mint az ötvenes évekében. De még akkor is, ha ilyen helyzetbe kerültél, belülről nézve akár józan célkitűzésnek festhetett. Elvégre az 1956-ban Nyugatra menekült fiatalokat olyan erős szálak kötötték a Forradalomhoz, következésképpen a magyar világhoz, hogy attól elszakadni senki nem tudott. Beleértve azokat is, akik a magyaroktól kapott sebeiket a befogadó országba való gyors beolvadással próbálták gyógyítani. Mások pedig az idegenségtől félve lehetetlennek és képtelennek tartották az asszimilációt. Nem kell rögtön olyan szélsőséges esetekre gondolni, mint az asszonyé Nancy város kórházában, aki meghalt végbélelzáródásban, mert nem engedte, hogy testéhez francia orvos nyúljon, és francia gyógyszert sem volt hajlandó bevenni. Elég azokat idézni, akik a nyelvi nehézségekkel nem tudtak vagy nem akartak megküzdeni, vagy azokat, akik a “bennszülöttek” szokásai ellen lázongtak, magukat a bennszülötteket, okkal vagy ok nélkül, minden lehetséges rossz tulajdonsággal ruházták fel. Ők kényszerképzetektől vezettetve vagy egyszerűen rugalmasság híján a maguk amúgy sem könnyű emigráns közérzetére még rátettek több lapát keserűséget. Az önkínzókhoz képest az otthonkereséssel próbálkozók úgy vélték, s ez volt a többség, hogy csupán egy életük van, és ha már belátható időn belül a Sz.U. nem takarodik ki az országból, miért ne teremtsenek jó kapcsolatot azokkal, akik amúgy is szívesen fogadták őket? Nem szoktak szemléltetésként hazai párhuzammal előhozakodni, de ha jól belegondol, ki tagadhatja, hogy a Nyugaton otthont kereső magyarok nagyjából ugyanazzal az egészséges szemlélettel álltak be a számukra lehetséges életbe, mint az otthon maradtak a magukéba? A különbség annyiból állt, hogy a magyarországiak ezzel járó elidegenedését a Kádár-féle lassacskán puhuló diktatúra, a nyugatiakét pedig a szabadpiacos külföld szolgáltatta. Egyiket az otthon képzete vigasztalta, a másikat a szabadságé. A bentiek azt mondták, hogy a kintiek szabadsága nem igazi, a kintiek meg azt gondolták, amíg a parancsuralom fennáll, a bentiek otthona nem lehet hiteles.

Az olvasó: Te azokról az idegenekről szövegeltél, akik azt képzelik, egyszerre két országban is otthon lehetnek.

A szerző: Oda lyukadtam ki, hogy strukturálisan az egész magyarság egylényegű elidegenedést sínylett, hiszen lelkük mélyén az otthon maradtak is cicáztak a szabad világba való áttelepülés gondolatával, ha másként nem, irigykedés formájában. Voltaképpen négy évtizeden át a XX. században tömérdek magyarnak a kétlakiság volt a hol bevallott, hol be nem vallott rögeszméje. Azt hiszem, érdemes erre rámutatni, ha el akarunk igazodni ennek a korszaknak a kultúrtörténetében. De persze szó szerinti értelemben idegenek a Nyugaton csetlő-botló magyarok voltak. Nekünk egy másik nyelven fogant szereppel kellett megbarátkozni, a hazaiak a szerepjátszás buktatóin legalább az anyanyelvükön vergődhettek. Ők feltehetően nem is szerep néven azonosították arra irányuló óvatosságukat, hogy a politikai rendszerétől eltérő, azt kritizáló gondolataikat ne fedjék fel a hatalom képviselői előtt. Aki egyáltalán eltöprengett a felfogást elhallgató gyakorlaton – például a szülő, aki csemetéje lelkére kötötte, ne mondja el az iskolában, amit az otthoni ebédlőasztalnál hallott –, az erkölcsi téren mérlegelve a gyakorlatot esetleges lelkiismeret-furdalását enyhítette azzal, hogy az ellenfél véglegesen erősebb, és még azt a mentséget is hozzátehette, hogy az egész országnak ajánlatos befognia a száját.

Velük szemben a kintiek, legalábbis az értelmiségi hajlamúak, a befogadó közeggel való kapcsolatteremtés során bajosan kerülhették el, hogy szembesüljenek a szerep fogalmával. Következésképpen azzal, hogy külföldiek nyelvét, szokásait tanulva – és nem csupán tanulmányozva – többé-kevésbé színészi tevékenységre törekszenek egy idegen társadalom színpadán. Amely felismerést csak egy lépés választott el attól a belátástól, hogy a társadalom, lényegét tekintve, színpad. Elég sokan eljutottak idáig, s ez a tudás nem együnknél hozzájárult bizonyos játékossághoz. Legalábbis egymás társaságában, és nem is föltétlenül italos mulatozás közben, a szavaknak nem volt olyan súlyuk, amilyennel tényközlési funkciójuk elvben felruházta őket. A beszélgetés szerepekre vonatkozott, nem valóságfedezetükre. Emlékszem, még talán 1957-ben elterjedt a hír, hogy Csehszlovákiában kritizálják a párt politikáját. Kitört a nevetés, hogy hű, akkor nemsokára jönnek a csehek is, meg kell majd osztani velük a menzajegyeket. All the world’s a stage, a világszínház Shakespeare által újra hirdetett öröksége nem járt messze ettől a szemlélettől, a háttérben pedig ott lapult olyan kérdés is, hogy vajon akkor nem csupán az idegen nyelven, hanem a sajátunkon is színielőadásban lépünk fel? Nem tudom, hányan engedtek ennek a nyugati ihletű meghasonlásnak, csak jelzem, hogy út később efelé is vezethetett.

