„a könyvek folytatják egymást, tekintet nélkül

arra a szokásunkra, hogy külön-külön mondunk

róluk ítéletet"

(V. Woolf)

Az Európa Kiadó Szabó Magda életmű-sorozatának legújabb kötete, mely az írónő 85. születésnapja alkalmából aranyozott évszámmal és szignóval a címlapján jelent meg, a széles olvasóközönség körében is jól ismert és olvasott ouevre egyik legnépszerűbb darabjává vált. E népszerűség köszönhető az önéletrajz/életrajz műfaj önmagában is kelendő voltának, de hozzájárul ehhez az az olvasói elvárás is, amely nemcsak a több évtizedes írói pálya hozadéka, hanem azé a szerencsés írói alkaté is, amely képes volt egyidejűleg több generációt olvasóvá képezni. Mostanra egészen bizonyosan beérett az a korosztály, amelynek tagjai a hatvanas évek második felében születettek, kisgyermek korukban olvashatták nekik a Sziget-kéket, a Tündér Lalát, kamasz(lány)ként az Álarcosbál és a Születésnap kerülhetett a kezükbe, aztán a Mondják meg Zsófikának és az Abigél című regények - s nagy valószínűséggel ők legalább az Ókútat és a Régimódi történetet is olvasták, nem szólva a szüleik nemzedékéről.

A Für Elise azonban nemcsak ebbe a „kiművelt", kinevelt, fogadóképes környezetbe érkezett bele, hanem (ugyancsak az eddigi ouevre által teremtett horizont következményeként) egy olyan kontextuális mezőbe, amit Philippe Lejune „önéletírói tér"-nek nevez.1 Olyan életműveket ért alatta, amelyek fikciós és referenciális alkotásokat (avagy a lejune-i értelemben vett „önéletrajzi szerződés" szerint értett műveket, ahol a szöveg szerzőjének azonossága a szövegen kívüli szerzővel az olvasó számára egyértelmű tény) egyaránt magukban foglalnak egyazon szerzői név alatt. Z. Varga Zoltán tanulmányában pontosan rávilágít erre az immanens szövegközi viszonyra: „az önéletírói tér koherenciája nem a biológiai, jogi vagy éppen pszichológiai értelemben vett szerző szintjén képződik, hanem az azonos szerzői névvel ellátott szövegek közötti különleges intertextuális kapcsolatban nyilvánul meg".2

Ha sorra vesszük a Szabó Magda-életmű különböző darabjait, úgy alapvetően három kötet - A pillanat, melyről a Für Elisében a szerző állítja: „saját magam életrajzi regényeként egyetlen hiteles története"; az 1970-ben megjelent Ókút című, kaleidoszkópszerűen, epizódokból szerkesztett önéletrajzi fogantatású munka; valamint az 1977-es Régimódi történet, a szerző édesanyjáról, Jablonczay Lenkéről szóló regény - mellett az „önéletírói tér"-be tartozónak kell tartanunk számos interjút is, amelyek Ne félj! címmel kötetben is megjelentek.3 (Zárójelben érdemes megemlékeznünk az azóta kimúlt „Arcok és vallomások" sorozat Szabó Magdáról szóló darabjára, amelynek írója, Kónya Judit erőteljesen a szerzői biográfiára hagyatkozva, s nem mellesleg a sorozat profiljának megfelelően az írónő életrajzi megnyilvánulásait beidézve - többek között az Ókútból - igyekszik megalkotni a szerző portréját.)4

Ez a monográfia és az Ókút néhány életrajzi ténye igencsak zavarba ejtheti a Für Elise befogadóinak a referencialitást következetesen számon kérő olvasásmódját, ami az önéletrajzi olvasás tekintetében nem is vethető az „egyszeri" olvasó szemére: legfőképpen Cili alakja mint az évtizedekig elhallgatott titok. Akinek nem bukkanunk nyomára közvetlenül sem a művekben, sem az interjúkban, de hogy az alapos megfigyelő bizony érdekes paralell történetekre lelhet Agancsos (vagyis a másutt Mikes Editként felfedett gyermekkori barátnő, akit Szabó Magda sok megnyilatkozásában emleget, s akit nehéz volna beazonosítani mással, mint Cecíliával a Für Elise figurái között) és a fogadott testvér, Cili ábrázolásában, arra még vissza kell térnünk. Hiszen ez a „fikció és/vagy élettörténeti igazság"-kérdés, amely élénken foglalkoztatja az autográfiakutatás teoretikusait, a regény egyik fontos aspektusa, pontosabban, eldöntheti a Für Elise esetében megfogalmazható műfajiság problémáját.

