Margócsy István új kötete jórészt a kortárs magyar irodalomról szóló recenziókat tartalmaz. Ha kritikagyűjteményről kell kritikát írni, alapvetően két dolog tehető: az ember megnézi az egyes elemzéseket, s elkezd vitatkozni velük (vagy dicséri őket), esetleg megpróbálja egységében megfogni a kötetet, kimutatni az elemzések mögötti módszertant, kritika-koncepciót, irodalomszemléletet, aztán alkalmasint ezt kezdi el kritizálni (vagy dicsérni). Talán a második módszernek több értelme van, és termékenyebb is lehet, illetve esetünkben maga a kötet felépítése is lehetővé - sőt, szükségessé - tehet egy ilyesfajta megközelítést, hiszen Margócsy könyve erőteljes kompozicionális egységről árulkodik.

E tekintetben a könyv folytatása is meg nem is Margócsy korábbi, hasonló összeállításának, a „Nagyon komoly játékok"-nak (Pesti Szalon Kiadó, Budapest, 1996). Ennek Előszavában a szerző hangsúlyozza, hogy a mai magyar irodalom egyik legfőbb sajátosságának és értékének sokféleségét tekinti, ezért - a kortárs irodalom sokhangneműségét érzékeltetendő - könyvét szándékosan nem osztotta tematikai blokkokra, egyszerűen szerző szerinti ábécésorrendben követik egymást az egyes kritikák. Ebben az új könyvében amellett, hogy Margócsy megtartja az ábécésorrendet, már megfigyelhető némi tematikai beosztás, ugyanis a kötet négy nagyobb részből áll (melyek a Történet, Vers, Próza, Diskurzus címeket kapták), ezeken belül pedig itt is szerző vagy cím szerinti ábécérendben jönnek egymás után az elemzések (a Vers-blokkban Eörsi Istvántól Rakovszky Zsuzsán át Tóth Krisztináig; a Prózában Bartis Attilától Závada Pálig; a Diskurzusban pedig Albert Páltól Várszegi Asztrik és Lengyel László közös kötetéig). Néhány olyan tanulmány is található a könyvben, melyek bizonyos szerzők (Petri, Térey és Mándy) teljes életművének rövid, de átfogóbb elemzésére tesznek kísérletet, a Történet-fejezet mindössze egyetlen szöveget tartalmaz, amely a mai költészet egészét próbálja meg irodalomtörténeti kontextusba helyezni, a Diskurzus-részt nyitó dolgozat pedig Margócsynak a hajdani, főként a Jelenkor hasábjain zajló kritika-vitához kapcsolódó hozzászólását közli újra.

