Úgy is lehet látni, hogy Petri, bármennyire idézte is az „elátkozott költő" gesztusait, tulajdonképpen nem járt rosszul költeményei fogadtatásával. Annak idején - mint közismert - Vas István, a legnagyobb tekintélyű költők egyike vezette be verseit; majd amikor nem sokkal később a kötete is megjelent, egy-egy lapban valóságos és érdekes elemzéseket lehetett olvasni róla, sőt a hivatalosság némely, már vagy még nem egészen megsüketült kritikusa is megpróbálta, ha fárasztó és mosolyogtató mutatványok árán is, de elismerni az értéket. Azután következtek az évek, amikor Petri a szamizdatot választotta, méghozzá annyira következetesen, hogy verseinek nagy része az akkori normák szerint valóban semmilyen közkeletű folyóiratban nem jelenhetett meg. Ezzel elvesztette ugyan olvasóinak legnagyobb részét, de a lelkesedésnek és a szolidaritásnak olyan jeleit kapta, amelyek keveseknek (normális időkben senkinek nem) jutnak osztályrészül, mindenekelőtt azoktól, akik a verseit, sőt a kötetét sokszorosították, és tágabban azoktól, akik olvasták és esetleg szintén szamizdat publikációban értelmezték - ha úgy tetszik, ekkor már legendája is lett. Aztán elkövetkezett a dicsőség majd két évtizede: a kommunista rendszer még nem is dőlt meg, de annyira erőtlen és értelmetlen lett, hogy beszélgetések és kritikák jelentek meg a költővel és a költőről; majdhogynem minden hivatalos elismerést megkapott, de verseit tüntetéseken idézték és felolvasásain tömegek szorongtak (nem tagadom, én ezeket a megnyilvánulásokat teljes egészében a politikai közegnek tulajdonítom, és valamennyire bizarrnak is tartom őket, mivel ahogy én olvasom, nemhogy bármilyen néptribun-hatás idegen a költészetétől, de még a közösségteremtés genuin lírai gesztusától is lehetőség szerint eltávolodik - de hát persze vannak hasonló esetek a líra történetében, az első világháborúban a katonák állítólag George verseit és Rilke Kornétás-novelláját vitték magukkal a hátizsákjukban); és aztán még az életében nagy és komoly elemzések jelentek meg róla, halála óta pedig, úgy látszik, legendája még inkább erősödik, és ezzel együtt persze nagyon sok átfogó vagy a részleteket taglaló tanulmány íródik.

A róla szóló értekezések alapvető kategóriái tulajdonképpen már egy ideje ismertek: személyesség vs. személytelenség, politikai költészet vs. privát líra (mivel az ő életműve vonatkozásában a történelmi fordulat semmi esetre sem csak háttéradat, lírája kihívóan a kommunista rendszerrel szemben jött létre - de ennek a szembenállásnak a valóságos tartalma messze nem csak a szokásos értelemben vett politikai tiltakozás; így az is jogos megállapítás, hogy Illyés óta ő volt az első politikai költő, és az is, hogy egyáltalán nem volt politikai költő), továbbá hagyomány vs. teljes hagyománytörés, illetve lírai szólam és nem-lírai diskurzus. Az antinomikus párokhoz hozzárendelődött aztán még egy kategória, amelyiknek különböző verziói azt hivatottak fogalmilag megragadni, miként lehetséges, hogy az életmű a hajdani antológiában publikált első verstömbtől kezdve mégis épp rendkívüli egységével hatott: Petri lírája a bahtyini travesztia, illetve a romantikus irónia, illetve a lírai ellenbeszéd jegyében íródott. (Közbevetem: e három kategória közel áll egymáshoz, ha akár, mondjuk, bármilyen imitatív vagy expresszív természetlírával, akár, mondjuk, bármilyen organikusan elképzelt, illetve elgondolt lírai világteremtéssel állítjuk szembe őket - de csak ebben az értelemben felelnek meg egymásnak, egyébként sokban különböznek, Bahtyin például expressis verbis elutasította, hogy fogalmát akár csak közelítsék is Schlegeléhez. Én mindenesetre Margócsy elemzése nyomán az első és az utolsó versek két nagy korszakára a „romantikus irónia" kategóriáját, és semmiképp sem Bahtyin ’travesztia’ kategóriáját tartom találónak.)