Érdekesnek mutatkozik azonban az is, hogy a Für Elise párhuzamos történeteiben - azaz a szerzőnek az én-elbeszélésében felépített autográfiája és a szülők által örökbefogadott zentai menekült, Cili életrajzának elbeszélésében -, hogyan és miféle én-alak konstituálódik az első személyű narrátor által. Mindehhez azonban szükséges eldönteni, vajon a regény fülszövegében hősnőként megjelölt Cili vagy az elbeszélő Magdolna figurája tekinthető-e főszereplőnek. Ez esetben előre kell szaladnunk valamelyest, ha a narrátort véljük főalaknak, hisz a leghatározottabban az ő figurája rajzolódik ki a Für Elise lapjain.

Az önéletrajzi próza vizsgálata a szövegek szubjektumalkotására vonatkozóan jelentős mértékben megváltoztathatja nemcsak egy-egy autobiografikus mű kanonikus pozícióját, de az egyazon önéletírói térben fogant művekét is. H. Porter Abbott szerint „az önéletírás voltaképpen aktus, még pontosabban akció", illetve: „Az önéletírás elbeszélése (…) az alkotás jelenében kezdődik és végződik: olyan elbeszélési mód ez, amely különös figyelmet szentel a jelennek."5 A figuraalkotás módját azonban nemcsak a szerző-narrátor visszatekintő gesztusai, az önéletírásra, életrajzírásra vonatkozó folytonos megnyilatkozásai határozzák meg, de érdemes tekintetbe venni a Für Elise elbeszélőjének mint nőnek a szerepfelfogását (nem szólva az édesanya, Jablonczay Lenke meghatározó, matrilineáris szerepéről a család és persze Magdolna életében).

A női önéletrajzok vizsgálatában kiemelkedő jelentőségű monográfiát írt Séllei Nóra,6 amelyben túl az önéletrajz fogalmának történeti-tipológiai áttekintésén, öt nő-szerző (V. Woolf, Jean Rhys, Gertrude Stein, Mary McCarthy és Kaffka Margit) autobiográfiájának körültekintő vizsgálatával mutatja meg, hogy noha az egyes írónők merőben különbözőképpen alkották meg műveiket és saját figurájukat, s ezzel együtt nehéz volna egy egységes női önéletrajz-írásmódot tipologizálni, mindegyik elemzett életrajz magán visel a hagyományos műfaj-korlátokat áthágó vonásokat. Így válnak aztán ezek az önéletrajzok a feminista elméletekben a patriarkális szemlélet, írásmód(?) ellenpontjaivá. A női önéletrajzok újraolvasása, illetőleg az ilyen típusú szövegek születése - még ha fikciósan, alluzív módon is, gondoljunk csak Rakovszky Zsuzsa regényére, A kígyó árnyékára - a kortárs magyar irodalomban is egyre nyilvánvalóbban erősödő jelenség. Mint azt Gács Anna írja A női szerző a feminista irodalomkritikában7 című tanulmányában: „(…) a nőírók iránti figyelemben kitüntetett érdeklődésre tartanak számot a par excellence szépirodalmi szövegek mellett a naplók, levelezések, nem egyszerűen mint háttéranyagok, hanem mint az írásnak olyan terepe, ahol a női írásmód a társadalmi kényszerek súlyától, s a »fennálló« műfaji szabályoktól kevésbé nyomasztva, szabadabban és öntörvényűbben találhat magának formát."

