R. S. születésnapjára

Kényszerítenem kell magam a meccsjárásra, nem megy magától, élvezetből, szenvedélyből, ártatlanul, az élet iránti szeretetből, de könnyen megy, mert munkaként tudom elszámolni a főnökömmel. Aki én vagyok. Kellemetlen alak. Azt mondta egyszer a Flaubert mamája a fiának, hogy fiam, megkeseredett a mondatok utáni hajszában a szíved. De miért is említem ezt? Mindegy. Épp az unokaöcsém meccsére indultam volna, amikor csöngött a telefon.

Csöng a telefon, és egy barátságos, ismeretlen német hang azt mondja a kagylóba, hogy indulna éppen egy magazin, melynek a címoldalán egy bizonyos Heidi Klum volna, és hogy ő, a hang gazdája, milyen jó ötletnek tartaná, ha én találkoznék Heidivel (ahogy a szürrealista szépségdefiníció szól: Heidi Klum találkozása a Béke-díjjal a boncasztalon), és ezt aztán hosszan ecsetelte, milyen remek kis írást rittyenthetnék én ebből az élményből és így tovább, és így tovább. Miközben az ecsetelésből igyekeztem kihámozni, hogy ki is lehet Heidi Klum, elfogott a kelet-európai kisebbségi érzés, mennyire más világokban élünk, mennyire más kulturális referenciák közt… Rémlett valami, először arra tippeltem, hogy Heidi Klum híres gerelyvetőnő, már a mamája is az volt, de a német demokratikus sportvezetés a gonoszlelkű Honecker utasítására doppingolásra kényszerítette (a mamát), aki ettől nagyon meghízott, inni kezdett, és látni se akarta a kis Heidit, aki így egyedül maradt a világban, de nagy akaraterővel íme elérte, hogy rajtam kívül mindenki ismeri a nevét. Vagy mégis inkább jó tollú, fiatal novellistanő, az új berlini nőhullám vagy hogy is. Mintha találkoztam is volna vele a lipcsei könyvvásáron.

Kis csönd támadt a vonalban, amikor minden erőmet összeszedve meg mertem kérdezni, hogy kiről is beszélünk. Nem örültem ennek a szakadéknak, amely így Heidi Klumban testet ölteni látszott Kelet és Nyugat között. Igaz, akkor e modellált testről még nem tudtam semmit. A hang továbbra is lelkes maradt, hogy ez mennyire fantasztikus, egy raritás, ez, ha lehet, még jobb, egy szűz kéz, hát hol találna ő ilyen szűz kezet most Németországban vagy egész Európában. Minthogy nem nagyon tudtam, miről is beszélünk már vagy egy fél órája, nemet mondtam.

Amit azonnal megbántam. Azóta mindenkinél Heidi után érdeklődöm (ha ismerik, büszke vagyok, mintha a húgomról volna szó, ha nem ismerik, megvetően elhúzom a szájam), az internetet böngészem, és ha felbukkan Heidi attraktív fotója, primitív Internet-intelligenciám következtében mindig váratlanul, akár egy lórúgás, hevesen megdobban a szívem.

Hibáztam, szakmai szempontból is, Heidi Klummal kéne ezekre a meccsekre járnom, nem az Olympia Stadionba vagy a Wembleybe, hanem abba a Drezda melletti kisvárosba, nem a VIP-páholyokba, hanem ácsorogni vele, a hibátlan coctail-ruhával (zöld flitterek!) a szemerkélő esőben, az agyagos pályaszélen, negyven, fáradt tekintetű hímmel együtt. Ahogy Heidi puha, csillogó tekintete befogja a pályát, a saras futballcipőket, a megvillanó stoplikat és a meggyötört férfiarcokat… Egyszer régen egy fiatal, híres színésznő (nagy színésznő lett belőle) azt nyilatkozta volt egy magazinfélének, hogy olvasta az egyik könyvemet, illetve pontosabban azt nyilatkozta, hogy ugyan a sarokba vágta, de még nem adta föl teljesen, úgy érzi, van a könyvben valami. Játékostársaim hetekig izgatottan tárgyalták „a dolgot", latolgatták a „lehetőségeket", az én személyeseimet, illetve azt a csodaszerűt, hogy esetleg kijönne ő maga megnézni egy meccsünket. Sötét tekintettel, komolyan mondták: végül is, Pepe (!), úgy érzi, van benned valami, nem? Mindig egy ütemmel később nevették el magukat, mint az még kellemes lett volna.