Bizonyos, hogy ama első verstömbben, majd a rákövetkező és tökéletesen egyanyagú első kötetben a lírai megszólalás következetesen megvalósított deformációjával hökkentett meg. Mint azóta többek között saját kommentárjaiból közismertté vált, ez annak idején számára elsősorban azt jelentette, hogy József Attila hagyományával kellett szembenéznie; s ezt olyan radikálisan vitte végig, hogy nem is írt, mígnem (Várady Szabolcs példájának segítségével) egy másfajta versalkotás lehetőségét meg nem találta. A gyakran használt fordulat helyett, mely szerint a költő ‘teljes vértezetben lépett fel’, inkább azt kell írnunk, hogy a költő egy teljesen átgondolt és teljesen antinomikus líraképzettel lépett fel. Úgy látszhatott, mintha még mielőtt egyetlen sort leírt volna, kidolgozott magának egy semmi esetre sem priméren lírai jellegű ihlethelyzetet, illetve költő-képzetet, és mindig abból kiindulva alkotta meg a verseit. Egyáltalán nem utasította el egészen a hagyományt; hanem épp hogy következetesen visszautalt rá, verseiben jól felismerhetők még a vallomásos vagy az érzelmileg motivált leíró líra alapgesztusai is, mint ahogy metaforáiban is állandóan felsejlik az elemek organikus elrendezése (máris sokatmondó, hogy határozottan kedvelte ezt a feltétlenül szintetikus karakterű szóképet). Ám azért idézte fel a hagyományt (még egyszer nyomatékosítom: legalábbis a mai olvasat szerint meglepően tisztán és következetesen), hogy egyszersmind kérdésessé tegye az érvényét. Emlékeztetőül három idézet: „…csak belebonyolódom mindenbe" (Egy öngyilkos naplója), így a vallomásos kezdet, „nap röntgenezi a platánok / leveleit" (A napon), így kezdődik a természet egy kivételes pillanatának a leírása, „s az egész / illanó por lesz, rebbenő penész, / mely bársonyosan csillámlik a fényben" (A szerelmi költészet nehézségeiről), így egy találkozás drámájának képi megjelenítése. A versek mindegyike tulajdonképpen magának a helyzetnek a magyarázatául íródott. Költészete mindig is megőrzött bizonyos kifejtő-demonstratív karaktert - nem hiába vonzódása a magyar politikai líra áttetsző és példázatos versei vagy (egész más hangfekvésben) a latinitás iránt; miként megőrzött bizonyos hermetikus karaktert is - nem hiába a rengeteg vers saját maga vagy más költők versírásáról.

De feltétlenül szükséges, hogy ez utóbbi két állítást rögtön olyan erősen megszorítsuk, hogy akár érvényüket is vesztik: mert a kifejtés, a demonstrálás versíró gesztusa olyan állapotra vonatkozik, amelyik eleve kívül marad bármilyen magyarázaton (durván szólva: egy öngyilkosság éppúgy, mint nemzedékek történelmi hitelvesztése, de végül a sikeres szerelem is éppúgy, mint egy ifjúkori fénykép); és, ettől nyilvánvalóan nem függetlenül, a költészetre vonatkozó meditációk kivétel nélkül mind a versanyag kakofóniájáról és szubsztancianélküliségéről szólnak (Catullus tükörképében a költő facies hypocratica-ját látja meg, saját alkotásai pedig olyan „kelyhek", amelyek nemhogy egy nemes alakzatban felejtetnék el a sokféle értelmetlen tárgyakat, hanem éppen hogy megőrzik őket nemtelen megjelenésükben) (Kivagy, Catullusom; Egy versküldemény mellé). Petri a lírai szöveget nyilvánvalóan nem érzelmileg határozza meg (nem hiába kezdi sok versét, félreérthetetlenül osztentatív módon, egy állítással, és ha lehet, megszorító vagy negatív állítással), és szövegének menete nem a képzelőerő teremtő útját követi (annál inkább nem, mert gyakran már a kezdőponton „kifakul[t]", „szétomolt" elemeket idéz fel) (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből); de még tovább: nem is egy eszme átvilágított és koherens konstrukcióit hozza létre (mivelhogy épp egy ilyen eszme bárminő fikcióját szünteti meg és rombolja le verseinek kezdőpontján, vagyis eleve ezen az eszmén, illetve ezen a gesztuson túl íródnak). Lírájának mindent mintegy előzetesen meghatározó központi szava, illetve központi gesztusa épp azért hat távolinak attól, amit priméren lírainak szoktunk nevezni, mert akként ideologikus, hogy önellentmondó is. Hiszen ideologikus ihletésre sok példát ismerünk, Horatiustól Schillerig, meg későbbről is - és mi más például a Leucone-óda vagy A harang, mint jól követhető lírai logikával kifejtett magyarázat?; ám Petri magyarázatai, akár egy lineáris logika, sőt gyakran egy lineáris történés fonalán, akár képek és kommentár (helyenként talán a barokk allegóriák példájára komponált) variatív sorozatában vezeti őket, tulajdonképpen a szöveg legelső képétől, leírásától, illetve állításától kezdve éppen bárminő ideologikus ihletettségnek, mert bárminő ideológiának a hiányát, vagyis végül bárminő magyarázatnak a lehetetlenségét állítják és demonstrálják. Hermetikusan költészeti kategóriákban (amire, ismétlem, az életmű feltétlenül feljogosít) az önellentmondás még tisztábban fogalmazódik meg: amennyire verseit jellegzetesen diszkurzívan, magának az érvelésnek és az elbeszélésnek a menete, ő úgy nevezi, „a felismerés fokozatai" szerint határozza meg, bennük mindig bármilyen organikus lírai diskurzus lehetetlenségét tematizálja, vagyis ismerteti fel. (Nyomatékkal jelzem, hogy ezzel az interpretációval Radnóti Sándor Petri-tanulmányainak központi állítását törekszem továbbgondolni.)

