A Vidám temetés, amely Oroszországban 1998-ban, a Vagriusz Kiadó gondozásában látott napvilágot, nálunk sorrendben a negyedik, magyarul is olvasható Ulickaja-regény. Amint az már az írónő előző három Magyarországon kiadott művéből, a Médea és gyermekeiből, a Kukockij eseteiből, valamint az Életművésznőkből is kiderült: az Ulickaja-írások általában valamely különös tehetséggel megáldott nőalak vagy nőalakok köré szerveződnek, a női nézőpont, világlátás túlsúlyt képez bennük a férfi nézőponttal szemben. A Vidám temetés azonban - miközben szintén ezt a vonulatot képviseli - az eddig magyarra átültetett három regény közül a Kukockij eseteivel rokonítható a leginkább, hiszen a Kukockij eseteiben is, és ebben a frissen megjelent Ulickaja-kisregényben is a különleges nőalakok egy szintén különleges képességekkel megáldott férfi környezetében élnek, és életvitelüket a hozzájuk fűződő viszonyuk fogja mindvégig meghatározni. Amíg a Kukockij eseteiben ez a férfi a röntgenszemekkel rendelkező, a női szervekbe belelátó nőgyógyász Kukockij, aki „szakmai ártalomból" kerül közel a nőkhöz, addig a Vidám temetés főhőse Alik, a festő, aki egy furcsa, paradoxonokkal telített létállapot részese, olyan létállapoté, amely D. V. Samanszkij véleménye szerint már önmagában véve is maga a „karneváli nonszensz",¹ s amelynek nonszensz-jellegét még csak fokozzák az Alikot körülvevő nőalakok.

A kisregény színtere a nyár legforróbb napjaitól szenvedő New York, ahol Alik, az orosz zsidó emigráns házába gyűlnek mindazok, akik a festővel valaha kapcsolatban álltak, s akik jórészt szintén Oroszországot elhagyó emigránsok. Alikért rajonganak a nők, ami nem csoda, hiszen a főhős életigenlő, éles eszű művész, „a nők bálványa szinte a születésétől fogva, minden dada és nevelőnő kedvence már a járókától kezdve". (29.)

Az Ulickaja-mű egésze paradoxonokra épül. A New York-i léttel szemben az orosz hagyományok ápolása már önmagában biztosítja a kisregény paradoxitását, amelyet még tovább fokoz Alik haldoklása: izmai valamilyen ismeretlen eredetű paralízis következtében egymás után sorvadnak el, miközben mimikája, élénk, kifejező szeme, éles esze sehogyan sem fér össze testének fokozatos, visszafordíthatatlan szétoszlásával. Aliknak azonban nemcsak a haldoklása ellentmondásos, hanem a művészete is: a festészeti alkotásairól sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy mindössze ostoba giccsek vagy valódi esztétikai értéket képviselnek. Alik felesége pedig, Nyina, zsidó férjét halála előtt meg akarja kereszteltetni, így találkozik Alik halálos ágya fölött Menashe, a zsidó rabbi és Viktor atya, a pravoszláv pap, miközben a haldokló haláltusájának borzalmát az őt körülvevő nagy mellű, meztelen nők hol orosz vodkával, hol pedig amerikai koktélokkal próbálják enyhíteni. Mindeközben a televízió Oroszországról, az ott zajló gorbacsovi fordulat elleni szervezkedésről közvetít, amelynek amúgy is különös hangulatát az indiánok ablakon keresztül beszűrődő muzsikája teszi még pikánsabbá.