Hogy közelebbről megvizsgáljuk Margócsy nézőpontját, kritikusi beállítottságát, első megközelítésben talán érdemes arra a néhány szövegre koncentrálnunk, melyek nem konkrét szépirodalmi műveket vizsgálnak, hanem magáról a kritikáról, más szerzők kritikáiról vagy a kortárs irodalom bizonyos tendenciáiról szólnak. Jó kiindulópontot nyújthat Margócsy korábbi kritikakötetének említett Előszava, ahol a szerző nagyon röviden kifejti saját megközelítésének lényegét, s nagyjából egy mondatban megfogalmazza, mi jellemző ezekre a szövegekre, illetve mi nem jellemző rájuk. Szerinte írásai kritikák, azaz „nem esszék, nem tanulmányok, nem szerzőkről rajzolt összefoglaló portrék; ezek az írások egyes könyvekről, legfeljebb alkalmilag összekerült műcsoportokról adott kritikai elemzések, némi elméleti háttérrel, némi történeti megalapozottsággal, saját véleményeimnek, ízlésítéleteimnek és preferenciáimnak el nem hallgatásával" („Nagyon komoly játékok". 9. o. - kiemelések Margócsytól). Ha e mondatokat némi értelmezői önkénnyel a - jórészt a könyv kiadását követő évben zajló - kritika-vita felől olvassuk, látható, hogy Margócsy kritikakoncepciója a diszkusszió két szélsőséges álláspontja (esszéisztikus vs. tudományos) között, valahol középen van: a kritika szerinte nem esszé, de nem is tanulmány. Azonban esszéisztikus, amennyiben olvasmányos, a személyes vélemény, a tetszés vagy az ellenérzés is kifejeződik benne, és tudományos, mivel az elméleti és a történeti vizsgálatra is hangsúlyt fektet. Tisztában vagyok vele, hogy kissé leegyszerűsítettem a kritika-vita két szemben álló táborának véleményét (bár, ahogy a vita burjánzott - amint azt már többen megírták -, egyre inkább a szélsőségek felé ment el: bizonyos hozzászólók kénytelenek voltak olyan kritikaálláspontot kifejteni, mely sokkal radikálisabbnak számított, mint saját kritikusi tevékenységük írásmódja). Inkább arra fektetném a hangsúlyt, hogy Margócsy már ekkor, a csatározás kirobbanása előtt azt fogalmazza meg, ahová később az egész (talán) eljutott: a kritika valahol a két másik műfaj, a két másik beszédmód között helyezkedik el (mondanám, hogy ezek egyfajta szintézise, de ezzel nyelvezetem némi dialektikus színezetet kapna - úgyhogy inkább nem mondom). A Hajóvontákban újra közzétett, eredetileg a Jelenkorban napvilágot látott, konkrétan a kritika-vitához kapcsolódó hozzászólásában pedig a szerző azt a (számomra rendkívül rokonszenves) nézőpontot képviseli, miszerint „virágozzék száz szál virág" (363. o.). Azaz Margócsy szerint sokféleképp beszélhetünk az irodalomról, lényegében minden megszólalásmód legitim, egymástól nagyon különböző álláspontoknak és beszédmódoknak lehet és kell is, hogy legyen tere. Akkor van csak baj - állítja a szerző -, ha valamelyik szélsőséget úgy képviseljük, hogy a másikat egyáltalán nem vesszük figyelembe, vagy saját álláspontunkat hatalmi helyzetbe emelve kizárólagosítani próbáljuk, s igyekszünk elnyomni, negligálni minden más pozíciót. Tehát Margócsy szerint nincs egy adekvát kritika koncepció, nincs egy adott megközelítésmód (így sajátja sem az, csak az egyik), s a különböző irányzatoknak, gondolkodásmódoknak igenis oda lehet és kell figyelniük egymásra, párbeszédet képezhetnek a másikkal (vagy legalábbis meghallgathatják annak véleményét). E dialógus lehetősége miatt nagyon szimpatikus neki Várszegi és Lengyel közös kötete (és talán egy alapvetően a kortárs irodalomról szóló könyvbe ezért válogatta bele ezt a nem irodalmi témájú kötetről írt recenziót), ahol két teljesen eltérő ember (egy katolikus püspök és egy társadalomkutató), két különböző diskurzus képviselője egymást meghallgatva és egymásra odafigyelve beszélget.

Másfelől, ha jól értem a kötetcím metaforáját, Margócsy e könyvében is amellett érvel, hogy a mai irodalom egyik legfőbb értéke a sokféleség, az, hogy több különböző hang, szerep, hagyomány él egymás mellett, melyek találkozhatnak, párbeszédbe léphetnek egymással - hiszen a hajóvonták, a költészeti, prózai, kritikai irályok (hogy Margócsy egyik kedvenc archaikus kifejezését idézzem) csak akkor találkozhatnak, ha elég mély és széles a folyó, vagyis elég mély és széles a „hajókat" hordozó kultúra.

Persze egy ilyen könyv - még ha alkalmi írások gyűjteménye is - sokat elárul a szerző irodalomszemléletéről, arról, hogy mi és miért fontos neki a kortárs irodalomból, milyen eszközökkel nyúl az egyes szövegekhez, miféle poétikai tendenciákat, írásmódokat tart relevánsnak, és miket utasít el. A kötet bemutatóján Keresztury Tibor egészen odáig ment, hogy szerinte „az elemzett kötetek tükrében voltaképp egy korszak-monográfiát kapunk. Ezekből a kritikákból jól tapinthatóan kirajzolódik ugyanis az elmúlt időszak, a történeti közelmúlt magyar irodalmának képe, s annak számos históriai előzménye, háttere" (a szöveg elhangzott az Írók Boltjában, 2003. november 4-én; írott változata megtalálható a litera.hu-n). Keresztury véleménye két szempontból is érdekes lehet. Egyfelől, ha a könyvet (és - teszem hozzá - Margócsy előző kritika-gyűjteményét) afféle korszak-monográfiának tekintjük, figyelemre méltó lehet az a tény, hogy a szerző milyen történeti hátteret vázol fel, milyen hagyomány(ok) élnek szerinte manapság tovább, illetve mik azok a tendenciák, megszólalásmódok, melyekkel a mai magyar irodalom bizonyos szerzői, irányzatai szakítottak. Másfelől az, hogy Margócsy kiket vett fel könyvébe, miért épp róluk és nem másokról ír, egyfajta kánonképző funkcióval bír, azaz bemutatja, milyen manapság Margócsy szerint a(z irodalmi) világ.