Ami engem illet, énem egyik része vonzódott a játékossághoz: élveztem a nyelv- és társadalomtanulás körül érezhető irodalmi hangulatot. Énem másik része viszont legalább annyira viszolygott a normákhoz való idomulás kényszerétől. A francia “új regény” íróinak és a hozzájuk felzárkózó kritikának a kirohanásai a regényhős ellen személyesen érintettek. Egyik lehetséges magyar fordítása ez a “personnage” szónak, mert akkor még, az arisztotelészi Poétikából német közvetítéssel örökölt terminológia szerint, a regény az Epikában foglalt helyet, az eposzokban, magyarul hőskölteményekben, pedig hősök küszködnek. Csak hát az eposz és a modern regény változatai között nincs közvetlen kapcsolat, és ha valaki mégis erre építi kritikai felfogását, mint Lukács György, akkor a modern európai regényt elkorcsosult, polgári műfaj termékeként kell kezelnie, ami nagy szamárság. Szóval kevesebb félreértéssel jár, és jobban megérteti a franciák lázongását, ha regényszereplőről és szerepről beszélünk. Az új regényírók a szereplők iránti hagyományos elvárásokkal szemben nagyjából a következő kifogásokat emelték. Idejétmúlt kategóriáról van szó, mert úgy beszélnek róla, mintha társadalomban mozgó élőlény volna, az írót pedig akkor értékelik, ha az életből lesi el alakjait, és minél valóságosabban ábrázolja őket. Ezt az eszményt magukénak vallhatták a XIX. századi szerzők, akiket Balzac képvisel jellegzetesen, de a XX. századiak nem tehetik meg, mert a szereplő lélektani elemzését képtelenség a tudatosság bemutatására korlátozni, pláne az ok és okozat racionális logikájára hagyatkozva. Az ilyen típusú, realista irodalom nem tud a tudattalan ábrázolásával megbirkózni, nem is akar, egyszerűen hallgat róla.

Gondoljuk meg, ez a követelés a “gondolkozom, tehát vagyok”, tehát a kartéziánus ego alaptételét igyekezett sarkából kiforgatni az egyre divatosabbá váló pszichoanalízis nevében. Ugyanakkor, az ötvenes évek vége felé kezdett terjedni a strukturalizmus, az elszánt szőrszálhasogatók iskolája, mely szláv formalista nyelvészek, s kiváltképpen a kelet-európai diktatúrák (kommunizmus, nácizmus) elől az Egyesült Államokba menekült Roman Jakobson, s az ott tőle okult Roland Barthes igézetében a nyelvészetet és poétikát ötvözve, a lélektani kér-déseknek hátat fordítva azt tanította, hogy a regényszereplő pusztán nyelvi jelek alakulata. Jelentését a szavak egymáshoz való viszonya, nem pedig a szövegen kívül megfigyelhető valamiféle jellemmel való hasonlósága, vagy ennek a jellemnek a lélek legmélyéig terjedő feltárása hozza létre. A kívülről behozott jelentés elrettentő bűncselekménynek számított azoknak a szemében, akik a nyelvi vizsgálódás szabatosságára hivatkozva a humán tudományok bizonytalankodásaiból az egzakt tudományok erős bástyájába vágyakoztak, nem feledkezve meg az ott kapható magasabb egyetemi dotációkról sem. Többen aztán a strukturalisták közül, akik nem elégedtek meg a nyelvi jelek tudósának a státusával, hanem forradalmi babérokra is vágytak, a regényszereplőt kerek perec halálos bűnben marasztalták el. Ő testesíti meg ugyanis a kapitalista elidegenedés démonát, akinek egyéni létét a magántulajdon határozza meg. Birtoklott tartozékain keresztül írható le, van jelleme, van külseje, van sorsa stb. És mindezek ürügyet szolgáltatnak a polgári kultúrának arra, hogy a maga ideológiai tartalmainak letéteményesévé és kezesévé tegye ezt a “felfújt” és “reakciós hólyagot”. Mert a haladás útja a közösségé, amelynek eszményi hatalomra jutását a magántulajdon végleges megszüntetése biztosítja, vagyis le a regényszereplővel. Tudniillik az irodalom fontos feladatot hivatott teljesíteni a társadalom szocialista átalakításában. A fejükben marxista gondolatokat görgető strukturalisták a lenini tanítással szemben kultúrforradalommal akarták kirobbantani a társadalmi forradalmat, és nem fordítva. Hoppon is maradtak a párizsi egyetemek és szalonok vörös őrei, mert nem szívlelték meg Lenin elvtárs tanítását.

Az olvasó: Olyan csúfondáros hangot ütsz meg, mintha az egészhez semmi közöd nem lett volna.

A szerző: Teljes tévedés. Igaz, a marxista, guevarista, maoista utópiákra, úgy is, mint hajdani kárvallott, ellenségesen néztem, szektásságukra pedig úgy, ahogyan félnótásan szájtépő szerepjátszásukra lehetett, vagyis enyhe hányingerrel. Ha pofára estek, akkor tenyeremet dörzsöltem kéjes kárörömmel. De mindez keveset von le abból, hogy felajzott érdeklődéssel figyeltem az irodalmi emberábrázolásban készülődő kopernikuszi forradalmat. Aránylag későn került rá sor a képzőművészetekhez képest. Festészetben, szobrászatban az avantgárdok: a futurizmus, kubizmus, dadaizmus, szürrealizmus, expresszionizmus stb. jócskán szétdarabolták ábrázatunk, testünk zárt formáit. Irodalomban ilyesmivel csak a fantasztikus vagy a pikareszk műfajokban játszottak, és bár az orosz formalistáknak a XX. század elején kezdeményezett elméleti megközelítései szinte keresték a választ olyan önazonosságot bontogató, sokszorozó elbeszélők egyes műveiből szivárgó kérdésekre, mint Barrès, Gide, Raymond Roussel, Hofmannsthal, Rilke, Kafka, Dosztojevszkij, Bjelij stb., az ő tevékenységüket berekesztette a sztalinizmus, és arra a francia kezdeményre volt szükség, amely a nyelvészeti fogantatású szépirodalmat utópikusan a társadalom radikális átszervezésének motorjaként fogja fel, hogy az egyéni úttörésekből összeállhasson egy mind tudatosabb, mind zajosabb, magának egyre több befolyást, sőt intézményes hatalmat követelő mozgalom. Még akkor is, ha világmegváltó szándékaikkal nem tudtam azonosulni, észre kellett vennem, hogy ezek a modernek – ma egyre inkább a posztmodernek közé sorolják őket, de akkor modernekként iparkodtak ünnepeltetni magukat – úgy firtatják a világra vonatkozó nézeteimet, hogy ezek többé nem lehetnek olyanok, amilyenek addig voltak.

