Erény és zavar kevesünkben cseng össze egymást kiegészítő ikerfogalomként, és vélhetően még ennél is kevesebben vannak, akik már-már magától értetődő természetességgel rendelnék e pároshoz a diszpozíció, az állítás vagy akár a megértés fogalmát, és használnák egy szövegen, egy bekezdésen, egy mondaton belül. A Kiállni a zavart című tanulmánygyűjtemény mégis e fogalmak mentén ad ízelítőt a filozófiai hermeneutika elméletéből és gyakorlatából. Bacsó Béla mind a kötet első, filozófiai írásokat tartalmazó részében, ahol egy-egy szerző (Joachim Ritter, Friedrich Schlegel, Novalis, Hans Lipps, Jean Grondin, Heidegger) egy-egy művét értelmezve és kommentálva tárgyalja azokat a kérdésekből és különféle válaszlehetőségekből kirajzolódó csomópontokat (a nevetségest, filológia és filozófia viszonyát, a retorika szerepét, a dolog fogalmát), melyeket a filozófiai hermeneutika tárgykörében különösen fontosnak tart és ekként is állít elénk, mind kötete második részében, ahol kortárs művek kapcsán rekontextualizálja a hermeneutikát, e fogalmak erőterében folytatja vizsgálódását. S az olvasói elvárás megtörésének, azaz e némileg szokatlan fogalomtársításnak az oka vélhetően éppen e megértés-modell jellegében és legfőbb jellemzőjében, a filozófiaiban keresendő.

Amikor azt mondjuk vagy olvassuk: hermeneutika és megértés, először bizonyosan teljességgel másra gondolunk - ha egyáltalán a beszéd/írás folyamán e tevékenységekkel párhuzamosan definiáljuk magunk számára e fogalmakat -, mint akár e könyv, akár más, a hermeneutikai folyamatot filozófiai kontextusban tárgyaló könyvek. Nem szokás elgondolkodni a megértés természetén, miközben (meg)értünk, és nem szokás reflektálni a reflexióra. Bacsó kötetét olvasva e „metareflexió" hiánya mint egy elszegényedési folyamat tünete hozza zavarba olvasóit; s annál inkább, minél távolabbra kerültek ezektől a Novalistól és F. Schlegeltől Heideggerig és Gadamerig vezető megértésmodellektől. Ám ha az olvasottaktól zavarba jön a befogadó, akkor a megértési helyzetet ért sérelem még orvosolható, s a könyv már-már elérte célját; hiszen e tanulmánygyűjtemény írásai szerint a zavar a felelős megértés kezdetét jelenti: az értelmező és az értelmezés felelősségének felismer(tet)ését.

A Kiállni a zavart írásai nem e kötet lapjain láttak először napvilágot, mégis ritka egységességről és erőteljes gondolkodói koncepcióról tanúskodnak. Mivel összegyűjtött formában még határozottabban rajzolják ki a hermeneutikai gondolkodás nagyjainak - egymásra emlékeztető, egymásba kapcsolódó - gesztusait, mint külön-külön tették, a tanulmányok hangsúlyai is elmozdulnak, s fel/megerősítik azt az olvasói gyanút, hogy a szerző a konkrét szöveghelyek és kérdések rekontextualizált vizsgálatán túl magának a megértési folyamatnak a megér(tet)ését is célul tűzte maga elé - természetesen mindenféle didaxist mellőzően, csak mint az olvasók vélelmezett előzetes értéséhez mért másként értés bemutatását. Mert a legnagyobb kihívás, amire e könyv vállalkozni kényszerül, amikor szélesebb olvasóközönséghez fordul, az a mindennapi és a filozófiai megértésfogalom egymáshoz közelítése - a nyelv és a dolog viszonylatában. Az irodalom- vagy nyelvtudomány felől érkező befogadó számára - a Kiállni a zavart olvasásakor - valószínűleg azt a legnehezebb elfogadni és tudatosítani, hogy a nyelvet a filozófiai hermeneutika nem a kifejezés, a jelhasználat, a jelentés (s éppen nem a disszemináció) felől teszi leírás (és érdeklődés) tárgyává, hanem a dolog felől. Azaz azt a belátást követi, hogy a dologhoz képest semmiféle elsőbbség nem illeti meg a nyelvet, hogy Heidegger nyelvi fordulata - a kötet szavaival élve - „a dolgokkal való eleven bánásként és egzisztenciakibontásként" (79.) értendő, és hogy - ebből adódóan - a nyelv és dolog közelségéért, az időnek és módnak leginkább megfelelő meg- és elnevezésért felelősséggel tartozunk. Hogy minden a dologért történik, hogy a dolog nyelvelőttes, és a szó csak egyféleképpen lehet igaz, ha „megfelel a dolognak, felel a dologra" (91.).