Az unokaöcsém tizenhét éves kora ellenére a felnőtt csapat kapusa, enbékettő, az azért már valami. (Az a csapat ez, ahová én végül is harminc évvel ezelőtt nem igazoltam át. Drámai körülmények között. Az esetet művészi formában a fiatal, attraktív színésznők által többnyire sarokba vágott regény dolgozza föl részletes műgonddal.) Persze a kapus az kapus, csak kapus, nem futballista. (Hülyeség.) Minden kapus őrült. Hangyás, flúgja van, nincs ki a négy kereke. Aki nem őrült, az nem is kapus, az csak „valaki, aki a kapuban áll".

Olvasom - és a fentieket nem tudom értelmezni -, hogy Camus 1930-ban az algíri Racing Universitaire kapusa volt. Ezt nem néztem volna ki belőle. Ha már a futballista megfelelőjét keresnénk, talán Bozsikot mondanám abból a régi nagy csapatból. (Kerüljük az 1954-es szám használatát!) Bozsik: kristálytiszta konstrukció, éles, kemény vonalak, semmi fölöslegesség, a játék lényegének, lelkének állandó, természetes, magától értődő kifejezése. De tévednénk, ha Bozsikban csupán valami elvont zsenialitást látnánk, mondván, élet az inkább Puskásban vagy Cziborban volt. Nem. A következő anekdotát nem elemezném, sapienti sat. Bozsik edzőként inkább szomorú volt, mint zseniális, a 60-as, 70-es évek fordulója ez, a magyar futball lefelé csúszásának kezdete. Bozsik nem értette, hogy a játékosoknak már nem minden a foci, és nem értette, hogy nem értik. És - tudhatjuk máshonnét - van, hogy kevés a szó. Egy ilyen alkalommal ez a finom úr, a középpálya nagy gentlemanje, Wembley láthatatlan hőse (a látható hősök Puskás és Hidegkúti voltak; az 1953-as 6:3-ról beszélek), állva megint egyszer tehetetlenül a csapata előtt, kigombolta a sliccét, elővette azt, amit onnét elő lehet venni, a Nagy Októberit, ilyenek maguk!, kiáltotta, ilyenek, mint a, s mutatta, hogy mi. Talán meglepődünk e harsányság láttán. De a nagyság sohasem finom, mindig brutális is. Ennyit Camus-ről.

És mintha Cambridge-ben Nabokov is kapus lett volna. Ez már érthetőbb. Érdekes véletlen (fölteszem, véletlen), hogy a magyarban a potyagólt lepkének hívjuk. A jelentős lepkész, Nabokov mindig úgy viselkedett, mint aki mindent tud. Vajon ezt is?

Állítólag Wojty³a is védett. De erről nem jut eszembe semmi.

Hamarabb értem ki a pályára, fölmentem a klubház emeleti büféjébe. Nem tagadom, van egy kevés gőg vagy büszkeség bennem, amiért olyan otthonosan érzem magam, otthonosan mozgok a pályák környékén. Nem hibázom; mindenesetre értelmiségi hibákat nem követek el: nem beszélem túl és nem hallgatom túl a jeleneteimet, és nem teszek úgy, mintha nem volnának jeleneteim, nem magyarázom a jelenlétemet: ott vagyok: itt.

Váratlanul ismerősre találok, a Kokóra (minden Kovácsból Kokó lesz), abból a régi csillaghegyi csapatból, ahol én voltam a csapatkapitány, ő meg az a fiatal ifista, akit a szakvezetés „nem kevés bátorságot mutatva beépített a csapatba". Kopaszodik, meghízott, kedvesen vigyorog. Vállat von, mintha kópéságot említene, kitanultam a masszázst, most én vagyok itt a masszázsozó. Hosszan beszélgetünk semmiről, kizárólag olyan mondatokat mondunk egymásnak, melyeket előttünk ezren és ezren elmondtak - és ez így van jól. Megéheztem, kérek egy hosszúlépést meg egy rántott húsos kenyeret. Váratlanul olyan bizalomgerjesztő kinézete van, mintha ember csinálta volna, mintha a büfésnő személyesen klopfolta volna a húst. Azért ez túlzás. Mily aggályosan megkülönböztetjük a magyarban a különböző arányú szódás borokat. Kis fröccs: 1 dl bor és 1 dl szóda, nagy fröccs: 2 + 1, hosszúlépés, más nevén fordított: 1 + 2, házmester: 3 + 2, viceházmester: 2 + 3, háziúr vagy nagyházmester vagy (Csongrád megyében) bivalycsók: 4 + 1, lakófröccs vagy kisházmester vagy tömbházmester: 1 + 4, polgármester: 6 + 4, mafla: 5 + 5. A szakirodalom másnaposságra az Újházy-fröccsöt ajánlja, amikor is szóda helyett uborkalét használunk; és ha nagy a baj, akkor kell a színész-fröccs: 2 dl szóda, az is langyosan. És így tovább. Van nyelv, amelynek a létezésre van sok szava, van, amelyiknek a fröccsre. Nem látom a különbséget.