Egészen bizonyos, hogy Petri tudatosan belekalkulálta ennek az alapvető defigurációnak a meghökkentő hatását a verseibe (helyenként akár expressis verbis meg is fogalmazta, de az ilyen többszörösen reflexív szöveg sok mindent elvisel). Nem hiába a sok szerelemről írott vers, amelyek természetesen legkevésbé sem ’szerelmes versek’, illetve abban az értelemben azok, hogy (miként éppen T. S. Eliot kifejtette, akinek a költészete közismerten befolyásolta Petri magáratalálását) átírják a hagyományt. A továbbiak előtt íme, egy idézetsorozat: „Térdet fejet neki hajték, kin ő csak elmosolyodék." (Balassi); „ Istenségnek látszó / Csalfa, vak Remény!" (Csokonai); „S szeretni tilt az ész / Letünt remény után." (Vörösmarty); „Rózsa mindig nyílnál, el nem is virulnál!" (Arany); „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak." (Ady); „Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom, / hogy azt hihetném, meghalok bele." (József Attila); „a zene hasonlit ra, de semi se hasonlit ra, ertem, hogy nem er ra / viszajoni, nem is tudhat, ot egesz mas dolgok vanak nekem hiany ez, ö." (Tandori); „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen." (Petri) A hagyománysor félreérthetetlen (még ha azelőtt rejtve maradt is): Petri a szerelmi lírának azt a vonulatát tette láthatóvá, illetve folytatta, amelynek a versei nemhogy a szerelmet magát vonják kétségbe (azt tulajdonképpen nem is), hanem a szerelemről való szólás érvényét. Ekként viszont nem másról és nem kevesebbről szólnak, mint a költői létnek, vagyis magának a létnek a lehetetlenségéről. Így lehet megérteni Márton László kivételesen élesszemű észrevételét, amelyben azt fejtette ki, hogy utolsó korszakában Petri saját maga lebomlását tette verssé. Márton Adyhoz hasonlította (jól tudván persze, hogy Petri Adyt csodálta, de még talán a csodálatánál is erősebben magától idegennek tartotta, számos nagynak mondott versét egyszerűen elhibázottnak ítélte, és nem szerepeltette a példázatos politikai költők között sem); maga Petri pedig ebben az utolsó korszakában többször és nyomatékosan hangsúlyozta közelségét Tandorihoz.

Valóban, egyik utolsó mondata elé - „De többé már / nem ismétlem meg maga / m." (Jutalomjáték) - éppúgy oda lehetne írni Ady valamelyik sorát, például: „Tompán zúgnak a kaszárnyáink" (Üdvözlet a győzőnek), mint Tandoriét, például: „jövök, írom ezt; jön, érint a tolla." (Napfény egy üres szobában) Innen tekintve azonban még fontosabbnak vélem, hogy saját első kötetének akárhány sorát is elé lehetne írni, például: „Gyakran úgy ébredek, mint halálom után" (Reggel szoktál jönni), mint ahogy a fentebbi, Balassival kezdődő idézetsorozat is ebben a perspektívában kaphatja meg az igazi jelentését.

