„Azt szokták mondani: az emberi minőség mércéje az, hogy kiállja-e a tragédia próbáját. Nincs ez másként a költőkkel sem. Lehangoltan olvastam azokat az eszmefuttatásokat, melyek Baka súlyos betegsége idején írott verseit elemezve valamiféle minőségi ugrást, letisztulást, új mélységek megjelenését, nagy szintézist találtak. Felháborító teóriának tartom, hogy akkor lesz valakiből nagy költő, amikor rákos daganat nő a vastagbelében." Ezeket az indulatos sorokat Bodor Béla írja Baka István összegyűjtött verseit elemezve („…Kemény hullámú lobbal ég…", Holmi, 2005. március). A gondolatmenet világos és határozott, azt hiszem azonban, kiegészítésre szorul. A passzushoz fűzött lábjegyzetben maga Bodor árnyalja az észrevételt - Bányai János egyik megállapítása alapján arra jut, hogy „a betegség, agónia, halálközelség éppúgy téma, esetleg forma számára, mint korábban az erdő fényjelenségei vagy a pétervári (leningrádi) költők irodalmisága". Jómagam tovább mennék, és azt mondanám, a költő vagy bármely alkotó megérik az alkoholizmusra, a tébolyra, a rákra és mindazokra a határhelyzetekre, melyeket túlságosan is jól ismerünk az irodalom- és a művészettörténetből. Nem „lesz" tehát jelentős (ebben egyetértek Bodorral), nem is „kiállja a tragédia próbáját", mert ez a mondat elválasztja az egyént a tragédiától: azért jelentős, mert kezdeni tud valamit a felsoroltakkal, mert érzi (érzékeivel, ösztönével, intuíciójával, a tollon nyugvó ujjbegyével érzi), hogy a határhelyzetekkel való szembenézés nélkül nincs nagy művészet - a határhelyzet pedig benne alakul.

Természetesen tisztában vagyok vele, mennyi póz és hamisság fűződik a fenti szenvedélyekhez és betegségekhez, hogy még a legvisszahúzódóbb művészek sem mentesek a póztól, s hogy például Ady Endrét többek között azért nehéz elviselni kortársaknak és utódoknak egyaránt, mert olyan mértéktelenül túlhangsúlyozza alkoholizmus és zsenialitás összefüggését. Most azonban egy olyan költő kötetéről írok, akinek versei sok mindennel eljátszanak, így a fájdalommal, a rákkal és a halállal is, a sorok mögött mégis ott lapul valami rezignált őszinteség.

Úttörő 1967-es tanulmányában Németh G. Béla Az önmegszólító verstípusról értekezik Kosztolányi és Babits, de elsősorban József Attila művei alapján. Nos, Lövétei a költői hagyomány sok alkotását használja és újraírja (Arany-, Petri- és Pilinszky-motívumokat, hangnemet és travesztiákat hallunk-találunk a kötetben, s a címadó vers Babits Ősz és tavasz közöttjének szép és nagyon mai átirata), a leginkább hallható hang, a leginkább jelenlevő problémagubanc, a problémákhoz való odafordulás, az „önkezelés" módja mégis elsősorban és kétségtelenül József Attila-i. A Lövétei színvonalán szó sem lehet epigonságról, kizárólag arról, hogy az egyik ember ugyanolyan módon keresi a választ a lét nagy kérdéseire, mint a másik. Persze nem teljesen ugyanolyan módon (ezért sem epigon a Két szék között szerzője) - míg a gyönyörű legyintések rokonítják a két költőt, az a vadul kétségbeesett istenkáromlás, amely József Attila költészetének egyik jellemzője, s amely olyan, már-már hisztérikus verseket eredményez, mint amilyen szerintem a Nagyon fáj, Lövéteinél egyáltalán nem hallható. Talán ez az egyik oka annak, hogy bár az Esetleg harmadnapon (!) Petri György fanyarságával és tudatos közönségességével írja át Pilinszky sorait („Nem zúgnak föl ma semmilyen egek, / se hajnalban a nyesett-szürke fák: / a gyökerek most tényleg gyökerek, / és szélcsend van. »Ez egy ilyen világ: // na és ha meghalt? Puszi. Ennyi volt… / Csak semmi pánik: nem dobog a szíve? - / egyszer talán legyőzi a halált. / Credo, quia absurdum… Itt a vége.«" - 30. o.), mégsem győz meg arról, hogy Lövétei meg tud szólalni Petri hangján, illetve arról (ami elsődlegesebb és így fontosabb), hogy úgy érzékeli a világot, mint a Hogy elérjek a napsütötte sávig szerzője. (Ezt korábban Lövétei maga is írja: „már nem is tetszik a Petri-féle / - és őszinte - Vagyok, mit érdekelne: / talán nem is nekem való a túlzás…" [Vissza a 12. oldalra, 21. o.]) Lövétei verseinek beszélője nem cinikus, kiábrándult, az Istenre dühödt puszikat szóró ember, hanem olyan valaki, aki nem érti a dolgot, de azt belátja, hogy nem is értheti. Hétköznapi zsoltár - nem véletlenül ez az egyik vers címe, s nem véletlenül idézhetünk belőle ilyen sorokat: „Megint ugyanaz van: a tegnapi élet… / Milyen profi módon utálsz ki, Uram!"; „Ha kérhetek én is, Uram, ne csináld: / a vicceden úgyse tudok vihorászni: / S a déli kurázsi ma is becsinált…"; „Ha vársz, ledarálom az asztali áldást / - elég nehezen, de azért sikerül… / S ne nézd ki a számból a tegnapi mártást - / egyél, ha akarsz, de ne hagyj egyedül…"; „Ez a nap is eltelik, és jön az esti, / sötét-micsodád, szeretem az ilyent: / jobbik felem azt hiszi (vagy csak reméli?), / a holnapi nap lesz a jó happy end…" (22-23. o.) Ne hagyj egyedül és vagy csak reméli? - mindkettő őszintén hangzik, s az Isten is úgy szólíttatik meg, ahogy egy „akárki" megszólítaná. Egy hangsúlyozottan akárki, aki mire se vágyik jobban, mint hogy tényleg akárki lehessen: ehessen, ihasson, ölelhessen, alhasson. „A tegnapi élet" nyilván éppen ennek ellentéte, mint az alábbi kérdésből is kiderül: „…amit sose ettél, / miért akarod lenyeletni velem?" (22. o.)