A paradoxonok jelenléte, regényszervező elve azonban a műben egyáltalán nem öncélú eljárás, hanem konkrét, éppen a tények ellentmondásos jellegéből adódó funkcióval rendelkezik. Ez szolgál ugyanis alapjául egy másik, szintén jelentős szerzői eljárásnak, az értéknivellációnak, a profanizációnak, amely egyfelől a zsidó rabbi és a pravoszláv pap együttes felléptetésével a vallás profanizációjában érhető tetten, másfelől pedig a nyelv értéktelenné tételében, nagyon is hétköznapi, nagyon is közönséges használatában. Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó, hogy Ulickaja kritikusai a Vidám temetést éppen a nyelvhasználata miatt kritizálják: úgy vélik, hogy a műben a szerző minden különösebb stilisztikai vagy tartalmi funkció nélkül használ durva, alantas kifejezéseket. Ezek a kifejezések azonban a műben nagyon is konkrét funkcióval bírnak, ugyanis az írónő éppen ezzel a profanizált nyelvvel próbálja visszaadni az emigrációban élők semmilyen nyelvhez sem hasonlítható nyelvjárását, különös élőbeszédét, amelybe minden további nélkül beletartoznak az orosz, az angol és a jiddis töredékek, a válogatott trágárságok és a zsidóviccek is. Sőt, a nyelv profanizálása még a szójátékokban is tetten érhető. Ennek talán legeklatánsabb példája Alik egyik korábbi szerelmi kapcsolatából származó kislányának, T-shirtnek a neve. A T-shirt név ugyanis az angol-amerikai nyelvben ugyanazt jelenti, mint a kislány orosz neve, a Majka, azaz pólót. A két nevet a kislányra vonatkozóan felváltva használják, s a két név azonos jelentése és együttes használata szintén a nyelvi határok elmosását, a nyelv profanizációját eredményezi.

A New York-i orosz emigránsok sokszorosan paradox és profanizált létében pedig a nők - Alik egykori szeretői, Alik felesége, Nyina, sőt, még Alik kislánya, T-shirt is - szinte eggyé olvadnak. Egyfelől Alikhoz fűződő egykori vagy meglévő intim viszonyuk olvasztja őket eggyé, hiszen az egész miliő olyan, mintha mindegy lenne, a festő mellett aznap éjjel - meztelen mellét a haldoklóra helyezve - ki virraszt, és erre a nők közötti eggyé olvadásra utal Alik egyik volt szeretője, Valentyina is, amikor belátja, hogy sem ő nem tud Alik nélkül meglenni többé, sem pedig a férfi a felesége, Nyina nélkül, és ezzel a felismerésével - Alikot kettejük közös pontjaként értelmezve - önmagát Nyinával azonosítja.

Másfelől pedig eggyé olvadásuk oka maga az emigráns lét: „a többségük törvényes módon emigrált, néhányan egyszerűen nem mentek vissza, a legvakmerőbbek pedig átszöktek a határon. De éppen ez a megtett lépés hozta őket össze. Bármennyire is különböztek a nézeteik, bármennyire is másként alakult az emigrációban az életük, ebben a lépésben volt valami megváltoztathatatlanul közös: az átvágott határ, az átvágott, megszakított életvonal, a régi gyökerek kiszakítása, újak eresztése egy másik, más összetételű, más színeket és illatokat árasztó földben." (100.) Ulickaja kisregényében ezt a sajátos létállapotot, amely a 20. századi orosz irodalomban szinte szüzséteremtő létformaként értékelhető, az teszi különösen érdekessé, hogy - ellentétben például Akszjonovval vagy Dovlatovval - az írónő az emigráns létformát személyesen nem élte át, és így az emigráns paradoxitáshoz sokkal objektívebben, sokkal távolságtartóbban viszonyul, mint kortársai.

A kisregényben azonban ez a nőket eggyé olvasztó két tényező - az Alikhoz fűződő szerelem és az emigráns lét - szintén összefügg, hiszen ha ezek a nők Oroszországban maradnak, nem emigrálnak, és sok-sok év elteltével New Yorkban nem találkoznak újra régi szerelmükkel, ahol idegenségérzetüket csak az Amerikában élő oroszokkal való kapcsolattartásuk enyhítheti valamelyest, valószínűleg nem is játszana életükben olyan meghatározó szerepet a festő.

