A pécsi Fogászati- és Szájsebészeti Klinika intézetvezetői irodájában az ügyeket nem heves zajok, telefoncsörgések, ajtócsapkodások, káromkodások, kiabálások, mobiltirádák közepette intézik, hanem valami rejtett hangtompítóval. Az egészségügy néhány helyszínéhez képest különösen feltűnő ez a visszafogottság, ez a majdnem-csend. A klinika egy jól megépített villanymozdony halk surrogásával dolgozik, ellentétben a pöfögő, füstölgő, gőzsíppal fújtató lokomotívokkal, amelyek közül eggyel-kettővel biztosan kapcsolatba kerül az, aki komolyabban megbetegszik. Hát nem érdekes? Már az is föltűnik az embernek, ha valami egyszerűen csak úgy működik, ahogy kéne.

A klinika professzora barátsággal fogad, rámutat egy székre, majd maga is helyet foglal. Összefonja karját a mellén, keresztbe rakja a lábát. Vastag talpú téli cipője kissé befelé fordulva imbolyog. Testbeszéde teljesen zárt, a lábrázásból fojtott idegességre következtetek. Már túl vagyunk azon a vitán, hogy mire jó ez a beszélgetés, nem lehetne-e, hogy mégis megkapja a kérdéseket előre, írásban satöbbi.

- Olyan sok interjút adtam - mondja első találkozásunkkor reménykedve -, nem tudná azokból kiszedni, amire kíváncsi?

A kissé feszült arcból, minden ellenkezést cáfolva, mégis nagyon emberséges, kék szempár néz rám. Nem is értem, hogy egy fogorvosnak miképpen lehet ilyen jóságos tekintete. Most semmi mást nem látok benne, mint üres várakozást. A professzor tehát úgy ül, mint egy diplomata, aki nem sokat remél a soron következő tárgyalásoktól, de ha már egyszer belefogott, mindent elkövet a sikerért.

Szabó Gyula Gyulán született, 1946. szeptember 21-én. Két ikerhúga és egy nővére van. 1970-ben végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetem fogorvos-karán, Budapesten. 1972-ben, Szegeden szakvizsgázott. Egy évre rá került Pécsre, a Fogászati Klinikára. Azóta ott dolgozik. Megszakításokat csak a hosszabb tanulmányutak jelentettek: 1984-ben Norvégiában, 1989-ben Nagy-Britanniában folytatott huzamosabb ideig kutató munkát. Intézetvezető egyetemi tanárrá hét évvel ezelőtt nevezték ki. Munkája minősítéséül egy korábbi hallgatóját, ma már kollégáját, Benke Beátát idézem, aki egy interjúban így nyilatkozott a pécsi Fogászati Klinikáról: „Keresve sem lehet jobb helyet találni rezidensként, ahol szakmailag ilyen magas szintű gyógyító munkát lehet végezni."

Szabó Gyula rengeteg publikációt jegyez, számtalan tudományos társaság tagja, hosszú évekig a Magyar Fogpótlástani Társaság elnöke is volt. Szakterületéről rangos nemzetközi fórumokon tartott előadásokat Chicagótól Lipcséig. Maga is több tudományos konferenciát hozott tető alá, legutóbb tavaly októberben, Sopronban ő volt a Magyar Fogpótlástani Társaság, a Magyar Fogorvosok Implantológiai Társasága és a Magyar Parodontológus Társaság közös kongresszusának főszervezője. Felesége, Sisitka Ágnes ugyancsak fogorvos, sőt, Gyula fia is az. Egyedül a nagyobbik gyermek, Attila lóg ki ebből a szempontból a családból, ő közgazdászként végzett Pécsett, s most Budapesten, a MOL Rt.-nél dolgozik.