Ezt az akárkiságot, hogy az ember, minden ember mennyire fél az elmúlástól, mennyire el kell múlnia mégis, a halál mennyire elérkezik, vagy mennyire elérkezik ő a halálhoz - mindezeket József Attila tudta úgy, mint most Lövétei. Ne tévesszen meg bennünket, hogy az ilyen sorokat: „Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek" (Talán eltünök hirtelen…), vagy az ilyeneket: „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél…" (Ime, hát megleltem hazámat…) nem tudná „akárki" leírni. Az írói-költői letisztult egyszerűség egyik típusa azzal az olvasói benyomással jellemezhető, hogy „ezt én is éppen így gondolom". Ez a benyomása annak is, aki József Attila és Lövétei Lázár László sorait olvassa.

Azt a két sort, hogy: „… és hallgatom a híreket, / miket mélyemből énszavam hoz", a Két szék között szerzője is leírhatná, illetve csak annyiban nem, amennyiben az utóbbi egy bizonytalanabb, ösztönösen önironikusabb korban él. Azt például, hogy „gondjaid magamra vettem", vagy hogy „szükségem van a haragodra", Lövétei nem vállalhatná. Ő nem egyenlőségi viszonyban van az Istennel: felelősségre vonhatja ugyan, de nem érezheti magát kiválasztott áldozatnak; betegségét, a rákot, valami isteni balszerencsének tudja be, s alázatos iróniával kéri annak elhárítását, vagy keserűen nem nyugodva bele - mégis belenyugszik.

„Ami nem kellett eddig, most se kell - / eldöntöm hát, hogy mi nem érdekel, / hogy ami van, az biztosan legyen. / S elég nehéz a semmi is nekem." (Enteriőr, 15. o.); „Így hagytam mindent, én is így hagyom - // s aki mindig mindennek háttal állt, / és örült, hogy itt ennyit is talált, / az ne sajnáljon semmit se nagyon." (Homokóra, 18. o.); „Van egy régi ismerősöm, / Rendes nevén: a halál. / Véle kéne kibékülni, / Amennyiben rajtam áll. / Biztos vagyok benne, hogy nem / Is nehéz, / Hogyha Isten egy szemével / Félrenéz." („Árkádia-féle", 66. o. - kiemelés a szerzőtől.) Mint látható, azokhoz hasonlóan, akik úgy érzik, Isten „kicsellózott" velük, olykor Lövétei is dacos, keserű, lázadozó, de minden indulat csupán néhány pillanatig buzog benne, alig vesszük észre. Nem nagyon tudom megmagyarázni, miért érzi így az olvasó, hiszen egy más alkatú költőnél ugyanezek a sorok mérhetetlenül keserűnek tűnnének. Ahogy haladunk előre a kötetben, úgy szokjuk meg, hogy a keserűség másodperceit rögtön egy-egy legyintés követi, s megszeretjük őket. Ráadásul ezekkel a legyintésekkel érnek véget a versek, így aztán még erősebben belénk ivódik a belenyugvás hangulata.

Van azonban egy olyan érv, amely konkrétabb, „filológusabb", és ezért talán hitelesebb, mint amit a fentiekben próbáltam fejtegetni. Írásom elején utaltam már Lövétei szerepverseire. Nos, ezekben többnyire csöndes költők hangján szólal meg, Aranytól Babitsig és József Attilától (lásd a Magánzsoltár című verset, mely a Kész a leltár átírása - 7. o., a Születésnapomra címűt - 31. o., vagy A vashatost - 47. o.) Dsida Jenőig (Tíz parancsolat - 67. o.). A Petri-, illetve Pilinszky-féle fals hangról beszéltem már - az előző megítélését meg is indokoltam, az utóbbit pedig azért érzem tévútnak, mert Lövétei nem egy hívő kételyeivel küszködik, „csak" úgy hisz, mint egy hétköznapi ember, aki a bajában tudja-reméli, reméli-tudja, hogy van Isten.