Az olvasó: Hol is tartunk most az idővel? Imént az emigráció kezdeti nehézségeiről, 1957-58-ról beszéltél, most meg már a ’68-as szellemi fortyogásról tudósítasz. Kinek nézel te engem?

A szerző: Szeretnélek nem olyan benőtt homlokú, gyanakvó neandervölgyinek látni, amilyennek tetteted magadat. Nem időrendről van itt szó, hanem összefüggésekről.

Az olvasó: Azt akarod mondani, hogy ’56-os menekültként kerültél közel ’68-hoz? Hogy tíz évig csak összefüggtél. Hogy egyebet nem is tettél, egyébre nem is gondoltál?

A szerző: Bevallom, szereztem egy francia irodalomtanári oklevelet.

Az olvasó: És ennek mi köze volt a szerep kérdéséhez? Ezen járt akkor is az eszed?

A szerző: Nem gondolkoztam a szerepen, hanem játszottam. Kellett, mert aszerint bíráltak el. Azt kérték számon tőlem, amit a francia hallgatóktól.

Az olvasó: Szóval tanulmányokat folytattál a Sorbonne-on, érdeklődő külföldiként. Ahogy ezt az életrajzok diszkréten említeni szokták.

A szerző: Azzal a különbséggel, hogy én a tanulmányokat elvégeztem, és besoroltam egyetemistaként a franciák közé. Az ő irodalmukból készültem, nem csak tudásvágyból, hanem megélhetési célból. El kellett sajátítani kiváló módszereik mellett az ő észjárásukat, legalábbis törekedni erre.

Az olvasó: Azonosultál a szereppel?

A szerző: Fenéket.

Az olvasó: Akkor mi lettél?

A szerző: Skizofrén. Kosztolányi Dezsőné szerint férje kedvvel emlegette a berliniek vicces rigmusát: “Gestern noch so fesch und scheen,/ Heute ist Er schizophren.” Első kötetem záró novellájához ezt a két sort választottam mottónak, kacsintással Kosztolányira, s az én léthelyzetem tömör jellemzésére. Talán tudod, ezeket a novellákat magyar nyelven írtam.

Az olvasó: Belebetegedtél a kettősségbe?

A szerző: Azt te csak szeretnéd. Idegenben élni nem mindig könnyű, de nem sokkal nehezebb, mint élni, csak úgy, helyhatározó nélkül. A kettőződés viszont szabadulás. Például a társadalomtól, amelyik magának követel. A régitől, ha az akar ítélkezni feletted, az újtól, ha az akar gyámkodni. Megszűnik számodra az illetékességük. Két egérlyuk között kiépítesz magadnak egy menettérti egérutat.

Az olvasó: Mármint gondolatban.

A szerző: Persze, gyakorlatban ráfázhattam volna. Gondolatban viszont micsoda játszóterem nyílt. Gyerekkorom óta álmodoztam arról, hogy sok személy lakik bennem. Mihelyt franciák között lettem egyetemista, megbizonyosodtam, hogy legalább kettő vagyok.

Az olvasó: Az kevesebb, mint gyerekkorodban.

A szerző: Viszont behatóbb. Adminisztratív szervek foglalkoztak velünk, mármint kettőnkkel. Székely Boldizsár álnéven írtam több novellámat, magyar nyelvű újságcikkeimet. Első novelláskötetemet Székely Boldizsár és Karátson Endre jegyezte. Minek következtében a Bibliothèque Nationale gondos katalogizálója készített Székely Boldizsárnak egy külön cédulát is. Nem tudván, hogy álnévről van szó, önálló szerzővé avatta. Élőlénnyé.

Magyarországra is begyűrűztünk. Nagydoktori értekezésemet 1969-ben André Karátson néven jelentettem meg. A franciák, ha az ő nyelvükön van megfelelőjük, szívesen átírják a külföldiek keresztnevét, a könnyebb kiejtés kedvéért. Én az Andrét azért választottam, mert ha meghagyom az Endrét, azt a francia hangtan szabályai szerint Andrönek ejtették volna, amitől borsódzott a hátam. Képzeld el: Andrö Kárátszon. Akkor már inkább André. Ha beleszületek ebbe a kiejtésbe, mint például Sárközy, a magyar családból származó francia miniszter, akinek nevét Sarkozynak írják és Szárkozinak (bizalmasan: Szárko) ejtik, nyilván eltűröm, de hát nem ebbe születtem. Ezen viszont az elvtársak akadtak fenn. Egy szemtanú értesítése szerint az MTA Irodalomtudományi Intézete értekezleten vitatkozott arról, hogy könyvem szerzőjét Karátson Endrének vagy Andrénak nevezzék a megírandó recenzióban. Jobb dolguk nem volt nekik akkoriban.

Az olvasó: Doktorandusz is voltál. Meddig is?

A szerző: 1960-tól 1968-ig.

Az olvasó: Ez is szerep volt.

A szerző: Mégpedig fizetett.

Az olvasó: Része a kettősségnek?

A szerző: Intézményes része. Amikor a tanári diplomához (Licence de Lettres Modernes) a megfelelő francia szerepet eljátszottam, a folytatáshoz sietve továbbeveztem az összehasonlító irodalomtörténet (Littérature Comparée) szabadabb vizeire. Ott nem csupán egy irodalommal kellett foglalkozni, hanem legalább kettővel, a diszciplína alapképlete (a+b) szerint. Etiemble sugallatára francia–magyar témát választottam, a szimbolista költészet tárgykörében, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a Nyugat folyóirat hat legérdekesebb költőjénél részletesen kimutatom a francia poézis meghatározó szerepét.

Az olvasó: Meg akartál itt is felelni?