A professzor láthatóan ragyogó kondícióban van. Állítólag egyszerűen nem hajlandó idősödni. Mondják, éppen úgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt. Na jó, kicsit talán lisztesebb a haja. Tudom, hogy rendszeresen fut, kollégái pedig mesélik róla, hogy nem egyszer kerékpáron érkezik, sőt arra is többször volt már példa, hogy sílécen csúszott a klinika bejárata elé. Munkatársai egyébként fegyelmezett, határozott, szakmailag nagyon tájékozott, mégis rendkívül szerény embernek tartják. Olyasvalakinek, aki a hétköznapi munkából emelkedett tudománya egyik legjobb ismerőjévé, művelőjévé. Az imént angolul tárgyalt valakivel, majd németül köszönt el egy szakmabelitől. Az utolsó páciens érkezésem előtt lépett ki az ajtón. A régi barát, Demjén Ferenc volt az.

 

Szabó Gyula: - Apám állomásfőnök volt, és a korabeli szokásnak megfelelően az átlag fölött teljesítő vasutasokat kiemelték. Az én öregem a minisztériumba került, jogtanácsosként. Így a családunkat 1946 vége már Budapesten találta.

Sz. Koncz István: - Gyulára tehát nem is emlékszik, gondolom…

- Az első évekből nem. De később bevett gyakorlattá vált, hogy amint véget ért az iskola, indultunk Békésre vagy Gyulára. Édesapám volt békési, édesanyám gyulai. Az akkor szerzett élmények számomra máig meghatározók. Gyula például német, magyar és román város is volt. Igazán föl sem fogta az ember, hogy milyen varázslatos közegben töltötte azokat a nyári hónapokat. Anyám pedagóguscsaládból származott, és a tanítók gyakran méhészkedéssel pótolták ki a fizetésüket. Nagyapám is ezt tette. A nagy viasztekercsek hosszú évekkel a halála után is ott hevertek a padláson. Még akkor is pénzt lehetett kapni értük. Jellegzetes volt a kis kert, az utca hangulata… Egészen más világba utazott azzal a háromszáz kilométerrel az ember. Ez a paradicsomi állapot tíz évig tartott.

- Miért szakadt meg?

- 1956 választóvonal volt. Édesapám ugyanis éppen odahaza tartózkodott, részt vett a forradalomban. Nem volt nagy bűne, de például elszavalta a református templomban a Himnuszt. Az események után keresték, állítólag fölforgatták érte a várost. Békésre vagy Békés megyébe nem is mehettünk többé. Ez nem csak a nyarak szempontjából volt komoly érvágás. Azelőtt az egész éves élelmünk nagy részét az alföldi disznóvágásokon szereztük be. Apám telente menetrendszerűen utazott a nagyszüleimhez, amikor visszaért, vártuk a Keleti pályaudvaron, és mindig az volt a kérdés, hogy milyen vastag volt a szalonnája a disznónak. A Himnusz elszavalása után ez nem volt kérdés többé. Szerencsére a munkahelyéig valahogy nem szivárgott el a hír, nyilván azonnal kirúgták volna. Magam egyébként annyira emlékszem az eseményekből, hogy anyám tüntetésekre járt, meg a Dózsa György térre. Mindenütt ott akart lenni. Érdekes, valamiért nem zavarta, hogy mi négyen, testvérek otthon maradtunk, és apám sem volt sehol. De úgy látszik, ez benne volt egy kuláklányban.

Azért a körülményeinkről tudni kell, hogy az egész család egy társbérleti lakás egyetlen szobájában húzta meg magát. Csak később jutottunk önálló otthonhoz ugyanabban a házban.

- Lassan következtek a középiskolai évek.

- Kölcsey Gimnázium, hatodik kerület. A Délibáb utca sarkán állt a zsidó árvaház, és a fiúk oda jártak hozzánk. Különös feszültségek alakultak ki nemegyszer. Természetesen arra törekedtünk, nehogy olyasmit mondjunk, ami számukra fájhat vagy sérülést okozhat. Ezek a srácok ugyanis többnyire csonka családokban nőttek fel, ha egyáltalán élve hazatért valamelyik fölmenőjük a haláltáborok valamelyikéből. Egyik osztálytársam, tudatosan-e vagy otthon hallott valamit, ki tudná megmondani ma már, mégiscsak elkezdett olyasmiket mondani, hogy X.Y.-ból is szappant kellene gyártani. Azonnal kirúgták a KISZ-ből satöbbi, de kell-e mondanom, nem ez volt a legszomorúbb az egészben.