De miért hiteles ez a csendesség? Azt hiszem, elsősorban azért, mert a Két szék között verseinek beszélője szerint a halál előtt nem lehet másként megállni, minden más hamisságnak vagy hisztériának tűnne: „…semmi többet / nem akarok, csak hogy az időmet / én töltsem ki. Elég lenne bőven / ennyi izgalom is. Pláne tőlem…" (Két szék között, 70. o.) És ugyanennek a versnek a zárása: „- kár, hogy be fog dögleni a pink nyár: / ősz és tavasz között volt bajom már, / s készülődhetek megint a télre, / hogy ne arkangyal legyen a vége, / inkább valami egyszerű hakni / - bár ebbe is bele lehet halni." Ennyit akarna, de nem ennyi jut; és minden apró dolognak ugyanaz a vége. Ezek a megállapítások azonban tényleg megállapítások, nem káromlások: „…nem vágok pofákat: / van egy csomó minden, amit így sem értek." (Levéltöredék, 50. o.) A beszélő kérdez, de nem követelőzik, nem kiabál, nem káromkodik. Ha mégis, akkor ő maga fogalmazza meg, miért nem teszi azt, amit a dühe diktál: „de megmondhatom egyszer a szemedbe, / hogy azért nem doblak ki a szemétbe, / mert ennyi évesen is jól esik, / hogy jobb híján az ilyen istenekre / is odakacsinthatnak valakik…" (Ketten egyedül, 29. o.)

„…az a mániám, hogy erről nem beszélek - // vagy ha mégis, akkor levéltöredékben: / hogy is mondjam csak: ez olyan… életes…" - olvashatjuk a Levéltöredékben (kiemelés a szerzőtől). Sok a három pont, a vesszőnél befejeződő egység, az új egységben folytatódó mondat, egyszóval a befejezetlenség. Az elkerülhetetlen előtt az ember bizonytalanná válik. Nem beszél boldogságról, végleges elnyugvásról, természettel vagy Istennel való egybeolvadásról. Nem mondja, hogy örül a fenyegető végnek, de azt sem mondja, hogy nagyobb tragédia nem érhetné a világot. Mint kortársainak, neki sincs hova menekülnie, a legtöbb, amit tehet, hogy csöndesen tudomásul veszi az elkerülhetetlent. Magánzsoltár - az első vers címe pontosan beszél a költő világnézetéről, hozzáállásáról vagy létmódjáról, és a befejezés is pontosan mondja: „Éltem? - Jó lenne kiegyezni ebben." (7. o.) Az élnivágyás nem több, mint bárki ember élnivágyása.

Nem több talán azért sem, mert a versek formája, nyelve, stílusa és a bennük megjelenő környezet sem sugall többet. Nincsenek bravúrok; illetve vannak (az „Árkádia-féle" vagy a Két szék között például), de nem szembeszökőek: nem egy nyelvi zsonglőr bizonygatja itten az ügyességét. A hétköznapi nyelvezet tompítja a sziporkázást. Néztem ki a fejemből, szívatom magam, félisteni húzás, ledarálom, pláne, na persze, geg - ez csupán ízelítő azokból a szavakból és kifejezésekből, melyek egy utcai csevegéshez közelítik Lövétei beszédét. Mit tehet egy „pink nyár"? Nyilván nem múlhat ki, nem omolhat össze, legfeljebb bedöglik, mint a legócskább motor.

Ugyanez érvényes a környezetre is: ebéd, éjjeliszekrény, kád, pincérnő, gép, darts - a lehető legbanálisabb személyek, helyek és tárgyak. Ezért is érezheti Lövétei saját tárgyának a vashatost, s mélyen jellemző, hogy a róla írott vers harmadik szakasza egy biblikusan szenvedélyes sorral indul, amely azonban a mindennapiságban folytatódik: „Utánam már a vízözön. / Egy egész délelőtt / vártam, hogy majd csak érte jön / valaki, s mindent megköszön. / De aztán mégse jött." Itt kell felhívnom a figyelmet a pontok gyakoriságára és művészi szerepére. Lövétei ritkán használja az indulat felkiáltójeleit, de óvakodik a cinikus szárazságtól. „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele" - ez nem az ő hangja. Az ő hangja (a már jelzett különbségek ellenére) inkább ez: „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél." Mint József Attilánál, a szenvtelenség Lövéteinél sem provokatív (hiszen akkor már nem is szenvtelenség). Mi más történhetne itt, mint egy másik banális eset: a halál? Lövétei Lázár László új kötete arról beszél nagyon szépen, mennyire vágyakozik az ember arra, amiről már azt hitte, rég megunta; hogy olyan gyönyörűnek tűnhet valami, amiről azt hittük, régebbi a réginél, szürkébb a szürkénél. Arról beszél, amiről mindannyian szoktunk olykor, s ahogy azt hisszük, mindannyian tudunk - mégis úgy, ahogy csak kevesen vagyunk képesek.

(Kalligram, Pozsony, 2005, 720 oldal, 1600 Ft/180 Sk)