A szerző: Csak minőségben. Színvonalas munkát vártak el tőlem. Egyébként főleg magamnak akartam megfelelni. Kerestem a magyar műveltségben egy helyet, amelyet vállalhatok. Ahol otthon érezhetem magamat. A Nyugat folyóiratot kamaszkorom óta ilyennek véltem, de nem ismertem eléggé, nem elég rendszeresen. Mihelyt rájuk került a sor a gimnáziumi olvasókönyvben, a költők, Ady, Babits, Kosztolányi, kedvenceim lettek, de az ő szabadon viharzó korukat az én hadsereggel és rendőrséggel átszervezett korom nem volt hajlandó sem átfogóan bemutatni, sem szándékaiban megértetni. A polgári radikalizmus küzdelmei és vívódásai már levitézlettnek rémlettek az iskolák államosítása idejében, és fölöslegesen zavarónak a “szovjet típusú” főiskolán, ahol a francia radikalizmus valahogyan kimaradt a történelemoktatásból. Hiányérzettel éltem a Nyugat politikai hátterét, műveltségi összefüggéseit illetően, és nyomasztott, hogy a sok lesajnálás, ellenséges nyilatkozat miatt nem láthatok világosan a Monarchia feszültségeiben. A hiányérzethez pedig az is hozzá tartozott, hogy ilyen természetű ismeret híján még a magam által megélt magyar történelmet sem érthetem meg bizonyossággal. Úgy tetszett, ha a múltban nem találok egy szilárd helyet, ahol megvethetem a sarkamat, hiába éltem meg minden idegszálammal az ’56-os Forradalmat, ennek vérbefojtása után és távolabbi fogódzkodó híján nem tudok távlatilag gondolkodni Magyarországról sem. Nem lévén sem népies, sem kommunista, nem vállalván különösebb közösséget úgynevezett történelmi osztályommal sem, egy nyugat-európaian nyitott, polgári Magyarországot tartottam eszményképemnek. A megértésen túl, nem titkolom, igazságot is kívántam szolgáltatni annak a kultúrának, amelyet a népfrontos szemlélet mostohagyerekként kezelt, egyúttal pedig annak az egyetemi diszciplínának is, az összehasonlító irodalomtörténetnek, amelyet a hivatalos egyetemi ítélőszék a Rákosi-időkben ellenséges, polgári áltudományként száműzött. Emlékeztem, még Budapesten kiadói szobatársnőm, Gergely Erzsébet jóvoltából kezembe került Kardos László nagydoktori értekezése Tóth Árpádról, amelyben ennek a roppant művelt és szemmel láthatóan nyugatos érzékenységű férfiúnak kemény szavakkal kellett magától elhárítania még a gondolatát is annak, hogy esetleg megkísérthetné őt a komparatizmus kígyója.

Az olvasó: Ha ilyen alanyian álltál neki, hogyan lehettél tárgyilagos?

A szerző: Fából vaskarikának hangzik, de alanyi szándékaimat leginkább tárgyilagossággal lehetett akkor érvényre juttatnom. Annyira ráerőszakolták a nyugatos mozgalom bemutatására és az egyes írók jellemzésére a marxizmus szempontjait, hogy ennek a “pártos indulatnak” a torzításait, elhallgatásait legcélszerűbben a “burzsoá objektivitással” lehetett helyrehozni. Ami a társadalmi-történelmi előzményeket, körülményeket illeti, igyekeztem a szereplők szándékairól számot adni, a francia irányzatokkal kialakult kapcsolatok vizsgálatánál pedig a filológiai kérdést tartottam szem előtt. A tények beszéltek. Aztán persze az összeállt anyagot én is értelmeztem, arra azonban már 1965–66-ban került sor. Amikor a vállalkozásba fogtam, 1960 őszén feladatomnak annak a felmérését tartottam, hogy Ady (vele kezdtem) kitől, mikor, hogyan mit vett át. Pozitivista kéjelgéseim aztán persze módszertani hiányérzeteket szültek, de ez már egy későbbi lapra tartozik. Eladdig könyvtárról könyvtárra a marxista értékrend úrhatnám szerepét igyekeztem aláásni legalább olyan konok ellenszenvvel, mint amilyennel az “új regényesek” rángatták le trónusáról az ő “personnage”-ukat.

Az olvasó: Úgy tudom, ez a “könyvtárról könyvtárra” a párizsi Magyar Intézet, az Ecole Normale Supérieure, a Bibliothèque Nationale, az Ecole Nationale des Langues Orientales, a British Museum, a bécsi Nazionalbibliothek olvasótermeit jelenti. Egyetlen magyarországi könyvtárat sem. Nos, ha te kint voltál, hogyan lehettél bent?

A szerző: Ezt a szexológusnak való kérdést Szegedy-Maszák barátom teszi fel előszeretettel. Ami a dolog elvi vonatkozását illeti, egyszer az ő kérdésére azzal a kérdéssel válaszoltam, hogy hát ő meg írt Magyarországon az angol irodalomról – akkor ezt hogyan kell érteni. Fogas kérdés, felelte akkor ő, nyilvánosság előtt. Egyéb választ nem kaptam, s ebből fakadó hiányérzetem tovább termeli a kérdéseket. Vajon ugyanazt a verseskötetet másképpen olvassa az ember egy külföldi könyvtárban, mint egy magyarországiban? Valószínűbb, hogy másképpen beszél róla, az viszont miért baj? Korszerűbb, többértelműségre alapuló irodalomszemlélet megférhet-e egy monolitikus jelentéstannal? És hogyan lehet feloldani azt az ellentmondást, hogy a magyar irodalom él-hal azért, hogy felhívja magára a külföld figyelmét, ám viszolyog attól, hogy a külföld véleményt nyilváníthat róla? Olyan véleményt, amely nem egyezik az uralkodó magyar felfogással, a “mi így gondoljuk”, “mi így valljuk” feltételezetten minden magyar által elfogadott, elvárt normájával. Nem arról van-e szó, hogy ez a hatalmi indíttatású elvárás éppenséggel sebezhetőnek érzi magát, mivel ilyen összhang irodalmi vonatkozásban nem létezik, nem is létezhet? Szóval a kérdésed voltaképpen a gondolat- és szólásszabadság tagadásához jár közel.