- Egy beszélgetéséből tudom, hogy az osztályfőnökének is mennie kellett.

- Ugyanis meggondolatlanul kritizálta a szovjet megszállást. Kövendi Dénesnek hívták, a latin mellett a történelmet is tőle tanultuk. A személyisége meghatározó volt, nagyon sajnáltuk, hogy egyszer csak más jött be helyette. A magyartanárunk, Käfer István nevét fontos még megemlítenem, mert egészen más, sokkal szabadabb szemlélettel tanította a tárgyat, mint ahogy azt a többiekről hallani lehetett akkoriban. És még egy kedves csibészről hadd szóljak, Székhelyi Józsefről, akit ma sokkal inkább színészetéről, szegedi színházigazgatói tevékenységéről ismerünk, semmint arról, hogy az osztálytársam volt. Abban a közegben mindenkiben volt valami bizonyítási vágy. Szinte versenyhelyzetet éreztem. Ráadásul otthon - elsősorban apám - folyamatosan sulykolta belém, hogy eredményeket kell elérni.

- Ez mennyire nyomasztotta?

- Egyáltalán nem, sőt nagyon egészségesen hatott. Talán a nyelvtanítás hagyott némi kívánnivalót maga után az iskolában. Az osztályfőnökünk távozása után a latin kaotikussá vált, viszont tagozatos csoport lévén emelt óraszámban tanultuk az oroszt. Ennek a jövőképe azonban eléggé homályos volt már akkoriban is. Az egyik osztálytársam ragyogóan beszélte a franciát. Ebből az érettségin támadt is egy kis konfliktusa, ami abból eredt, hogy ő jobban ismerte a nyelvet, mint aki vizsgáztatta.

- Említette, hogy kisgyerek korában milyen meghatározók voltak a később, a történelem által ellopott nyarak. ’56 után mivel töltötte a szünidőt?

- Anyám kottát olvasott, jól zongorázott, így természetes volt, hogy az általános iskola mellett megindult a zeneiskolai képzésem is. Egészen érettségiig zongoráztam. Emellett a KISZ Központi Művészegyüttesének úttörőcsapatában szerepeltem énekkarosként. Rendszeresen szerveztek téli táborokat, tehát telente el tudtam szabadulni Budapestről. A nyarak? Érdekes, apámnak a négy gyerek mellett, azok között a körülmények között is maradt annyi energiája, hogy megteremtse a pihenést a családnak. Zamárdiban épített egy kis nyaralót, úgyhogy attól fogva anyám júniustól szeptemberig leköltözött, és vitt minket magával. Amikor megvettük a telket, még csak a négy fal állt. De gyönyörű volt a környezet! Egészen addig, amíg a nagyobb arányú beépítések el nem kezdődtek, tehát úgy 1970-ig, el lehetett látni tőlünk, a teraszról, a tihanyi apátságig. Még az egyetem alatt is ott töltöttük a nyarak jó részét. Körbebicikliztük a környező településeket, üdülőtelepeket, szinte megújulva tudtunk visszatérni Budapestre. Utána az egyetemi évekből adódó terhelést sokkal könnyebben viselte az ember.

- Ha már az egyetemet szóba hozta: miért választotta a fogorvoslást?

- Megint csak a gimnáziumi közegre kell visszautalnom. Az osztály jelentős része továbbtanulásra készült. Harmadikos korunkban ezt már nagyon komolyan vettük. Többen közülünk úgy kezdték az évet, hogy külön tanultak biológiát, fizikát.