Ez az igazi jelentés pedig, legalábbis nekem most úgy tűnik, a deformáció utolsó fordulatából, a magyarázat végső értelméből adódik: s ez nem más, mint éppen a lírai szólás és a lírai személyiség nagy, mondhatni, anakronisztikus erejű állítása. Esszéisztikus asszociációval szólva: éppen ebben a magát és a világot egyként szétmaró költőben, vagyis költészetben érzékelhető állandóan a fájdalmas, idegen-magányos önmagáramutatás schuberti gesztusa. (Nem döntő, de azért nem is érdektelen, ismert tény, hogy Schubert egész életét, sőt akarata szerint még a sírbaszálltát is elkísérte.) Másképp, még mindig kevéssé tudományosan: volt-e még magyar költő Ady óta (újabb adalékként az ambivalens viszonyhoz, mellyel Petri őt olvasta), aki ennyit és ilyen közvetlenül saját magáról, illetve saját költeményeiről verselt - nem ok nélkül vállalta egy beszélgetésben, hogy „par excellence lírai költő". (Amivel egyszersmind határozottan eltávolodik például T. S. Eliot vagy másfelől például Kálnoky életművétől, akik egyébként közel vannak hozzá, az előbbi kivételesen fontos, felszabadító hatással volt rá.) Sok tanulmány fejtegeti, hogy költői személye egyáltalán nem biografikus értékű, Várady Szabolcs olyan messzire megy (azt hiszem, joggal), hogy a klasszicizmus példázatosságának örökségét ismeri fel benne, míg mások szerint ennek a hagyománynak az utolsó morzsáit tette verssé (ami prediktív értékű, és ezért a művészet vonatkozásában különösen vitatható megállapítás), vagy éppen költői személye igenis biografikus, de azért, mert az életét a lírája értelmében példázatossá tette (ez a legutóbbi áll legközelebb ahhoz, ahogy beszélgetésekben Petri saját magát értelmezte - de ez nem döntő érv). Akárhogy látjuk is, bizonyos, hogy az annak idején (nem okvetlenül érthető, de követhető módon) sokat vitatott tétel, hogy Petri lírája a költői személyiség megszűnését fejezné ki vagy tükrözné, végérvényesen tárgytalannak és érvénytelennek tűnik: mert ha egész költészetét az első szótól, sőt az első szó előttől kezdve a lírai én megszólalásának radikálisan elgondolt defigurációjára építette is, és ezt a defigurációt olyan következetesen vitte is véghez, hogy a képzelőerő elemeinek a trópusaiig hatóan megszüntette az organikus alakzatokat, vagyis ha diskurzussá, magyarázattá alakítva a verset, éppen a diskurzusnak, végső soron a költői létnek a lehetetlenségét magyarázta is - mégis: klasszikus öntudattal vonta bele saját magát a szövegbe, és mutatott rá mindig arra a költői én-személyiségre, aki a defigurációk és visszafordítások antinomikus alakzatát létrehozta; másképp, nyílt paradoxonnal: mert ha az „én"-t illúziónak tartotta is, ezt az illuzórikus „én"-t a naiv én-költők állandó gesztusával helyezte előtérbe. (Még egyszer: nem hiszem, hogy könnyen lehetne az újabb magyar lírában költőt találni, akinek szerelmes verssora ilyen tökéletesen beleiilik a magyar szerelmes líra egyik emblematikus hagyománysorába. És a filológiai tisztesség kedvéért hozzáfűzöm: már 1991-ben közzétett pályaképében Fodor Géza valósággal ingerülten félretolta az elhibázott tételt.)

Még attól se riadnék vissza, hogy azt írjam: saját magát, vagyis az alkotót és az alakzatot magyarázta; de persze annak teljes lehetetlenségében. (Ennyit az autochton lírai ihletés és a nem-lírai diskurzus alternatívájáról.) És akkor egy még sokkal erősebb állítást is leírok: alig van magyar költő (valóban, Adynak voltak ilyen vonásai, és persze József Attilának, de mást már nehéz volna itt megnevezni), akinek a művében a poétikai és az egzisztenciális kérdésfeltevés, illetve alkotás (igen, alkotás - mert hiszen saját maga állította, hogy életét példázatosként kereste és alakította) ilyen közel jutottak egymáshoz. Kezdeteitől, nevezetesen Vas István sokszor emlegetett beköszöntő szövegétől kezdve a még az életében megjelent teljes pályaképig sok elemzésben vitatták, hogy mennyire történelmileg kondicionált (vagyis múlékony) és mennyire alkati a szkepszise és a pesszimizmusa. Az életmű lezárta után, azt hiszem, ezt másképp, ha úgy tetszik, kegyetlenebbül kell fogalmaznunk: a lehetetlenség kihívásának - számára: magyarázatának - volt a költője. (Idéznem kell Tarján Tamás igen erős megfigyelését, aki az első kötet „költői magatartása" kapcsán „egyfajta vereséghelyzet"-ről írt.)