Közismert, hogy a nyelviség (és a nyelvművészetek) autonómiájának bármilyen fokú megkérdőjelezése, az etikai érintése nem tartozik a legszokványosabb megközelítési módok közé. Pedig Heidegger- és Gadamer-szövegeket olvasva (és ezekre támaszkodva az egyéni megértésmodellek megalkotásakor) nem lehet figyelmen kívül hagyni sem a dolog/tárgy nyelvhez képest tetten érhető/belátható elsőbbségét, sem a nyelvhasználat „etikai" vonatkozásait. Ezekkel a felismerésekkel nem számolva a filozófiai hermeneutika megértése, éppúgy, mint bármiféle hermeneutikai-modell megalkotása: lehetetlen - sugalmazza a kötet. Hiszen megfeledkezni arról, hogy a dolog „kihegyezettsége" (Zugespitztheit) miránk irányul, azaz a dolog időlegességének felismeréséből kisarjadó zavar, majd a felismerés, hogy a megnevezés/felelet rajtunk áll, hogy az illeszkedést (a dologét/tárgyét és a nyelvét) csakis mi tehetjük a róla tett állításunkban láthatóvá és valóban illeszkedővé, illetve, hogy mindez olyan szerepet ró az emberre, és olyan helyet nyit számára, ahol a tárgyhoz igazodás tartással ajándékozza meg - ahogy a dolognak való megfelelés, a dologra adott felelet pedig a felelősségteljes élettel -, tehát erről elfeledkezni a hermeneutika nem-értését, lényegének elkerülését jelenti. Mindennek észben tartása természetesen nem könnyű feladat, senkit ne tévesszen meg a „hiszen" kötőszó. Megértésünk közben azt is megérteni, hogy mit/hogyan/miképp/miért értünk meg - a legkomolyabb kihívások egyike. Meghallani a hívást és válaszolni rá, és önmagunkat a dolog vonatkozásában (meg)érteni, mindezt arányvesztés nélkül, erényesen - nyelvileg is próbára teszi az embert. E (mindennapi tapasztalataink szerint) sokszor feledett/elfedett felismeréseket a kötet többször is hihetetlen pontossággal és élességgel írja körül, ezek közül a legemlékezetesebbeket érdemes idézni is: „A tárgy az, ami meggondolásra ösztönöz, s amikor valamit állítunk róla, mintegy megelőlegezzük azt az illeszkedést, ami egyedül a róla tett állításban van jelen" (32), és: „A diszpozíció igazi jelentősége, hogy (…) szembesíti önmagával az embert, mint az őt érintő világot tapasztalja magán azt a sajátos konstitúciót, amit senki más nem juttathat el a szerencsés illeszkedéshez, ahhoz, ami jó az adott helyzetben, csakis önmaga" (56.).

S itt és ekkor, a nyelvi próbatétel, az állítás jelentőségének fel/megismerésekor az olvasó akarva-akaratlan is belátja azt, hogy a tanulmánykötet szűkszavú és szikár benyomást keltő írásai a könyvben kifejtett megértésmodell jegyében íródtak, túlzás és hiányosság közt állják a zavart, és tartják magukat a dologhoz, a megértés (természetes?) erényéhez. Nem is íródhattak volna másként, olyannyira nyelvhez kötött e megértésmodell. Mert az erény, a borító idézetét (és a szövegből Heidegger Arisztotelész-kommentárját) folytatva: „nem norma, hanem az adott határok között el- és felismert dologhoz illő cselekvő viselkedés és beszéd" (74.). S az olvasó, dekódolván ezt a kötet kifejezésmódjában is megmutatkozó személyes tartást és tartózkodást, szembesülni kényszerül azzal, aminek megfogalmazását eleddig akár halogathatta is, tudniillik, hogy ami a Bacsó-könyvben jó ideig egyszerűen stilisztikai választásnak, a komoly tárgy retorikai oldásának, már-már szójátékszerű körülírásnak tűnhetett, az voltaképpen a nyelvi szigor, a minél pontosabb el/megnevezés keresését célzó és hihetetlenül következetes törekvés megnyilvánulása. Számos példa idézhető lenne, álljon itt csupán kettő: „dönteni amellett, ami igaz, nem lehet, ám dönthetek amellett, hogy azt igaznak tartom, azaz tartom magam ahhoz, mindazon túl, amit igaznak mondottak és tartanak" (72.), vagy: „ha egy következtetésre jutunk, akkor a helyzet kiélezetté válik, a következtetés kényszere tart fogva, azaz a nyelv útján megköt a dolog, másként fogalmazva elkötelez a dolog mellett" (90.).