- Ön is?

- Az én helyzetem annyiban volt más, hogy a család anyagi lehetőségei nem voltak túlzottan jók, így tanítványokat vállaltam. Úgy volt külön keresetem, hogy családokhoz mentem, és elsős, másodikos gimnazistákkal foglalkoztam. Ez azért volt nagyon jó, mert amit továbbadtam, bennem is elevenebben élt. A keresményemből vettem azután külön fizikaórákat.

- Még mindig nem értem, miért épp a fogorvoslás?

- Kishitűség miatt. Úgy gondoltam, hogy az általános orvosi karra biztos nem vennének fel. Hozzá kell tennem, a fogorvosi munkáról semmiféle elképzelésem nem volt. A szüleim nem értettek egyet a döntésemmel. Különösen édesapámnak nem tetszett. Benne az orvos olyan független emberként jelent meg, aki mentes a kellemetlenségektől, alkalmazkodástól, az elsősorban politikai jellegű meghurcoltatásoktól, amelyeknek, úgy érezte, ő is ki van téve.

- Az egyetemi évek alatt hogy értékelte a választást?

- Nemrégiben ünnepeltük a Semmelweis Fogorvoskar megalapításának ötvenedik évfordulóját, és megemlékeztünk róla, hogy egyes tanárainknak micsoda jelentőségük volt az életünkben! Donáth Tibor előadásai például máig megmaradtak az emlékezetemben. Ez azért fontos, mert egyetemi oktatóként sokszor fölmerül bennem a kérdés, hogy egy előadás élményanyaga hogyan rögzülhet harminc éven át?

- Most is föl tudná idézni?

- Állt a tábla mellett, a maga fölrajzolta ábrát magyarázva, és megmutatta, hogy egy alsó állcsontnál a gyulladás merre terjedhet, és mi a klinikai jelentősége. Erre még most is emlékszem, igen. De szólhatnék Szentágothai Jánosról is. A vizsgáin boncolni kellett, az egész előadó egy nagy színházra emlékeztetett, de olyan színdarabbal, amelyhez rengeteg tudás kötődött. Egyébként rendkívüli szorgalommal álltam neki a tanulásnak, mert nem akartam magam kitenni annak, hogy bármi problémám legyen az első években. Érdekes, hogy az általános tárgyak elsajátítása sokáig sokkal többet jelentett, mint a speciális, fogorvosi tárgyaké. Még harmad-negyedévben is fontosabbnak éreztem a kórbonctant vagy a biokémiát. Vagyis a meghatározó vizsgákon akartam túljutni. Ezeken nagyon jó eredményeket is értem el. Például megnyertem a biofizika versenyt, és kaptam egy demonstrátori állást. Ehhez képest a kezdeti, fogorvosi tárgyakra nem helyeztem akkora hangsúlyt. Nem vizsgáztam belőlük jól. Emlékszem, gyermekfogászatból nagyon nehéz helyzetbe kerültem a szigorlaton. Tudom, hogy a tanáraim számára is meglepetés volt, hogy az igen nehéz alapozó tárgyakból jeleseket láttak az indexemben, ugyanakkor, mondjuk, a konzerváló fogászatból a felkészültségem nem érte el ezt a szintet.

- Mi késztette később arra, hogy komolyan vegye a szakmát?