Szabó Magda (ön)életrajzi regénye különös módon viseli magán egyfelől a női önéletrajzi műfaj néhány topografikusnak is nevezhető vonását8 (például személyesség, a szűkebb társadalmi szféra ábrázolása, a személyiség lelki fejlődése mellett a test öntudatra ébredésének bemutatása), másfelől a hagyományos, autoritatív autobiográfiának a konstrukcióját, totalizáló jellegét is, amennyiben ez utóbbin a saját történetnek adott kiemelkedő jelentésadást értjük. Ez a kettősség azonban nem mindig válik egyértelműen a Für Elise javára, hiszen a megtett életút szimbolikussá nagyítása, a jelenből történő visszatekintés sok helyütt reflektálatlan értékelő szemlélete az olvasó elé olyan elbeszélő-ént állít, aki nemegyszer eltakarja, az árnyékába állítja ennek a - fülszövege szerint életrajzinak állított - regénynek a többi, nem kevésbé érdekesnek ábrázolt szereplőjét. S nem utolsósorban - megintcsak a fülszövegben - e regény főhőséül jelölt Cili történetét is mindenekelőtt a narrátorhoz való viszonyában jeleníti meg, mint az utóbbi „sokféle önmagá"-t.

Ha visszagondolunk az Ókút című epizodikusan szerkesztett emlékezésfüzérre, felidézhetjük az inkább esszéisztikusan, mint történetszerűen ábrázolt „cédulákat" a szülőkről, a városról, a gyermekkori környezet különösnek tűnő alakjairól. Az Ókút narrátora ritkán szól ki abból a közvetlen gyermeknézőpontból, ami a Für Elisében gyakorta felülíródik az emlékező ítéletalkotó attitűdjét sem leplező elbeszélő által. A rendkívül ingergazdag és szeretetteljes közegben nevelkedő, elképzelhetetlenül korán a latin műveltségre tanított gyermek folytonos lázadásra kényszerül a zárt hagyományú protestáns iskolarendszer keretei között. A regény fősodra tulajdonképpen e karakteres, hol nevettető, hol kétségbeejtően reménytelen revolúciók izgalmas története. Az epikus lendületet azonban megtörik az emlékező jelenében zajló, s a kötet lapjaira kerülő elégtételt vevő gesztusok, melyek dikciója némiképp patetikus, retorikai megformáltságuk meglehetősen dagályos. (Ennyiben tehát ez az elbeszélésmód az H. Porter Abott által leírt - s fentebb idézett - akció pregnáns megmutatkozása.) A legneuralgikusabb történés, amikor Magdolna kilép a cserkészcsapatból, miáltal Fejér tanárnő nem csillapuló rosszindulatát vonja a fejére gimnáziumi évei alatt. Függetlenül a tizenéves lány tiszteletreméltó bátorságától és felismerőképességétől, e tett morális erejéből nem csekély mértékben veszít a következő bekezdés által: „Négy évtizeddel később a megfogyatkozott tanári létszámú és immár államosított intézetben ismét látom Fejér tanárnőt, és nem állok vele szóba, a város díszpolgára vagyok, a polgármester kocsija hozott a hotelből az iskoláig. Az arcomat kozmetikus készítette fel a találkozóra, fehér, Kairóban vett ruhámon a Kossuth-díj koszorúja, Korondy tanár úrnak nyakába borulok, Kibédy kezet csókol, Franszoa a vállamat simítja végig, Rácz rákezd a tiszteletemre átfogalmazott régi dalunkra: cifra palota, zöld az ablaka, megjött már a mi Magdolnánk, ő a viola. Az osztály körbevesz, Fejér tanárnő átéli, hogy azt mondom neki, jó napot tanárnő, és egyetlen szót sem beszélek vele. Ebédre már el se jött, mindenki más ott volt (…) részemről eljátszottam a jelenetet, amelynek minden részletét kidolgoztam, kétcentis műszempillám volt, és arany choturnusom Rómából. (…) Már megtanultam, milyen az eszelős szeretet, amely jóvátételért kiált és szenvedésében rátapos buta ártatlanokra is. Nem hiszem, hogy ezt hívná nyelvünk megbocsátásnak, amit érzek, inkább valami olyan, mintha Fejér tanárnő szánnivaló alakja lecsúszott volna az emlékhalmaz mögé, ahol az átélt szenvedést őrzi ő is, én is, de már nincs küzdelem, viadal, a kardokat elfedte az idő." (213-214.o.) Nehéz megmondani persze, hol húzódik a határ a visszaemlékezés testamentális-univerzális bölcsessége és az önmagát szenvedélyesen érvényesíteni vágyó szubjektum között - s a Für Elise számomra problematikus aspektusa éppen ebben a hol csodálatraméltó (zseniálisan okos, szép, érzékeny, fogékony nő), hol távolságot kiváltó (kiválósága, intellektusa teljes tudatában levő, ezt hangsúlyozó, erős, direktív, kissé maszkulin) elbeszélő-alakban nyilvánul meg. Ha visszatekintünk az önéletrajz fogalmának Georges Gusdorf megfogalmazta androcentrikus teoretikus gyökeréhez, mely szerint - Séllei Nóra találó megfogalmazásában -: „A kiváló férfi tehát a lelkét látja tükörben",9 úgy észrevehetünk a Für Elise alapvetően lineáris narrátori perspektívájában is némi zavaró teleologikusságot.