S a kötet egy másik - a szerző módszerében, a mindig közvetítő, dialógusszemléletű rekontextualizációban is tetten érhető - sajátosságát, a személyes véleménynyilvánítás visszafogottságát (és ami különösen szembetűnő: az elmarasztalás hiányát) szintén e filozófiai hermeneutika egyik tétele felől értheti meg az olvasó. Az a Schlegel-tanulmányban szereplő idézet ugyanis, hogy „állítani (Behaupten) jóval több, mint igazolni és bizonyítani (Beweisen), hiszen attól fogva, hogy valamiről állítunk valamit, akként is próbáljuk meg bemutatni, ahogy az előttünk áll, és aminek tekintjük" (32.), a Kiállni a zavart mottójaként is megállná a helyét. Hiszen az ily módon értett hermeneutika(i nyelvhasználat) számára az állítás a legtöbb, amire a nyelvet felelősen használó ember képes. S a kötet valóban nem megy tovább a valamit valamiként való (elénk)állításon. Szokatlan, már-már egyszerre olvasóbarát és olvasóidegen gesztus ez az önkorlátozás. Ugyan a visszafogottság feszültsége majdnem annyira komoly összpontosítást kíván meg az olvasótól, mint a szerzőé lehetett e szövegek létrehozásakor, ám ha a befogadó sikeresen teljesíti a szöveg elvárásait, akkor a könyv az együttgondolkodás élményszerű illúziójával ajándékozza meg figyelméért az olvasót, aki joggal érezheti úgy, hogy ennyire eleven és elkalandozással vagy iránytévesztéssel egyáltalán nem vádolható tudományos szöveggel csak kivételes pillanatokban találkozhat az ember. S mivel a tárgy szeretete a Kiállni a zavart írásaiban nem engedi a tárgytól való eltérést, és a hermeneutikai eljárás magára a hermeneutikára irányul, jóval többet tanulhatunk e karcsú könyvből, mint más, hasonló tárgyú gyűjteményes írásokból.

Az olvasó tehát ne - a mindennapi értelemben - várjon igazolást és bizonyítást Bacsó Béla új kötetétől, számíthat azonban a dolgok/fogalmak pontos és variatív elő-állítására és a hermeneutika filozófiai bemutatására. Ez azonban nem jelenti azt, hogy e tanulmánykötet mentes lenne a megértést kísérő vagy éppen azokat diszpozicionáló érzésektől. Sőt: ezekben az elméleti írásokban jóval fontosabb szerephez jutnak az érzelmek a megértés(i folyamat) tárgyalásakor, mint a korábbi Bacsó-kötetekben; ahogy az elemzések is személyesebb jellegűek. S ezért az első rész ragyogó tanulmányai között (Friedrich Schlegel és a filológia, Novalis és a nyelv, Kiállni a zavart, Retorika mint hermeneutika, A „dolog" Heideggernél) biztosan minden olvasó megtalálja az érdeklődésének és ízlésének megfelelőt, míg a második rész elemző bemutatásai közül több is (a Javított kiadásról című, vagy a Franz Kafka írásművészetét elemző Felejteni - írni mint felejteni) az emlékezetesen sokat idézett kritikai megfigyelések között fog szerepelni. S a kötetet olvasva, belátva retorika és erény „természettől" való, de csak az emberi gondolkodás erőfeszítése által fenntartható kapcsolatát, bizton állíthatjuk - ha nem is zavartól mentesen -, hogy ez nem kevés.

(Kijárat, Bp., 2004, 224 oldal, 1800 Ft)