- A végzés előtti hónapokban már kezdtem felfogni, hogy mennyire nem tudom azt, amit kéne, és milyen hiányosságaim vannak. Ezért gondoltam arra, hogy a fölkészülést folytatni kellene a szakképzési időszakban ahhoz, hogy magabiztosabban állhassak oda a betegek mellé. Szerencsés egybeesés volt, hogy a szegedi klinika központi gyakornokokat keresett. Tóth Károly professzor négyünket meghallgatott, és végül engem hívott meg. 1969-et írtunk. Ez nagyon jó lehetőséget adott arra, hogy a fogorvoslás különböző szakterületein elmélyüljek. Összehasonlíthatatlan volt például azzal, mint ha, mondjuk, járóbeteg-rendelésen kellett volna kezdenem. Minden osztályon legalább fél évet teljesítettem. Rengeteget dolgoztam, a hétvégeket is a klinikán töltöttem, nyaranta fél hónapot voltam ügyeletben. Körülöttem az idősebb kollégák tanulmányutakra mentek, tehát láttam, hogy komolyan neki kell állnom elsajátítani a fontosabb nyelveket. Angolból viszonylag hamar középfokú nyelvvizsgáig jutottam, majd párhuzamosan elkezdtem a németet. Úgyhogy kitöltöttem az időmet.

- Milyen körülmények között lakott?

- Ha az ember folyton dolgozik, szinte mindegy, milyen a környezet. Ezzel együtt borzasztóak voltak a körülmények. De többnyire benn aludtam a klinikán, az ügyeletes szobában. Három évig maradtam Szegeden. Ott szakvizsgáztam, és tartós kapcsolatot építettem ki egy olyan generációval, amelyik később ott, sőt, az egész országban vezetővé vált a fogorvosképzésben. A szakvizsga után egy évvel kerültem Pécsre.

- Ez a váltás hogyan jött?

- Az egyik szegedi adjunktust nevezték ki a Mecsek aljára intézetvezető tanárnak. A fő kérdés az volt: ki tudja fölépíteni, megvalósítani az itteni fogorvosképzést.

- Ami ezek szerint addig nem is volt.

- Bár nagy hírű és nagy hagyományokkal rendelkező klinika volt a Sztomatológia, fogorvosképzés nem folyt, valóban. A szegedi intézetvezető a leendő pécsi tanszékvezető megerősítésére egy egész csapatot szánt, ebbe a csapatba kerültem bele én is, és így kötöttem ki megint egy olyan városban, ahol azelőtt jószerével alig jártam.

- A Szabó Imre vezette társaságról van szó, ugye?

- Igen. Abban az időben - divatos szóval élve - nagyon innovatív egyetemi vezetés működött, Tigyi József rektorral az élen. Az akkori nagy lépések hosszú évtizedekre meghatározták az egyetem életét, benne a miénket is, azokét, akik ide jöttünk.

- Itt már jobbak voltak a körülmények?

- Jobbak, de nem könnyűek. A lakáskérdést az egyetem megoldotta, ha kicsi volt is, mégis komoly támogatást jelentett egy teljesen ismeretlen helyen. Egyébként nehéz volt elhagynom Szegedet. Az ottaniaknak akkor már intenzív kapcsolatuk volt a fogorvoslás európai központjaival. Az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam, az volt, hogy egy ilyen központba irányuló tanulmányútnak legalább két célja van. Az első, hogy ott valami nagyon tartalmas kutatási programban, vizsgálatsorozatban vegyen részt az ember. A második, hogy az eredményeknek itthon is hasznosíthatóaknak kell lenniük.

- Az egyik interjújából értesültem róla, hogy pályáján meghatározó volt a Norvégiában, Oslóban eltöltött fél esztendő.

- Kisebb látogatások után kerültem oda. Öntevékenyen dolgoztam azon, hogy sikerüljön. Szegeden elsősorban a tanszékvezető személyes kapcsolatai révén jöttek létre az ilyen utak, itt ez kilátástalan lett volna. Végül is a kulturális csereprogramok keretében adtam be pályázatot. Nem volt könnyű, néha majdnem elvesztem a bürokrácia útvesztőiben. A mai, fiatal oktatógárda talán meg sem érti azt, hogy ez a bő hat hónap mekkora nélkülözéssel is járhatott. Gondolja el! Az ember fél évig távol van a családjától, anyagi okok miatt nem engedhet meg magának egyszeri hazautazást sem, a telefon ugyancsak emiatt elképzelhetetlen, nincs internet és így tovább. Ezzel együtt az ott szerzett tudás és tapasztalat egy életre meghatározta azt az igényességet, amellyel a mai napig igyekszem végezni a munkámat.