Az olvasó örömére azonban Cili és Magdolna gyermekéveinek története számos olyan erénnyel bír, amelyeket Nemes Nagy Ágnes 1978-ban, Szabó Magda Kossuth-díjának átvétele alkalmából, leltárba vett.10 A debreceni református-értelmiség mikrotörténelmének ábrázolása, a gyermek fejlődő elméjének és pszichéjének, az önzetlen és előretekintő szülői magatartásformáknak a finom rajza; a családi környezet inspirálta eruditív képességek és velük szemben a vallásos tradíció egyszerre kívánt és taszító világának leírása; a szexus elfojtása az anyai minta szerint, míg a gyermeki regényes fantáziálások korai szexuális érdeklődést váltanak ki a fiatal lányok testében-lelkében, s az apa kényszerül elvégezni az egyre időszerűbb szexuális felvilágosítást - mind-mind értékes és élvezetes eseménysorai, momentumai a regénynek. Csakúgy, mint a trianoni Magyarország korabeli személyes és társadalmi-politikai frusztrációinak széles skálája, pontos érzékeltetése a II. világháborúhoz vezető mikrotörténeti folyamatoknak, mégpedig a kezdetben politikától érintetlen fiatal Magdolna eszmélése által.11 A Für Elise epikus gazdagsága, a megjelenített figurák és történeteik azt a kiegyensúlyozottan író Szabó Magdát idézik, akiben a kritika éppen a mértéktartó, s egyúttal élvezetes elbeszélést szerkesztő szerzőt szokta dicsérni.

Végezetül vissza kell kanyarodnunk a Für Elise egyik legizgalmasabb kérdésére, az életrajzi verifikálhatóság problémájára. Már utaltunk arra, hogy a fikció és/vagy faktualitás dolgában Szabó Magda impozáns játékot űz az olvasóval - vagy mégsem?12 Az Ókút lapjain sokszor felemlítődik a trianoni határok meghúzása miatt Kassáról Debrecenbe költöző barátnő, Agancsos, aki azonban nem azonosítható a Für Elisében szereplő két fontos iskolai társnő, Pálma és Lidika, egyikével sem (Kónya Judit Szabó-monográfiája fényképet is közöl Mikes Editről, egy Földes Anna készítette interjúból pedig megtudhatjuk, milyen közeli kapcsolatban áll Szabó Magda egykori barátnőjének gyermekeivel is).13 Agancsos alakja, illetve a szerző-elbeszélő életében játszott kiemelkedő szerepe szerint annál inkább hasonlatos a zentai menekült árvához, Szabó Cecíliához, mint az a következő, az Ókútból származó idézetből is kiderül: „Az iskola legnagyobb adománya volt, hogy harmadikos koromban megismertetett első és örök barátnőmmel, Agancsossal. Az az Agancsos, aki az Ókút fenekén él, ma is első arcát viseli bennem, kurta aranyhaja van, sötétkék szeme (…) soha kedvesebbet, játékosabbat, érzékenyebbet mindarra, amit bolondos képzeletem csak kitalált…"14 A közös színházasdik során, amit Cili és Magdolna is gyakran játszott, az Ókút elbeszélője és Agancsosa „egy híres orvos és egy árva leány történetét" játssza el, amely happy enddel zárul - szemben a Für Elisében ábrázolt, tragédiához vezető történettel: az árva leány Cecília és a fiatal orvos-jelölt Textor be nem teljesült szerelmével. Egy 1986-ban Kabdebó Lórántnak adott interjúban pedig Szabó Magda Agancsost mint nevelt testvérét említi.15