A történeti szemléletmód leglátványosabban talán a kötet első, Irodalomtörténeti vízió a költészet állapotáról című tanulmányában mutatkozik meg. E históriai nézőpont egyrészt azt jelenti, hogy a szerző a mai költészetet (és természetesen a prózát, sőt, még a kritikát is) erőteljesen az irodalomtörténeti hagyományozódás tendenciái felől szemléli. Mint éppen egy a kortárs irodalomról szóló tanulmánykötettel kapcsolatban Margócsy kifejti: „Az új irodalom, az én megítélésem és ismereteim szerint, nem különbözik olyan végtelenül és nagy mértékben az előzőktől, hogy radikálisan új poétikára és nyelvre lenne szükség elfogadásához (s pláne élvezetéhez!): mindehhez elegendő lenne talán a régi, jól megalapozott, ám folyamatosan (de tényleg folyamatosan!) megújuló poétikának, archaikusabban szólván, a költészettannak mindig egyszerre radikálisan és konzervatívan újragondolt, és a hagyománnyal folyamatosan egyeztetett újraalkalmazása" (383. o.). Így lehet a kötetnyitó tanulmány lényegében az utána jövő recenziók elméleti, metodológiai alátámasztója és magyarázója. Ebben ugyanis (némiképp a korábbi kötet Líra és kultusz című szövegét, illetve Dávidházi Péter - a Hajóvontákban recenzált - Per passivam resistentiam című munkájának bevezető tanulmányát továbbgondolva) Margócsy a költészet és a költői szerep (poszt)modern átalakulásával foglalkozik. Mint a szerző kifejti, a magyar költői funkciót egészen sokáig az a nagyjából a 19. században kialakult romantikus szemléletmód jellemezte, mely a költőt egyfajta váteszként, a nemzeti közösségnek a többieknél mindig mélyebben, messzebbre látó próféta-képviselőjeként kezelte (e szerep továbbvitelére talán az utolsó - meglehetősen visszás - kísérletet a Margócsy és Dávidházi által egyaránt említett Csoóri Sándor reprezentálta). Margócsy szerint Tandori és Petri fellépésével e költőszerep radikálisan megkérdőjeleződött, tarthatatlanná vált, s ezzel együtt a költői megnyilatkozás is átalakult. Ezzel együtt mind a lírában, mind pedig a kritikában minden megszorító és előíró korlátozás megszűnt, és a „sokféleség édes bája" kezdett eluralkodni. Vagyis, mint Margócsy egyik szövegében alapvetően a kortárs kritikáról szólva, ám a kortárs irodalomra is jellemzően kifejti: „…elmondható, hogy nem egy értékrend él és uralkodik (no de mikor is élt és uralkodott egy értékrend? Az ez iránti nosztalgia alighanem ugyanannak a romantikus modellnek volna vágyálma, melyről fentebb szót ejtettem), ám ezek az értékrendek nem úgy különülnek el, hogy radikálisan egymással szemben fogalmaznák meg magukat, s inkább a lehetséges irodalmak toleráns, békés egymás mellett élését hirdető tartományában képzelik el magukat" (29. o. - kiemelések a szerzőtől). Ez persze nem jelenti azt, hogy Margócsy szerint a mai magyar költészetben minden egyformán fontos és értékes lenne: mind a recenzált költők kiválasztásában, mind pedig a róluk írottakban megfigyelhető, hogy a szerző azokat a költészeti tendenciákat tekinti mérvadónak, melyek a posztmodern áramlatba sorolhatóak: vagyis így vagy úgy, de a nyelvvel és a hagyományos költői megszólalásmóddal (és a tradicionális szubjektumfelfogással) szembeni bizalmatlanság, a hagyományos formák széttörése vagy az azokkal folytatott ironikus játék stb. jellemzi őket. Így ha valaki esetleg nem illeszthető bele ebbe a tendenciába, arról Margócsy nem értekezik, vagy az illető meglehetősen kemény kritikát kap: például Eörsi Istvánnal kapcsolatban egy helyütt arról ír, hogy az egyik legfontosabb fogalom, ami a költő személyiségét és művészetét jellemzi, a hűség. Ez a kritikus szerint életműve, közszereplései, politikai nézetei szempontjából rendkívül szimpatikus, másrészt azonban Eörsi „esztétikailag már talán kevésbé gyümölcsöző módon, a szubjektumnak oly problémátlan önmagához való hűségét, olyfokú zavartalan azonosságát, mondhatnánk (némi iróniával) oly »gátlástalan« szubsztancialitását állította, mely az elfogulatlan ezredvégi olvasóban folyamatosan bizalmatlan, kételyeket ébresztő kérdéseket gerjeszt" (47. o.). A másik véglet is megfigyelhető a kötetben: bizonyos szerzőket, műveket Margócsy határozottan kiemel, köteteiket a mai magyar költészet legfontosabb, maradandó pillanatainak tartja. Térey iránti minden nagyrabecsülésemmel együtt is nagy túlzásnak tartom például Margócsynak a Paulus iránti rajongását. Recenziójában a szerző Térey művét a feltétlen lelkesedés hangján magasztalva a posztmodern Gesamtkunstwerknek tekinti, s megjelenésének irodalomtörténeti eseményét Arany Toldijához hasonlítja. Kétségkívül bátor és erős vélemény ez, bár véleményem szerint az is kétségtelen, hogy finoman szólva is vitatható - már csak abból a szempontból is, hogy összeegyeztethető-e egyáltalán a posztmodern szemlélet a Gesamkunstwerk alapvetően romantikus ideáljával. A Paulus-kritika ellentmondásosságát talán a legjobban az érzékelteti, ha idézem az eredeti, 2000-ben megjelent recenziót, ahol - a folyóirat szokása szerint - a kritikát a szerkesztők (a citált részben Szilágyi Ákos) hozzáfűzései kísérik (ezeket szögletes zárójelben, dőlt betűvel adom meg): „…oly ritkán kerül a kritikus olyan helyzetbe, hogy (…) úgy érezheti, remekművel találkozott - örvendjünk hát, hogy Térey János bölcs és könnyed Paulusa biztosíthatja ezt az élményt [Halleluja! Halleluja!]. Az irodalomtörténész pedig különösen is örvendhet, mert végre átélheti, milyen is lehetett (persze csak típusát illetően) az a százötven év előtti esemény, mikor az olvasók előtt feltűnt Arany János Toldija [Szép dolog az analógia és szép a Paulus is (legalább nekem szép), de idáig azért nem mennék el.]" (2000, 2002/1. 37. o.). Mindazonáltal Margócsy kritikájában érvel véleménye mellett, s elemzése még akkor is találó és finom, ha értékítéletét (legalábbis annak - szerintem - ilyen túlzását) fenntartásokkal kezeljük.