- Melyik tudományterületben mélyedt el?

- Már itthonról úgy mentem el, hogy a fogpótlástan és a fogászati anyagtan területén végeztem vizsgálatokat. 1984-et írtunk, és az egyik legnagyobb meglepetésem az volt, hogy a norvég kollégák hihetetlenül gyorsan, szinte napok alatt megszervezték azokat a feltételeket, amelyek között egy tudományos program megindulhatott, és így volt rá esély, hogy be is fejeződjék. Azok a hetek, hónapok nagyon céltudatosan arról szóltak, hogy ennek a kutatásnak, még ha alapkutatás is, értelme, eredménye, klinikai jelentősége legyen. A skandináv anyagtani kutatóintézet és az oslói fogászati klinika életében már akkor bevett gyakorlatnak számított, hogy a fiatal szakembergeneráció éveket tölt Amerikában, majd hazajön, és vezető állásokba kerül, hasznosítva azt a tudást, amit ott megszerzett. Ez persze példamutató volt számunkra is, de elérhetetlen álomnak tűnt.

- Milyen eredményt hoztak végül is professzor úr vizsgálódásai?

- Sajnos, nehéz ezekről népszerű, tudományos ismeretterjesztő összefoglalást adnom, mert elsősorban a fogpótlástanban használt különböző anyagok tulajdonságainak vizsgálata volt és maradt a területem. Ami miatt különös jelentősége volt a norvég munkának, az az, hogy itthon a horribilis költségek miatt e kutatások klinikai hasznosíthatóságáig valószínűleg nem jutottam volna el. Tudni kell, hogy a magyar lakosság jelentős része kivehető fogpótlást visel. A fejlődés nálunk is évről évre újabb anyagokat hoz, az alkalmazott technológiáknak, a vizsgálati módszereknek is együtt kell fejlődniük ezekkel. Annak idején meg kellett mutatni a magyar szakközönségnek, hogy ha bizonyos körülményeket, gyártási utasításokat nem tartunk be a fogtechnikai laboratóriumokban, akkor károsító hatások alakulhatnak ki a szájban.

- Melyek ezek?

- Allergiás hatások, gyulladásos jelenségek. A vizsgálati módszerek voltak tehát azok, amelyekből fölkészültem Oslóban. Amikor ezeket már itthon is alkalmaztuk, az akrilátok, műanyagok felhasználása nálunk is sokkal jobb feltételek, fegyelmezettebb körülmények között folyt, mint korábban. A fogorvoslás így sokkal többet tudott arról, hogy a fogpótlásoktól, amelyeket a páciensek szájába tesz, mit várhat. Emellett olyan technológiák meghonosítása is része volt a munkának, amelyek külföldön már használtak voltak, de itthon csak gondoltunk rájuk néha.

- Olvasom, hogy komoly munkakapcsolatot épített ki angolszász kollégáival.

- A nyolcvanas évek vége felé már sokkal nyitottabb volt az ország, eljuthattunk más kutatóközpontokba is. Kifejezetten szerencsém volt, mert a vizsgálataimat Walesben folytathattam. A cardiffi klinika az akrilátok felhasználásában sokkal közelebb volt a mindennapos klinikai gyakorlathoz, mint az alapkutatásokat folytató norvég csapat. Többször töltöttem rövidebb-hosszabb időt Cardiffban. Nagyon sok segítséget kaptam. Stafford professzor például a mai napig érdeklődik a munkám, a hogylétem felől. Tehát azt mondhatom, hogy olyan kapcsolatok alakultak ki ott is, amelyek évtizedekig elkísérik az embert.

- Említette, hogy nehéz lenne elmerülnünk az anyagtani összefüggésekben. Viszont érdekes lehet, hogy mi a kutatások haszna annak a számára, aki átlépi a pécsi Fogászati Klinika küszöbét?