Hogy az egymásra vonatkozások e két könyv két szereplője között talán az emlékezés mechanizmusával is kapcsolatban állhatnak, arra Szabó Magda egy 2002-es nyilatkozata is utal, amelyben a Für Elise keletkezéstörténetéről számol be: „… a Mézescsók Cerberusnak novelláskötet gyerekkori rögzítései rácáfolnak az Ókút idilli világára. Annyi történt, hogy az elmúlt gyerekkori szakaszt először egy holtszerelmes, frissen házasságot kötött asszony mesélte el a férjének, aki felesége gyerekkorára, családjára, múltjára is igényt tartott, de amikor az emlékezést hallgatta, egy még huszonéves feleség emlékezik, nem az élet végét beérni tudó nyolcvanéves rögzíti ugyanazt. Most részint megértettem, amit gyerekként vagy fiatal lányként eltitkoltak előttem, részint megfejtettem a titkokat, részint úgy éreztem, eljött a megértett igazság feltárásának ideje."16 Ez a nyilatkozat pontosan rávilágít a Für Elisében működtetett életrajzi valóság és epikai fikció együttes regényalkotó szerkezetére, amely ily módon nem igényel (amint a kötetben nem is nagyon merülnek fel efféle kérdések) az emlékezés nehézségeire utaló reflexiókat. Ez az önéletrajzi fogantatású regényesítés - melyet a kötet fülszövege ugyan az életrajzi igazság jegyében kizár („[az író] most feltöri a hallgatás pecsétjét, elég öreg már ahhoz, hogy ne szégyelljen semmit, ami vele és övéivel valaha megesett") - részint kielégíti az olvasó elvárását, a híres író igaz történetébe való bepillantás igényét, részint pedig jobbára zökkenők nélkül teremt meg egy érdekes, hitelesíthető regényvilágot. Ha Mary McCarthy korábban említett memoárkötetének szerzői intencióit17 vetjük össze a Für Elise fikcionalitást is bevonó, emlékező történetszövésével, láthatjuk, hogy a két kötet emlékező-alkotói módszere igen közel áll egymáshoz.

Az első személyű elbeszélő a regény több pontján utal arra a bensőséges kapcsolatra, amely mintha egyetlen személyiségben forrasztaná össze a két hősnőt, Cilit és Magdolnát („Cili én vagyok, sokféle önmagam", „ketten alkotunk reális egészet"). Ez a szimbiotikus együttlélegzés tragikusan megszakad a két részre tervezett életrajzi munka jelen első kötetében. Ám a regény címéül emelt „Für Elise" instrumentális zenedarabjához Cili költötte verssorok („gondolj rám, ha egyszer nem leszek") hívószavakká váltak egy nagyon is személyes emberi történet megírásához - folytatása következik.

1

Lásd ehhez a Helikon 2002/3-as „Autobiográfia-kutatás" számát Mekis D. János és Z. Varga Zoltán szerkesztésében; különös tekintettel Z. Varga Zoltán „Az önéletírás-kutatások néhány elméleti kérdése" című tanulmányának értékes történeti áttekintésére az autográfia-értelmezésekről (247-257. o.).

2

Z. Varga Zoltán: „Az önéletírás-kutatások néhány elméleti kérdése", in: Helikon, 2002/3, 252. o.

3

Az interjúkból az „önéletrajzi tér" további kiterjesztése is jól látszik: a művek szereplőinek referenciális visszakereshetősége rendszeres riporteri kérdés, melyek többségét Szabó Magda udvariasan és türelmesen meg is válaszolja, s a kilencvenes évek beszélgetéseiben pedig egyre inkább kérdés nélkül is szóba hozza bizonyos teremtett alakjainak élettörténeti mintáit. In: Ne félj! Beszélgetések Szabó Magdával (1962-1997), Aczél Judit (szerk.), Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997.