Persze az, hogy Margócsy a mai irodalom fő irányának a posztmodernitást tartja, s bizonyos szerzőket talán túlbecsül, az irányzatba nem illő művészek jelentőségét pedig kevésbé értékeli (Eörsi ebből a szempontból határeset, költészetének egyes tendenciáit Margócsy keményen kritizálja, másokat - ironikus, humoros megnyilvánulásait - fontosnak, maradandóaknak tart), nem baj, hiszen ezzel kiderül, hogy a szerzőnek határozott véleménye van a kortárs költészet uralkodó tendenciáiról, kötetében implicite egy bizonyos fajta nézőpont és értékrend uralkodik. Véleményét Margócsy elemzéseiben általában árnyaltan igyekszik alátámasztani, sőt, ha kell, vitára is kész: a kötetben olvasható például egy Kovács András Ferenc költészetét vizsgáló írás, majd a szöveg után egy „függelék", melyben Margócsy a kritikáját bíráló Réz Pál írására válaszol. Bár Margócsy válasza rendkívül finom, árnyalt, és abszolút megfelel korábban említett párbeszéd-eszményének, talán jó lett volna, ha nemcsak ezt, hanem magát a Réz-kritikát is felvette volna a kötetbe (bár közöl hivatkozást Réz levelére), hiszen így kicsit egyoldalúvá válik a vita.