Ma már a kritika közhelye, hogy két nagy korszaka volt, az első és az utolsó verseké. Az első korszak versei egy történelmi, ámde egyszersmind emberi lépték szerint örökkétartó Gólem világrendjében, illetve világrendje ellen íródtak. Akármi is a közvetlen témájuk, kivétel nélkül mindegyikben azt magyarázzák, hogyan torzítja el (s még inkább: hogyan torzult el már végérvényesen) az emberi élet a mindennapi cselekedeteiben éppúgy, mint a lángolásaiban, tárgyaiban és tájaiban éppúgy, mint a zsigereiben. (Ennyit a politikai költészet és a privát-líra alternatívájáról, amelyet, ahogy ezt ma már világosan látjuk, Petri éppen hogy teljességgel érvénytelenített, ez az első kötet egyik meghatározó törekvése; később egyébként, könnyebb ihletű verseiben, néha elszórakozott vele, hogy bizarrul keverje például a szerelem és a mindennapi politikai események szókincsét.) Ismétlem, a kritika közhelye, hogy a harmadik kötettől kezdve (Örökhétfő, 1981) érdektelenebb korszak következett. Meglehet, hogy ezt a változást valamilyen elemzésben a művészi ihlet ugyancsak sajátos, hogy ne mondjam, perverz természetének újabb illusztrációjaként fogják emlegetni, végre is azzal (azért?) vált kevésbé eredetivé a lírája, hogy (mert?) a sűrű szkepszisből, amely bármilyen feloldást eleve és aztán többszörösen újra és újra elhárított, mégis a megélhető élet, alkalmasint a mindennapok groteszk történései felé fordult. Itt most inkább másképp fogalmaznék: valószínűleg azért (is), mert megérezte, hogy a Gólem talán nem is örökkétartó, sőt mintha hanyatlana, és egyáltalán nem sebezhetetlen, az illúziótlan és lucidus magyarázatok helyett után költészetének alaphangját a paródia és a persziflázs felé tolta el, mondhatni, megint csak a zsigerekig terjedően, mert hiszen szerelmeiről sem tud szarkazmus nélkül írni, még arról a szerelméről sem, akinek önkéntes halálában mindig vétkesnek érezte magát. De jelzem az egyetlen kivételt, éppen a vegytiszta politikai versek köréből - de hát ez a kivétel a múltra vonatkozik: a Nagy Imre-verseknek egyike se ünneplő emlék-óda (de hát ünneplő ódát Petri, gondolom, meg se tudott volna írni, a Solidarnoœć vezetői is hiába rendeltek tőle harci indulót…), hanem egy ugyancsak esetleges alakot idéz fel - de végül mégis feltétlen hódolattal, épp mert esetlegességében vállalta a hős szerepét, amelybe nemcsak önszántából, de nem is attól függetlenül belekerült, hogy aztán időtlen érvénnyel valósítsa meg.