4

Kónya Judit: Szabó Magda, „Arcok és vallomások" sorozat, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1977.

5

H. Porter Abbott: „Önéletírás, autográfia, fikció: kísérlet a szövegtípusok osztályozására", Péti Miklós (ford.), in: Helikon 2002/3, 290. o., valamint 297. o.

6

Séllei Nóra: Tükröm, tükröm… Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002. A könyv Mary McCarthy Egy katolikus leány emlékezései című kötetéről szóló fejezete jó összehasonlításul szolgált a Für Eliséhez, a két narrátor szereptudatát, valamint az emlékezés természetét illetően; nemkülönben a női önéletrajzok bizonyos textuális jegyeinek bemutatásában.

7

In: Gács Anna: Miért nem elég nekünk a könyv. A szerző az értelmezésben, szerzőség-koncepciók a kortárs magyar irodalomban, Kijárat Kiadó, Budapest, 2002. (65-105. o.)

8

Ha nagyvonalúan időben egymástól olyan távol álló szerzők/elbeszélők (fikciós és/vagy életrajzi) munkáiból kísérlünk meg rekonstruálni ilyen topográfiát, mint mondjuk Ann Brontë (a Wildfell asszonya című regény Esthere), Colette vagy épp Virginia Woolf. Itt persze olyan elbeszélőkről is meg kellene emlékezni, mint Závada Pál Jadvigája és Roszkos Erkája vagy Pályi András Éltemjének nő-narrátora.

9

Séllei Nóra, i. m., 13. o.

10

„Népszerűségének egyik nyilvánvaló titka úgynevezett izgalmas meseszövése, amely kétségtelen hiánycikk a mai igényesebb világirodalomban. De a »meseszövés« szó nem fejezi ki eléggé írói képességének azt az elemét, amely alapfokon és legfelső fokon is olyannyira szükséges az igazi regényhez: a szerkesztőerőt, a konfliktusok elhelyezésének érzékét. Szabó Magda szerkezetei kiválóak, kivételesen szakszerűek az erre nem nagyon hajlamos magyar irodalomban. Nem az a fajta író ő, aki helyett az élet írja meg a regényt; ő bizony megvágja az anyagát, könnyed mozdulatokkal megstuccolja, széthömpölygeti, összerántja (…) Szabó Magda nem stílus-író; szerkesztő író. És amit távlatos szerkezeteiben közöl (…) anyaggazdagsága, társadalomrajzának közvetlensége, történelmi fordulók és intim szobabelsők, drámák és színes kisrészletek természetes egymásba áramlása." Nemes Nagy Ágnes: „Szabó Magda köszöntése", in: „Majd ha megfutottam útjaimat". Szabó Magda köszöntése, a Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása, Budapest, 1997. (35-36. o.)

11

Erre a legkitűnőbb példa a Für Eliséből, hogy a gimnazista lányok a baráti Ausztria felajánlkozó fiatal polgárai közül választhatnak levelezőpartnert a német nyelv gyakorlása céljából. Az álmodozó Magdolna azonnal üstökön ragadja az alkalmat, nem törődve apja gyanakvásával, s nem utolsósorban egy romantikus kapcsolat reményében, levelezni kezd egy Fritz Lehner (később Wilhelm Lehner) nevű fiatal bécsi kereskedővel, s bár a levelezést meglehetősen érdektelennek találja a konyhafelszerelési tárgyak kereskedőjével, osztálytársnői előtt mégis alkalmas ügy a dicsekvésre. Néhány évvel később Bécsben kiderül, hogy nyoma sincs Wilhelm Lehner kereskedőnek, Magdolna éppenséggel Lehner századossal állt levelezésben, akit a trianoni Magyarországról szóló információszerzéssel bíztak meg, huszadmagával - a titkosrendőrség frivolitása. („Lehner utolsó lapja Hitlert ábrázolta valami egyenruhában, ez is bosszantott, én valami képeslapot kértem tőle, de Willy Forstról, aki nagyon megtetszett nekem valamelyik filmjében." - 393. o.)