Margócsy pillantása abban is irodalomtörténeti (és irodalomtörténészi), hogy elemzéseiben nagy hangsúlyt fektet a hagyomány kiemelésére, irodalomtörténeti párhuzamok, lehetséges összefüggések kimutatására. Már önmagát, kötetét is így pozicionálja, ugyanis a tematikus egységek előtt található egy Előbeszéd is, melyet első pillantásra furcsának tűnő kettősség jellemez. Egyfelől némileg posztmodern gesztussal Margócsy saját előszavát idegen szövegekből vett idézetekből rakja össze, ezek az idézetek azonban utalnak arra a kritikai hagyományra, melyet a szerző folytatni és ápolni szeretne: mindegyik, jórészt a kritikaírásról, az írókról és az olvasókról szóló citátum Kölcseytől származik. Hasonló ehhez az a gesztus, hogy minden tematikus fejezet előtt valamilyen jeles 18-19. századi költőtől, kritikustól (Erdélyi Jánostól, Virág Benedektől, Kazinczytól stb.) vett, az adott műfajra, diskurzusra vonatkozó mottó található. A hajdani kritikára való utalások néhol egészen ironikus töltetet is kapnak, mintha Margócsy időnként arra figyelmeztetné a nyájas olvasót: ne gondoljuk, hogy a modern irodalomelmélet „találta fel a spanyolviaszt", egyes manapság divatos nézeteket már jóval korábban is kimondtak, csak éppen bizonyos körökben mostanában jobban hangzik, ha Derridára, Jaussra stb. hivatkozunk, mint ha, mondjuk, Kölcseyre vagy Kazinczyra (már csak azért is, mert őket kevésbé ismerjük). Csak hogy a kedvencemet említsem, az egyik szövegben Margócsy Berzsenyit idézi, aki, mint megtudjuk, már kétszáz éve kimondta a „new criticism" egyik alapeszméjét: „A kritikának egész szép tárgya, barátaim, a műv, nem pedig a művész. E kettőt összezavarni rút lelkek szokták…" (331. o.)

Konkrét kritikáiban Margócsy, amellett, hogy szövegimmanens elemzéseket végez, mindig igyekszik az adott művet kontextusba helyezni: a jelenkor irodalmi irányzataiba beilleszteni, illetve az irodalmi hagyomány, a poétikai tendenciák irányvonalai felől pozicionálni, vagy bizonyos műfaji hagyományokkal, szerzői életművekkel és szemléletmódokkal párhuzamba állítani. E párhuzamok többnyire tanulságosak, némelykor egészen megvilágító erejűek. Különösen érdekesnek találtam például a Dávidházi-szövegek stílusának az emlékbeszéd retorikai hagyományával való összevetését vagy Kertész és Ottlik egymáshoz kapcsolását (amennyiben Kertész világszemlélete és írásmódja valamiféle ellenpontja lenne az ottlikinak). Az irodalomtörténeti pozicionálást pedig gyakorta úgy végzi el a szerző, hogy a vizsgált textus vagy szerzői életmű írásmódját, poétikai jegyeit megpróbálja nagyobb magyar, illetve világirodalmi áramlatokba, stílushagyományba belehelyezni (például Závada Milotáját Jókai, Mikszáth, illetve Zola stílusa felől szemléli, vagy Petri költészetét a német romantika iróniaelmélete és -gyakorlata segítségével elemzi). Máskor talán még érdekesebben kísérli meg Margócsy a hagyományba helyezés műveletét: előfordul, hogy magát a szövegekből és főként azok fogadtatásából kiformálódó írói szerepet veszi górcső alá, s mutat ki bizonyos múltban gyökerező, de napjainkra is áthagyományozódó tendenciákat. E szempontból talán az egyik legérdekesebb szöveg Tar Sándor Nóra jön című könyvének recenziója - bár pontosabb lenne azt mondani, hogy Margócsy a Nóra jön kapcsán beszél Tarról, illetve a Tar-jelenségről. Szövegében Margócsy azt a különös helyzetet analizálja, hogy az írót fellépésekor éppen egy posztmodern szerző (Esterházy Péter) olyan szereppel felruházva méltatta, mely nem igazán illeszthető bele a korabeli írás- és irodalomfelfogásba. E szerep - a szegény rétegek, a megalázottak és megszomorítottak szószólója -, mint Margócsy kimutatja, lényegében a 30-as évek népi íróinak szociografikus munkáiban gyökeredzik, sőt, még visszább is mehetünk, akár már a 19. század végének novellisztikájában is megtalálhatjuk e magatartás- és írásmód eredőjét. A Tart övező ügynökbotrány nyomán kibontakozott recepciós zavar többek között éppen annak tulajdonítható, hogy a szerző szövegeit leggyakrabban nem annyira írásmódja, narratív, poétikai jegyei, hanem szerepe („aki hírt ad…", „aki megszólaltatja a szóhoz nem jutottakat") felől értelmezték, s az író kétes múltjának feltárulásával éppen e szerep vesztette el legitimitását. Ezek után a szöveg felhívja a figyelmet arra, hogy Tar újraértékelésére van szükség (persze nem a szerző életéről kiderült tények miatt, hanem inkább a szemléletmód elavulása okán), melynek első lépéseit - ha a recenzió terjedelmi korlátokból adódóan röviden is - meg is teszi: Margócsy narratológiailag, az elbeszélői, szereplői szólamokat vizsgálva elemzi Tar novellisztikáját.