- Olyan minőségi segédeszközt kap, amely hosszabb időn keresztül helyreállítja a rágóképességét, és ezáltal javítja az életminőségét.

- Professzor úr véleményét idézem: „A kivehető protézis olyan, mintha levágták volna az illető lábát, és attól fogva mankóval kellene járnia."

- Így van. Ma, amikor már fejlettebbek a technológiák, ugyanolyan fontos odafigyelnünk az elvárásokra, amelyeket a páciensek a fogpótlásukkal szemben támasztanak.

- A kívülálló számára úgy tűnik, divatossá váltak az úgynevezett implantátumok. Ezekről hogyan gondolkodik a szakember?

- Nem biztos, hogy jó divat ez, és azt a vélekedést, hogy csodaszer, mindig vissza kell utasítanunk. Nagy a reklám, kicsit sarkosabban fogalmazva, nagy a felhajtás. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az implantológia Magyarországon, különösen a technológiát kidolgozó központokhoz képest, elég fejletlen. A minőségbiztosítás elérése az egyik legnehezebb probléma. Ehhez még olyan piaci helyzet is társul, hogy a fölhasznált gyógyászati elemek a fejlődés során eltűnnek a kínálatból, viszont a páciens szájából nem. Tehát a hosszú évtizedeken átívelő gondozás nem könnyű feladat. Pedig az implantációs fogpótlások egy emberi életre készülnek. Arra is oda kell figyelnünk, hogy azok az elemek, amelyeket használunk, vajon elérhetők vagy legalább csereszabatosak lesznek-e, mondjuk, tíz év múlva? Például egy fiatalembernél nagyon könnyen elképzelhető, hogy a titánium-csavarok még ötven év múlva is ott lesznek az állcsontjában.

- Kicsit visszalépek a folyamatban, ha megengedi. Mit tanácsol, mit kéne tennünk, hogy ne jussunk el a protetikai beavatkozásokig?

- Ha az emberek tudnák, hogy mennyire bonyolult, mekkora fizikai terhelést is jelentő beavatkozások ezek, mekkora lelkierőre van szükség az át- és túlélésükhöz, sokkal jobban odafigyelnének arra, hogy ne legyen fogvesztésük. Ezt már az iskolában kellene oktatni, hisz ez egyben viselkedésforma is. 1985-ben egy sztrájk miatt az athéni repülőtéren rekedtünk, ott kellett töltenünk egy éjszakát. Számomra is megdöbbentő volt, hogy egy angliai fiatal a hajnali, repülőtéri környezetben is hosszú perceket szánt a fogápolására. Tehát benne volt, belé nevelték, hogy ezt a nagy értéket óvnia kell. A szervezetünk értékét sokszor nem tudjuk felmérni, csak amikor már elveszett. Ez nem fogorvosi, hanem pedagógiai feladat. De a lakosság jelentős része még ma sem együttműködő. Pedig a fogágy-betegségeket és a szuvasodás fogvesztéses következményeit csak úgy lehet fölszámolni, ha a betegek és a fogorvosok között sokkal jobb együttműködés alakul ki. Egyébként vannak biztató jelek, mert egyes páciensek már beírják a naptárjukba a következő ellenőrzés időpontját, amikor megjelennek nálunk.

- Kötelező szerviz?

- Igen. Csak annyi időt töltsünk a kontrollal, mint az autónkkal félévente, és sokkal jobb lesz a helyzet. A nagy szájbetegségek okai ismertek. A hatékony megelőzés lenne nagyon fontos. Az emberek többsége, amikor a fájdalmát azzal szünteti meg, hogy kihúzatja a fogát, azt hiszi, hogy a pár perces tortúra megoldást jelent. Pedig csak kezdete annak a bonyolult állapotnak, amit nagyon nagy kihívás fölszámolni.

- Tudom, hogy az oktatás a szívügye. Tegye meg, kérem, hogy így, a beszélgetés vége felé erről a munkáról is szól néhány szót!