12

A Szextett című kritikai beszélgetéssorozatban is (2003. április 11.) - a Litera internetes folyóirat tudósítása szerint - felmerült ez a kérdés, melyet a szerző végül úgy döntött el, hogy a beszélgetés végén a hallgatóságnak megmutatta Cili unokáinak fényképét. Ez a gesztus igencsak meglepi a Für Elise olvasóját, hiszen Szabó Cecília a regényben elbeszéltek szerint fiatalon, utód nélkül hal meg - akkortájt, amikor Magdolna harmadéves az egyetemen, tehát úgy 21 éves korában - („Cili egyébként gyereket várt, mikor meghalt", 321. o.), s bár Cili férje, anyósa és sógora későbbi élete is felvillan még a regény oldalain (320-322. o.), szó sem esik gyermekről.

13

„Emberben mérem a világot" (Földes Anna beszélgetése Szabó Magdával), in: Ne félj!, id. kiad.

14

S akár a Für Elise Cilijéről is olvashatnánk tovább az Ókútat: „(…) Barátságunk előzmény nélkül, egyszerre tört ki, mint valami betegség, és forrasztotta össze figuráinkat oly határig, hogy - miután mindig együtt voltunk láthatóak - akik nem ismertek bennünket, azt gondolták testvérek vagyunk. (…) Agancsos mindent azonnal értett, ami az életemben fontos volt (…) tudta követni, velem együtt csinálni, sőt tovább fejleszteni fantasztikus játékaimat, ugyanolyan morfinista szenvedéllyel, mint én." In: Szabó Magda: Ókút, Magvető, Budapest, 1970, 293-308. o.

15

„Ez a kanapé a nevelt testvéremnek, Agancsosnak a birodalma volt, azt vittük ki neki hálóhelyül, amikor nálunk aludt." In: Ne félj!, id. kiad., 218. o.

16

„Egy életművel feleltem…„ Kérdések Szabó Magdához. Aczél Judit interjúja, In: Európai Utas, 2002/48. A már említett Ne félj! című kötetben a Für Elise tervét illetően jó néhány beszélgetés olvasható (a legkorábbi 1987-ből, már a végleges regénycímmel), melyek szerint a megírandó mű az írónő bécsi életéről szól majd: „A harmincöt és harminckilenc közötti végzetes esztendőkben én láttam az emberi reakciókat. És az riasztó. Ezért kell megírnom a Für Elisét" („Meg kell írnom a Für Elisét", 1992. In: Ne félj!, id. kiad., 268. o.) A beszélgetéseket olvasva úgy tűnik, a korábbi szerzői elképzelés szerint egyértelműen egy önéletrajzi munka lett volna ez könyv.

17

„E memoárokat lassacskán, év hosszú során át gyűjtöttem össze. Az olvasók egy része, miután folyóiratok hasábjain találkozott velük, kitalált történeteknek vélte őket. A feltételezés, hogy én »költöttem őket«, meglepően gyakori még ismerőseim körében is (…) Miközben e memoárokon dolgoztam, gyakorta azt kívántam, bár költött történetet írnék. A kitalálás kísértése erős volt, különösen ott, ahol elmosódott az emlékkép, ahol emlékszem ugyan az esemény lényegére, de a részletekre (...) már nem. Néha engedtem a kísértésnek, például a párbeszédeknél. Jó memóriám van, ám nyilvánvalóan nem tudok felidézni hosszas párbeszédeket, melyek évekkel ezelőtt hangzottak el. Csak néhány különálló mondat él bennem tisztán (...) A leírt beszélgetések többnyire költöttek (...) Azután vannak részletek, melyekről magam sem tudom, hogy költöttek-e. Rémlik, hogy emlékszem rájuk, de nem vagyok meggyőződve róla (...) Normális körülmények között szüleink azok, akiktől nem csupán családunk történetét tanulhatjuk meg, de akik kiigazítják gyermekkori emlékképeinket, mondván, hogy ez nem történhetett úgy, ahogy mi elképzeltük, az viszont megesett velünk, pontosan úgy, ahogy emlékszünk rá..." Mary McCarthy: Egy katolikus leány emlékezései, Zilahy Judit (ford.), Európa, Budapest, 1968. 5-7. o.

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003, 417 oldal, 1800 Ft