A prózáról írottakban a szerző hasonlóan jár el, mint a líránál: bár bizonyos szerzőkkel szemben meglehetősen kritikus, itt sem ledorongoló, valószínűleg itt is érvényesül a „csak arról beszélünk, akiről érdemes" elve. Talán a legkeményebb kritikákat azok a művek kapják, melyeknek műfaja, írásmódja, úgy tűnik, nem áll közel Margócsyhoz: ezek jórészt a - mondjuk így - tematikusabb fikciók, például Konrád didaktikusnak tartott Kőórája, Parti Nagy állatmese-antiutópiája, A hősöm tere, vagy Kornis Kádár című drámája (talán ez kapja a legnagyobb pofont, amikor a szerző a kritika végén, mintegy konklúzióként leszögezi: a mű politikai giccs - 254. o.). Némelyest pontosítani kell az előbb mondottakat, ugyanis Margócsy ezen műveket nem csak azon az alapon bírálja, hogy tematikusak, inkább azért, mert, mint Konrád, az esszéisztikus, szubjektív nyelvet próbálta fikcionalizálni vagy mint Parti Nagy, éppen saját nyelvi burjánzását fékezte meg, és igyekezett egy parabola egyszerűségébe illeszteni. Vagyis nem arról van szó, hogy Margócsy a tematikus (parabolisztikus, történelmi, politikai) prózát egészében utasítaná el, inkább az zavarja, ha a szöveg tematikus jegyei eluralkodnak, formai, nyelvi megoldásai pedig ehhez képest kevésbé invenciózusak. Ezzel a stratégiával közelíti meg és értékeli nagyra Márton László holokauszt-regényét, az Árnyas főutcát: először felvázolja a „hogyan nem lett volna szabad" keretét, a holokauszt modern, kommersz, érzelgős ábrázolásait (Spielberget, Begninit, Szabó Istvánt stb.), aztán bemutatja, hogy Márton regényének formai, nyelvi, narrációs megoldásai - melyek első pillantásra akár „szentségtörőnek" is tűnhetnének - mennyivel jobban, hitelesebben közelítik meg az eseményt.

Így Margócsy kötetéből ha nem is a mai magyar irodalom monografikus képe tárul elénk, de egy olyan irodalomtörténész-kritikus képe mindenképp, aki a mai irodalmi-kritikai beszédmódban markáns szemléletet képvisel. Talán azzal lehetne a kötet értékét legjobban leírni, ha a szerző azon mondatait, melyekben megfogalmazza, hogy milyen - szerinte - a jó kritika, magukra a könyvben található szövegekre vonatkoztatjuk. „A kritika hitele és értéke nem attól függ - állítja a szerző -, hogy elhiszem-e neki látatlanban az állított értékítéletet, hogy interpretációját egészében, részleteiben vagy módszertanában elfogadom-e, hanem attól: rá tud-e venni arra, hogy javaslatai alapján újragondoljam a művet és saját olvasatomat" (363. o.). Margócsy könyvének értékítéleteivel, analógiáival nem mindig értettem egyet. Interpretációit általában el tudtam fogadni, de van, amit máshogy gondolok. De rá tudott venni, hogy újragondoljam a műveket.

(Új Palatinus-Könyvesház, Bp., 2003, 461 oldal, 2500 Ft)