Az olvasó: Persze, persze, lehet azt is mondani, hogy több szem többet lát.

A szerző: Ez már a józanabb ész hangja. Hadd mondjam azért mégis, hogy engem nem ez a közhelyes aranyigazság fűtött. Létezett-e akkor több szem? Az irodalom osztályszempontú megközelítését szemellenzősnek tartottam, azt a marxista vezérelvet pedig bosszantóan elvakultnak, amely az irodalmi megnyilvánulásoknak aszerint adott jó vagy rossz bummedlit, hogy szolgálják-e vagy sem a proletariátus hatalomra jutását, illetve hatalmon maradását. Több szem persze létezett, kiváló is sok esetben, de gazdáik nem mondhattak el mindent, amit láttak, vagy nem úgy, ahogyan szerették volna. Igyekeztem helyettük is mondani azt, amit láttam.

Az olvasó: Nagyon úgy hangzik ez, hogy te egyszerűen kihelyeztél egy ellenzéki nézetet külföldre. Hol van ebben a kettősség?

A szerző: Nem érem be azzal, hogy az összehasonlító irodalmi módszer kettősségét említem. Abban többnyire érvényesül az egyensúlyhiány, akár a franciák művelik, akár a magyarok, mármint utóbbiak közül azok, akik az én diákkorom előtt szabadon vagy a hetvenes évektől kezdve szabadabban tehették. A tanulmány írója szinte magától értetődően a maga nemzeti irodalmának szempontjait juttatja érvényre – más szóval hazabeszél. Mármost ezt én is megtettem, csak éppen nem az anyanyelvemen. Kénytelen-kelletlen végig kellett gondolnom a fel-vetődő kérdéseket mindkét nyelven; a magyar költőknél található francia nyomokról fordításban számot kellett adnom francia olvasóknak. Szükségszerűen igyekeztem az ő szempontjaikra is figyelni, legalábbis azokra, amelyekkel az akkori Sorbonne-on és az Ecole Normale Supérieure-ön megismerkedtem. Nem volt például fölösleges magyarázni, hogy a politikumot az irodalomban elkerülő baudelaire-i és az ő nyomdokain haladó francia művészetközpontiság hogyan termékenyítette meg a közéleti kérdésekkel közvetlenül viaskodó nyugatos poétákat. Más kérdés, mennyire sikerült ez, sok kezdeti csetlés-botlás után. Lényegesnek azonban itt azt tartom, hogy a kényszerű szemléletváltogatás közepette egyre kevesebb akadályát láttam, hogy addigi magyar azonosságomba bizonyos francia azonosság is befészkelődjék. Kerestem persze a kettő szintézisét is. A könyvemet 1966-ban záró kitekintésben azt hangsúlyoztam, a nyugatos modernizmus nem tűnt el a magyar szellemiségből, táplálja a meggyőződést, hogy a Nyugattal való eleven kapcsolat nélkül nincsen igazi élet, más szóval a poétikai hatások vizsgálata elvezet egy roppant civilizációs nehézséghez, mely jellemző egész Közép-Európára. “Hiszen Közép-Európa szintén Európa: összefogó látásmód e téren legalább olyan üdvös lenne, mint a költészetben.”^*

Az olvasó: Nagyra vagy a kettősséggel, közben pedig egységről álmodozol. Akkor most melyik kell?

A szerző: Ne játszd már a vakondokot. Arról van szó, hogy ez is kettősség, éppen ilyen a kettősség. Egyébként Európa még most is itt tart. A legtöbb európai ember meghasonlott, és szeretne nem az lenni. De hagyjuk a kortévesztést. Negyven éve, a hidegháborús elzártság idején nem lehetett a Nyugathoz való kapcsolat újrafelvételét nyilvánosan szorgalmazni. Gondolj csak bele. 1968-ban összeakadok a Place de la Sorbonne-on Szabolcsi Miklóssal, aki József Attila evilági helytartójának számított. Mondom neki, Wilhelm Reich jött divatba most Nyugaton. Pszichoanalízis és marxizmus. Nem lehetne éppen most József Attilát futtatni Párizsban mint ’68 magyar előfutárát? Sikeres lenne. Elkapkodnák a verseskötetet. Szabolcsi megvakarja jobb kezével a bal fülét, ahogyan szokta rázós esetekben, s azt feleli: nem olyan szelek fújnak most nálunk. Szóval, amikor a Duna partján nem olyan szelek fújtak, a Szajna partján kellett kárhoztatni a honi elutasítást a Marshall-tervtől a kezdeményezési szabadságig. Mivel a külső ellenfél berlini falat épített, egyértelműen lehetett a megosztás ellen szót emelni a Nyugathoz tartozás nevében – elvégre ezért menekültünk Nyugatra.

Az egyesülés politikai igénye részben egybeesett a személyes meghasonlás elkerülésének a vágyával. Ám csak részben. Ez utóbbit aláásták a hétköznapok, az idő múlása. A “meghasonlás” egyébként nem teljesen megfelelő szó, mert valami gyötrelmesre utal. A hétköznapok pedig lehettek olykor ridegek, otthontalanok: például ha egy menekült szakított barátnőjével, akkor az érzelmi hiányérzet nagyobb erővel jelentkezhetett, mint szokásosan – meghitt környezet híján az illetőben az a képzet keletkezhetett, hogy egyedül áll a világban. Átmenetileg, mert a fájdalmon a fiatalság életereje rendszerint diadalmaskodott. Gyötrelmesnek egyetlen nemzedéktársam esete mutatkozott. Parancs János látványosan szenvedett.

Az olvasó: Mitől?

A szerző: Attól, hogy ő magyar menekült Párizsban.