Az emigrációban azonban, ahol Alexandra Finogenova véleménye szerint az otthon már csak egy helyileg bármikor változtatható pontként értékelhető, ahol a lelkek a semmirekellők visszataszító szimbiózisát alkotva fonódnak össze: önimádatban, ugyanakkor függőségben élnek,² Alik mint centrum jelenti az egyetlen értelmét létezésüknek. Ilyen formában azonban Alik halálának beálltával nemcsak női mivoltuk válik feleslegessé, hanem - az emigráns-lét és az Alik-imádat kölcsönös összefüggése miatt - az addig Amerikával szemben hangsúlyozott oroszságuk is csorbát szenved, és sejthető, hogy nemsokára a teljes asszimilációba torkollik. A regény paradox jellegének megfelelően pedig, valamint a groteszk elemeket sem nélkülözve ehhez az asszimilációhoz is Alik adja meg számukra a kezdő lökést.

Alik ugyanis egy magnószalagra rögzített beszéd segítségével még halála után is képes szervezni a nők életét, s hogyha halála előtt a nők női mivoltuk mellett az oroszságukat is őrzik, halála után, férfiként való funkcionálásának megszűntével a nők asszimilációja is felgyorsul. Mégpedig a festő magnószalagra rögzített instrukciói alapján, amelyeket a halotti tora kellős közepén a kislány, T-shirt játszik le a gyászolóknak.

A magnószalagon többek között ez az utasítás hallatszik: „Ja, még csak azt szeretném mondani, hogy szeretném, ha vidámak lennétek. Ennyi. A picsába." (158.)

A boldogság azonban az egyik, az emigrációban szinte csak negatív élményeket, kudarcokat szerzett szereplő, Fima véleménye szerint nagyon nehezen egyeztethető össze az oroszsággal, az orosz mivolttal, ahol a szenvedésnek legalább akkora, ha nem nagyobb a súlya, mint a boldogságnak. Szemben Amerikával, amely az emigráns orvos meglátásában a szenvedést legfeljebb csak mint egyedi esetet fogadja el, gyökerestül irtja, s szinte kényszeríti magára a boldogságot. S amíg Alik életének utolsó napjait, és ezáltal az őt körülvevő orosz emigránsok életét is ez az orosz-szenvedés határozza meg, Alik magnószalag-instrukciója, az amerikai boldogságra való felszólítás ezt a szenvedést bizarr haláltánccá változtatja, olyan haláltánccá, amely Alik egykori életét művészetté változtatja, és amelyben a haláltánc boldogságra intett szereplői, mint egy könnyű nyári ruhát, levetik magukról oroszságukat, emigráns tudatukat, és elindulnak az asszimiláció, a boldognak feltüntetett amerikai lét felé.

Ulickaja legújabb magyar nyelven olvasható regénye tehát az élet és halál határainak groteszk elmosásával, a nő és a férfi halálon túl is tartó függőségi viszonyának érzékeltetésével bővíti emberi kapcsolatokat feltáró műveinek sorát. A mű paradox elemeivel, groteszk fordulataival különös intellektuális kalandra csábít, amelyet ezúttal is Goretity József, az Ulickaja-alkotások kiváló ismerője és fordítója ültetett át magyar nyelvre.

(Fordította Goretity József. Magvető, Bp., 2005, 168 oldal, 1990 Ft)

Jegyzetek

1 D. V. Samanszkij: „130 let szpusztya. Csaszty III. Ot raznocsinnoj lityeraturi k lityerature mejnsztrima. Ljudmila Ulickaja", in: Russzkij Jazik za Rubezsom, 2004/2.

2 Alexandra Finogenova: Ljudmila Ulickaja, Veszjelije pohoroni, Poveszty i rasszkazi, http://old.russ. ru/journal/kniga/99-03-19/finog.htm