Nem tudok ellenállni a kínálkozó fordulatnak: ezzel a legutóbbi mondattal tulajdonképpen le lehetne írni Petri utolsó korszakának, szerepvállalásának és nagyságának költői magatartását is. Vas István sokszor idézett mondata arról, hogy Petri egyszer majd túllép ifjúi pesszimizmusán, mégis eltévesztettnek bizonyult: mert a saját, igazi költészetéhez akkor talált vissza, amikor bizonyossággal közeledő halálának ismét és most aztán gyógyíthatatlanul lehetetlen kihívása ihlette. Lírájának a koordinátái nem változtak meg, hiszen az első kötet is jellegzetesen szereplíra, a magyarázat átgondolt és mindent eleve meghatározó szóláshelyzetének (én-) szereplírája. Ezekben az utolsó versekben pedig, lucidusan, de persze fájdalmasan is (mert hiszen a kettő sohase volt a számára nemhogy antinomikus, de még alternatív se) ennek az én-szerepnek a kényszerű befejeztéről alkot lírai diskurzust. Nyomatékosítom: nem az első korszakban, amikor a magyarázatok szóláshelyzetét a maga számára felfedezte és kidolgozta, hanem ebben az utolsó korszakban távolodott el legmesszebbre az autochtonnak tekintett lírai megnyilatkozástól, méghozzá egy furcsán kiélezett kettősséggel: mert míg egyrészt soha nem írt ennyi lírai pillanatképet, némelyikük valósággal sóhajszerű, másikuk ironikus epigramma (és ha messze nem mindegyikük remekmű, van az is közöttük), másrészt hosszabb kompozícióit egészen szokatlan mértékben az érvelő-kifejtő prózára jellemző eszközök is meghatározzák, sőt egyik versébe nemcsak (éppen poén gyanánt) egy négysoros, tisztán prózában fogalmazott lábjegyzetet írt bele, hanem még egy litterán, vagyis betűn kívüli elemet, egy rossz sorminta-vonalat is beledolgozott (amelyik a tetejébe még bármiféle vonal-jelentésen is kívül van, mert egy pontos értelmű szinusz-görbe helyett kerül bele a szövegbe). Ezt a verset, amelyik egy hajdani tanár gúnynevét, a Proton címet viseli, s amelyben tehát még a nem-literáris elem is nagyon literáris értelmezést kap, és még tovább, amelyben a „hős" szó expressis verbis szerepel (de itt kétszer is, és még az is lehet, hogy az egész életműben csak itt írta le a szót, a Nagy Imre-versekben mindenesetre nem fordul elő), különösen jellemzőnek vélem - és sietek hozzáfűzni: a költő egyik legnagyobb versének (ma azt hiszem: a legnagyobb versének), korszakos remekműnek tartom. A szöveg menete szerint egy határozottan epikus színezettel előadott esemény- vagy anekdotasorozatot beszél el egy régi férfiú alakja körül, illetve önnönmaga ifjúkori alakjának és e paptanárnak a találkozása körül, ahogy ez a találkozás a paptanár már réges-rég bekövetkezett és önnön közeledő halálának a tudatában felidéződik. Ne gondoljuk azonban, hogy ez az alkalom, ez a khairosz különösebb érzelmi kiáradásra ihletné a költőt, ellenkezőleg, alighogy közvetlenül és pontosan rögzíti, mi indítja versírásra, máris ugyancsak súlytalanul elkezd elmélkedni a halál megfoghatatlanságáról, illetve a fizika tudományának értelmében vett definiálhatatlanságáról; hogy aztán a folytatásban az ugyancsak kevéssé lírai természetű anyagot, tehát az emlék-eseményeket és a kommentárokat a recitativo-ra emlékeztető, a teljes szabálynélküliség határán egymásra következő mondatokban és sorokban adja elő. És mégis! - ez a csaknem szeszélyesen végigvezetett recitativo kikezdhetetlenül egységes, ugyan nem a khairosz megszentelt érzelmeinek és képeinek a révén, hanem a halálközeli emlékezés következetesen kitartott-distanciált előadásának az erejével. Ha úgy tetszik, filozofikus vers, és mindenesetre metafizikus (nem hiába szerepel benne, akárhányszor profanizálva is, „az úristen" és a „kereszt", meg hát a „hősies" pap-tanár) abban az értelemben és abban a magasságban is, ahogy Kosztolányi vagy Kavafisz vagy éppen Horatius versei azok, és lírai karakterét ez a filozofikus látás- és építésmód adja meg: mert ennek jegyében nemcsak minden egyes szó és minden egyes írásjel, sőt: magának a halálnak a bekövetkezte kerül bele a bizonytalan értékek végül mégse szeszélyes sorozatába, hanem legfőképpen a két nem-hős, a hajdani paptanár és a hajdani én-tanuló kétféleképpen és összeegyeztethetetlenül esetleges alakja válik kétféleképpen és összeegyeztethetetlenül „hős"-sé; mondjuk úgy: az egyik az isteni világban a „helyét" ismerő és minden másra megvesztegethetetlenül vak magatartás „hős"-évé, a másik az isten nélküli világban a „helyét" soha nem találó, minden zárt magatartásra vak, és ezért rossz utakon (például ezzel a prózai lábjegyzetben kicsattantott verssel) örökké kereső magatartás „hős"-évé. Meggyőződésem szerint erről az egy versről hosszú tanulmányt lehetne írni; és ez a tanulmány éppen azt világíthatná meg, ami Petri életművének leginkább lehetetlen kihívása (de legnagyobb rejtélye is): hogyan teremtett meg nem lírainak hagyományozódott elemekből egy modern és feltétlenül lírai szólást.