Az olvasó: Pedig hány magyarországi magyar szenvedett attól, hogy ő nem lehet Párizsban…

A szerző: Azt hiszem, ez őt nem érdekelte. De az első években nem ismertem jól, azt is mondhatnám, nem vonzott a szenvedése. Színpadiasnak tartottam, amikor az Antony-beli egyetemista-telepen, nagykabátosan a téli latyakba kifeküdt, éppen akkor, amikor a menzára mentek sokan. Hogy látva lássák a keservét. Hogy hallva is hallják, a hollandiai Mikes Kelemen Kör irodalmi estjein akár háromnegyed órán át zuhogtatta egyhangúan gyászos verssorait az udvariasan unatkozó közönségre. Egyszer egy svéd vonaton – a göteborgi magyarok bőkezű meghívására első osztályú fülkében utaztunk, a Magyar Műhely szerkesztői meg én – narancsot akart hámozni, a narancs nem hagyta magát, mire ő a padlóhoz vágta. Egy finom, angol szövetbe bújtatott, tojásfejű svéd polgár öltönyére fröcsköltek leginkább a roncsok: ez az úr egy szót sem szólt, pléhpofával törölgette magát.

Az olvasó: Én legalább tiltakoztam volna. Vagy szólok a kalauznak. Ez a pasas nem szenvedett, hanem pózolt.

A szerző: Szenvedett attól is, hogy pózolt. Valóságos volt a szenvedése, segítségért kiáltott a nyilvánossághoz, sosem egy emberhez. Mert úgy érezte, egy közösséget árult el, hát közösség válthatja csak meg. Később megbarátkoztunk, ő visszament Magyarországra, megismerkedett az asztrológiával, s ezen a nyelven apránként kiszedtem belőle, hogy ez a közösség eredetileg Pusztavacsé, az ő szülőfalujáé volt, amelyet apja tiltása ellenére Budapesten folytatandó egyetemi tanulmányokért elhagyott, még a Forradalom előtt. Az első trauma után külföldre távozása a “jaj mit tettem” önkínzó, egész létét fojtogató rettenetévé hatalmasodott.

Az olvasó: Ha jól értem, neked éppen az ellentéted volt.

A szerző: Látszatra igen. Én úgy tartottam, a Forradalomnak igaza van, eltiprása után minden okom megvan arra, hogy a hatalomra került bábkormány ellensége legyek, erre csak Nyugaton van lehetőség, no meg arra is, hogy vereségünk után az ellenállásban találjuk meg igazolásunkat. Olyan cselekvésben, olyan kezdeményezésben, amely kicsúszik a magyar párturalom kezéből. S ebből a szempontból Parancs jajveszékelése szerintem a honi fogdmegek malmára hajtotta a vizet.

Az olvasó: Nem értem, hogyan barátkoztál meg vele.

A szerző: Akkor került erre sor, amikor egy hosszú beszélgetés során rájöttem, hogy a hatalommal ugyanúgy szemben áll, mint én, de nincs elég lelkiereje távol élni az övéitől. Ezért még jobban dühített a zsarnokság nehézkedési képessége, amellyel maga alá gyűrte a gyengébbeket, hatékonyan szervezte szabadságképtelenségüket – s ezen nem csak Parancs Jánost, hanem az egész országot értettem. Ám éppen ezért úgy éreztem, hogy az elnyomók módszereit, ahol lehet, ki kell pellengérezni, de semmiképpen sem szabad az elnyomottak felett ítélkezni. Sajnáltam, hogy Janó – akkor már én is így neveztem – 1964-ben visszament Magyarországra, fejest ugrott Kádár hínáros medencéjébe, mégis, mikor belőle lektor lett, mint előtte járó ex-kolléga, beszámoltam neki szerkesztői tapasztalataimról.

Az olvasó: Vagyis Parancs beállt az ellenséghez.

A szerző: Nem állt be. Engedett az érzelmi szálaknak, de nem engedett a hatalomnak, pedig eléggé szekírozták. Arra adott példát, hogy a gyengeség hogyan képes ellenállni. És nehogy gáncsold, mert kiborítalak a karosszékedből. Nekem is vannak érzelmi szálaim. Ahogy idegenkedve elnéztem a kezdeti rosszgyerek-tempóit, az exhibicionizmusát, a toporzékolását, az a gyanúm támadt, hogy én mindezt már ismerem. Az öcsém jutott eszembe. Mihelyt felhagyott a gyászhuszár-szereppel, és nem akart savanyú ábrázattal terrorizálni, jóban lettem vele, illetve jóban lettünk, mert ilyesmihez két ember kell. Nekem még könnyebben ment a barátkozás a parasztfiúval, mint neki az úrigyerekkel, de átlépte ő is a választóvonalat: egymás jóhiszeműségében sosem kételkedtünk, és ha tehettük, segítettük egymást derekasan. Tudtam róla, hogy hazatértével olyan magyar költő lett belőle, aki Párizsba vágyódik, ő pedig egyengetni akarta visszatértemet a magyarországi magyar irodalomba. Nem csak azért, mert, gondolom, megbecsült, hanem azért is, mert meg akart menteni attól, amit ő meghasonlásnak tartott. Valószínűleg kivetítette reám, reánk, párizsi barátaira azt a szenvedést, amit a kettősség fenyegetése miatt ő a nyolc emigrációs évében megélt.

Az olvasó: Te ezt naivitásnak tartod, úgy látom. Pedig az imént még az egység vágyáról beszéltél.

A szerző: Amikor Janó érszűkületet kapott, és lábának amputálásával fenyegették az orvosok, akkor én is szállítottam neki rendületlenül a nikotinról leszoktató francia szereket. Nem igazán hittem a hatékonyságukban, és mégis erőlködtem, mert anyai nagybátyámnak érszűkület miatt mindkét lábát levágták, és tudtam, milyen iszonyú megpróbáltatásról van szó. Láb nélkül nem lehetett már teljes élete. Janó is azt gondolhatta, az országhoz tartozás nélkül a kinti író nem teljesedhet ki. Az ő szempontjából nem beszélhetek naivitásról. Erre még visszatérek. Itt annyit, hogy az egység vágya nem jelenti azt, hogy egység nélkül nem lehet érdekesen élni.

Az olvasó: Mennyiben? Kiböknéd végre?