- Az akkreditációs bizottság nemrégiben elfogadta a fogorvostudományi szak működését, és csak azért nem kaptunk kiváló minősítést, mert nem kari struktúrában működünk. Ez nagy öröm természetesen, de nem rekedhetünk meg itt, meg kell kezdenünk a tanszékek megszervezését, vagy például az idegen nyelvű oktatás ez irányú átalakítását. Ma már ugyanaz az infrastruktúra jószerével kétszeres hallgatói létszámmal dolgozik, mint húsz évvel ezelőtt, hisz nem csak magyarul, hanem németül és angolul is folyik a képzés. A szakorvosképzés is folytatódik, szeretnénk a klinika regionális központ-szerepét erősíteni.

- Gyanítom, ez az átalakító munka jelentős áldozatokat követel.

- Hosszú évtizedek után azért már fölmérhető, hogy a munka minősége milyen eredményeket hoz. A tizenöt-húsz évvel ezelőtt végzett fogorvosok alacsonyabb felkészítési fokon kerültek ki tőlünk azokhoz képest, akik például ma járnak hozzánk. Ez még jobban serkenti a mindenkori felelős vezetőt arra, hogy igenis, a konfliktusokat is vállalva biztosítsa, hogy a minőség töretlenül javuljon. Ki kell használnunk minden forrást, anyagit, erkölcsit is e cél érdekében. Sokszor nem azért hiányoznak a megfelelő eszközök, mert nincs anyagi fedezet, hanem mert szervezetlen a rendszer. Látva, hogy egyes európai klinikák milyen infrastrukturális háttérrel dolgoznak, fel kell tárni, hogy csak hasonló lehetőségekkel tudunk hosszú távon eredményesen működni. A szakmai vezetőnek meg kell győznie a területen kevésbé jártas gazdasági vezetőt arról, hogy csak úgy lesz, mondjuk, tíz év múlva is kellő hallgatói létszámunk, ha bizonyos kérdésekben nem kötünk kompromisszumot. A cél, hogy a következő évfolyamok számára is népszerű legyen az itt folyó oktatás.

- Óhatatlanul is tanúja voltam, hogy ideérkezésemkor hallei kollégájával váltott elektronikus levelet. Mi a közös munka célja?

- A határok megnyíltával több helyszínen, centrumban folynak azonos célú kutatások. Ebben a legfontosabb az, hogy igyekszünk kideríteni: milyen a pácienseinknek a száj egészségi állapotához kötött életminősége. Ha valaki részben vagy teljesen fogatlan, rendkívüli módon hátráltatja a munkájában, a mindennapos kommunikációjában. Angolszász kutatási programot adaptáltak német kollégák, és velük alakult ki szoros együttműködés. A kezelések megítélése, a betegek elégedettsége vagy elégedetlensége a fogorvoslás minőségéről is árulkodik. Megállapítható, hogy bizonyos terápiás módszerek mennyire hasznosak, mennyire jók, s hogy a módszerek közül melyek azok, amelyek például általános elégedetlenséget váltanak ki. Rögzítjük a kezelés előtti, utáni állapotot, és a jóval későbbi véleményeket is. Hallatlanul érdekes következtetésekhez vezethet a mi eredményeink összevetése külföldi betegcsoportok eredményeivel. Ezek a kutatások rendkívül fontosak, mert néha hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy végül is mindennek a betegek érdekében kellene történnie. Tehát ez az az új program, amelyen dolgozunk most.

Hogy mi foglalkoztat még? Ha majd több időm lesz, szeretnék visszatérni valamilyen billentyűs hangszerhez. A zongora, amin gyerekkoromban játszani tanultam, és ami ott állt a lakásunkban évtizedekig, most a városmajori templom kis imaházában van. Nem tudom, használják-e, de néha arról álmodozom, hogy esetleg tehetnék lépéseket a visszaszerzéséért…