A szerző: Például az egység vágya nem csupán kínoz, mint Parancs Janó esetében. Az ember persze azért vágyódik valamire, mert azt jobbnak tartja annál, ami van, annál, amit hiánynak érez. Ami engem illet, a hatvanas években Magyarország távollétében, hiányában kutattam a magyar költészetben fellelhető francia hatásokat a századfordulón. Eszményíthettem volna a hont, ahol élnem, halnom kell. Azonban minden ilyen kísértésnél visszakérdeztem: nem azért vagyok-e kint, mert ez a hon a valóságban nem létezik? Hogy csupán a magam esetére szorítkozzam: kutatóként nem venne körül olyan közösség, amely ösztönözhetne kezdeményezésre, gondolati szabadságom gyakorlására, olyan közösség, amely megbecsülhetné függetlenül elért eredményeimet. Ismertem olyan kutatót, aki hazai pályán szigetelődött el, és szenvedett a belső számkivetettségtől, mint Parancs a kintitől. Ám a visszakérdezésben bátorított maga az anyag, amelyen dolgoztam. Ady 1904-ből származó párizsi noteszkönyvében, onnantól kezdve cikkeiben, verseiben szüntelenül ostorozta Magyarországot, azonban ő a “magyar ugaron” nem csupán az idejétmúlt feudális és klerikális hatalmat értette. Odasorolta a “félműveltséget”, a “korrupciót”, s amúgy általában az élet elégtelen minőségét az ő franciaországi benyomásaihoz hasonlítva. Álmodott ő egy Magyarországról, de az egy másik ország volt, nem a meglevő. Ő a meglevőtől elhatárolta magát, az eljövendővel vágyott egységre. Nem óhajtom magamat Adyhoz hasonlítani; azt szemléltetném csupán, hogy az egység vágya lehet erőforrás: cselekvésre ösztönöz, érdekessé teszi a kettősséget, mely nélkül nem létezne, mivel egész egyszerűen nem lenne szükség rá.

Az olvasó: Negatívumból hozol ki pozitívumot. “Hátulról mellbe”-okoskodás ez. Enélkül nem tudsz semmit a kettősség javára írni?

A szerző: Listát kívánsz a kettősség jótéteményeiről? Sorolok hármat kapásból. Divatos manapság a palimpszesztet emlegetni, szellemi többletét méltányolni. Sok magyar szótárból hiányzik a szó, de azért te már hallottál azokról a pergamenekről, amelyekről az eredetileg rájuk festett szöveget levakarták, helyébe újat írtak, mindamellett a felülíráson áttetszik a hajdaninak a nyoma is. Irodalmi játék volt Edgar Allan Poe-nál és Jorge Luis Borgesnél, Ferdinand de Saussure nyomán Gérard Genette az irodalomból táplálkozó irodalom metaforájává tette, vagyis minden irodalomévá, hiszen a realista irodalom mögött is szövegalakzatok és öröklött minták húzódnak meg, az úgynevezett “valóságot” ezek hozzák létre. De ne bonyolítsuk. Beérem azzal, hogy az emigrációs kettősségben szintén palimpszesztet ismerek fel, hiszen az elmosódó “óhazai” emlékek szüntelenül átütnek a friss újvilági élményeken. És nem csak akkor, ha az újvilágiak kellemetlenek, és az ember ezek elől ösztönösen a régi kellemesekhez menekül. A fordítottja is igaz. Ennek tulajdonítható például, hogy amikor az említett skandináviai utazás során, a Németország és Dánia között közlekedő komphajó első osztályú ebédlőjében ezüst evőeszközökkel hatalmas villásreggelit pakoltunk be, Parancs Janó nem csettintett az élvezettől, hanem emlékezésbe fogott arról, hogy az ínségtől egyszer az istállóban a szalmát ette, és mondta volna hosszabban is frissen pirított vajas toastjára többféle lekvárt kenve fel, ha a mellette ülő Nagy Pali nem szakítja félbe überelési szándékkal, mert ő egyszer, Sárospatakon rettenetes éhségében a cipőfűzőjét ette meg. Suave mari magno, ahogy Lucretius fejtegeti. Nem cifrázom a sort a jóban a jóra s a rosszban a rosszra való emlékezés módozataival. Inkább a franciában ható magyar emléket említem, amikor a tenger vize életemben először a torkomra ment, és a só akkor csikart a legerősebben, amikor a Balaton vizére emlékeztem. Vagy a magyarban áthallatszó francia szót: tartalom – tarte à l’homme, amivel Nagy Pali játszott, vagy Légiposta – l’égiposta, ahogyan a párizsi Márton Laci írta egyik novelláskötetének címét. A palimpszeszt irodalom, szójáték, de legalább annyira lélektani szellemjárás, optikai csalódás, kor- és helytévesztés, mindenképpen olyan játék vagy mágia, amivel a kettősség ajándékozza meg az emberi érzékenységet.

Az olvasó: Ezek rebbenések, imponderabiliák. Ha ilyesmivel játszol, előbb-utóbb ütődött leszel.

A szerző: Menjünk akkor tovább. A palimpszeszt után a metamorfózis következik, az átváltozás. Nem csak érzékelési hatásokról van szó, hanem a személyiség szabad átjárásáról egy másik személyiségbe. Mely szintén az övé. Rendkívüli módon megnövekszik a képesség a távolságtartásra. Távolságtartás másokkal szemben. Egy francia társaságban, mely nem túl barátságos, ahelyett, hogy zavarba jönnél, besétálnál az utcájukba, ahol megsebezhetnek, azt nézed, ki hogyan játssza meg magát, magyar szemszögből figyeled őket, pontozod színészi teljesítményüket, és lábára lépsz annak, aki a legkevesebb pontot kapja. Ugyanezt megteheted magyar társasággal, ahol átlépsz francia alakmásodba, és kivesézed őket olyan fogalmakkal, amelyektől ők idegenné lesznek és csupa furcsasággá.

Az olvasó: (felgerjedve) Ez az. Szétszedni a szentképeket, kipukkasztani a felfuvalkodott hólyagokat. Az ércnél maradandóbbakat maró savakkal locsolni. Megnyúzni őket kritikai késsel.

A szerző: Rögtön nekiállsz hozsannázni a sorozatgyilkosoknak. Öncélú szadizmusból. Nem is jut eszedbe, hogy a távolságtartás jót tesz a gondolkodásnak. Messzebbről jobban látod az összképet, az összképben a viszonylagosságot. Ami ott magasztos, az itt nevetséges.

Az olvasó: Ha nevetséges, miért kíméled?

A szerző: Mert tudok a nevetséges szempontjából is nézni. Türelemre hajlok. Ezt cselekszem magammal is. Világosabban látom a magyar oldalam hibáit, ha a francia oldalamról nézem, és helytállóbban kritizálom a franciát, ha a magyarból veszem szemügyre. Ha pedig azt nézem, hogy mindkettő én vagyok, akkor megértően bánok magammal.

Az olvasó: Vagy bedilizel, ha nincs egyensúlyérzéked.

A szerző: Valamennyi biztos van, különben már régen neked estünk volna.

Az olvasó: Ketten egy ellen?

A szerző: Úgy biztosabb. Látnád, hogy nem egymás szemét vájjuk ki, hanem a tiédet. Többségben az erő. A kettősség többlet. Ez a harmadik jótéteménye. Csak azok nem látják, akik befogják a kivájt szemüket. Bőség. Gazdagság. Két kultúrából táplálkozni szélesebb látókört jelent, gyorsabb, biztosabb tájékozódási lehetőséget, nyitottságot a műveltség megújulásának elfogadására, indíttatást a műveltség megújítására.

Az olvasó: Dicsekszel?

A szerző: Csak az egyensúlyt kívánom valamennyire helyrebillenteni. Eleget vágják a fejünkhöz, hogy meghasonlottunk. Különben sem csupán rólam van szó. Elvégre mások is élnek az ország határain túl. A kilencvenes évek legelején a hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjaira a trianoni kisebbségek szellemi életét tűzte ki témának. Érthető és megható panaszkodás tört ki az előadókból, akik az egy Végel László (akkor még Jugoszlávia) kivételével mind a magyar közösségek elszigeteltségét fájlalták. Egy idő után Kibédi Varga Áron megkérdezte, nem jelent-e valamiképpen nyitottságot, gazdagodási lehetőséget az, hogy két nyelven tájékozódhatnak – román vagy szlovák fordításban hozzáférhetnek olyan fontos angol vagy francia művekhez, amelyek esetleg nincsenek még magyarra átültetve. Írhatnak is másik nyelvük közönségének, részt vehetnek a másik ország irodalmi életében. Szóval a kettősség előnyeit firtatta, ami nem egészen illett az ottani és akkori általános hangulatba, jóllehet magát a szempontot csak szemellenzősen lehetett vitatni.

Az olvasó olyasmit morog, hogy ki szereti az olyan idegen nyelvet, amit reá kényszerítenek.

A szerző: Amikor a ruszkik nyelve kötelezővé lett a magyar iskolákban, én nem tanultam oroszul, nemzeti daccal utasítottam vissza a davajosok idiómáját. Bántam aztán, bánom ma is, hogy nem tudom az orosz remekírókat eredetiben olvasni. Önmagában nincs rossz tudás, inkább a felhasználásával lehet baj. Talán idetartozik az ismert kísérlet is a két egérrel. Az egyiket bedobják egy bödön tejbe, pofákat vág, mást nem tesz, elsüllyed és megfullad. A másikat is bedobják, az viszont kapálódzik, paskolja a tejet, amely szép lassan megsűrűsödik. Az egér kikecmereg a bödön szélére, és cincogva ízlelgeti bajszán a vajat, amelyet ő maga köpült.

Az olvasó: Hogy kerül ide ez a két rágcsáló?

A szerző: Példának arra: lehet a hátrányból előnyt is kovácsolni. Van, aki belefullad a kettősségbe, mert meg akar felelni az egység mintaképének, van, aki az egységtől való szabadulást választja.

Az olvasó: Az egység rovására. Nem úgy hívják ezt, hogy árulás?

A szerző: A nagyon korlátolt és ádázul irigy emberek bizonyára így hívják. Hozzáteszem: a gyávák, akik rettegnek minden szokatlantól, általában az ismeretlentől. Aminek nem olyan a szaga, mint az ő akluké. Ahol attól félnek, hogy nem lehetnek kiskirályok, nem lehetnek sem szépek, sem okosok, még érdekesek sem. Az elzárkózók, az egymásba görcsösen kapaszkodók, akik nem fogják fel, hogy az is hasznukra lehet, amit nem tudnak ellenőrizni, és hogy mások máshol más képet alkotnak róluk, mint amit ők alkotnak magukról központilag. Ezek az emberek árulásnak hívják az olyan szolgálatot, amely nem az ő elvárásuknak felel meg. Egy csomó előnyt elrúgnak maguktól, mert nem a hatalmukat szolgálja. Igen, a kettősség kicsúszik a kezükből.

Az olvasó: No, és te, aki azzal kérkedsz, hogy dús kettősségedben nem vesztetted szem elől az egységet, mondd akkor meg, miképpen képzelted el ezt a kapcsolatot.

A szerző: Eszményítettem sokáig. Csak éppen nem úgy gondoltam rá mint meglevőre, hanem mint eljövendőre. Megvalósítandóra.

Az olvasó: Álmodoztál?

A szerző: Azt is tettem. Ötvenhat leverését nem lehetett annyiban hagyni.

Jegyzet

* “(…) il entretient (…) dans l’élite intellectuelle un sentiment solide d’appartenance, le sentiment qu’une vie digne d’être vécue ne peut se concevoir sans contacts vivants avec l’Occident. L’étude des influences poétiques aboutit ainsi à un grave problème de civilisation qui est celui de toute l’Europe Centrale. Car l’Europe Centrale est aussi l’Europe: une vision synthétique ne serait pas moins salutaire ici qu’en poésie.” André Karátson: Le symbolisme en Hongrie, Párizs, Presses Universitaires de France, 1969. 447. o.