A kenyér és a rántott hús is olyan hatalmas, mint „régen". Valahogy a rántott hús is nagyobb a kenyérnél, és a jó ropogós szélű, friss fehér kenyér is nagyobb a rántott húsnál. Majszolok, mint egy gyerek, iszom, mint egy felnőtt. Meghalt a Tibi, mondja Kokó, ezt is úgy mondja, mint a masszázsozást, kis vidámsággal, mint valamit, ami az ő leleményességét bizonyítaná. Karácsonykor még semmi, februárban temetés. Egyszerűen összeomlott a csontozata. Összeomlott! Ezt meg úgy kiáltotta, mintha ez a halott érdeme volna, utolsó figyelemre méltó teljesítménye.

Ez a kora tavaszi nap még gyöngécske, de már élvezhető, meg kell becsülni. A lelátónak tekinthető drabális betonlépcsőkön alig harminc ember gyűlt össze, a napos hely az ellenfél szurkolói közt van, oda állok. Látom messziről jönni az öcsémet, nem a futballista, hanem a kapus apja, a munkahelyéről érkezik, elegáns felöltő, nyakkendő, ezüstös haj, alig ismerek rá. Mindig meglep, hogy a testvéreim felnőtt férfiak. Meglep, de a múló idővel egyre kevésbé zavar: részint egyre erősebben beléjük látom az ismerős régit, részint ha ez kevés volna, a fantáziával besegítek: mint mindent, a testvéreimet is kitalálom. Jobbra-balra köszönget, mindenkit ismer. Ez már gyerekkorában is így volt, végigsétált az utcánkban (Budapest külváros, kertes házak, falusias tempó), megállt a szomszédok kerítésénél, és elbeszélgetett a felnőttekkel. Vajon miről? Soha nem fogom megtudni. Mindenkihez volt egy jó szava. Talán észre sem vették, hogy gyerek. Klasszikus sportszülő, minden meccsen kint van, idegenben is természetesen, fia minden mozdulatát figyeli és segíti és kritikusan elemzi. Kemény kézzel babusgatja a fiát - 24 órán át. Amiből rögtön látszik - ha máshonnét nem tudnánk -, hogy egy apa mindig macerás: ha passzív, ha aktív, ha sose viszi kirándulni a gyerekeit, az a baj, ha minden vasárnap kímélet nélkül újra meg újra föl kell fedezni a természet lefegyverző, egyszerű, figyeld csak meg, édes fiam, egyszerű!, szépségét, akkor az a baj. De ez inkább engem foglalkoztat, mint az öcsémet.

Érkeznek bemelegíteni a csapatok, az ifjú kapus szemérmesen kiint, látja és köszöni, hogy itt vagyunk. Amikor az ember így kifut a pályára, azt érzi, mindenki őt nézi. Ezért kell figyelni még a homlokráncolásra is. A finom intésre az apja teli torokból visszaüvölt, mintha idegen rajongók lennénk. A fiú bosszankodva legyint, és hozzálát a bemelegítéshez. Helyes gyerek; szívesen lennék neki meseszerű nagybácsija. Na ja.

Kérdem az öcsémet, próbálkozott-e már azzal, hogy egy-egy támadásnál elejétől fogva ne a csatárokat figyelje, hanem a kapust, akinek a kapuja felé a támadók a labdával rohannak. Hagyjál már a hülyeségeiddel, mondja figyelmetlenül. A kapus félelme a tizenegyesnél, teszem még hozzá, és nem teszem hozzá, Tandori fordítása. A „tandori" menne, a „fordítása" nem megy a környezethez. Ugyan, morogja ugyanúgy tovább, mintha egyszerre hallaná és nem hallaná, amit mondtam, nincs mit félni. A tizenegyest nem lehet védeni, csak rosszul rúgni. Ahogy elkezdődik a mérkőzés, mintha neki is elkezdődne egy előadás, egy nagyon ismerős és nagyon idegen hang beszél belőle: azonnal és folyamatosan szid valakit. A bírót, a partjelzőt, az ellenfelet, a mieinket, a drukkereket. A világot mint olyant nem: szidalomárja konkrét, hic et nunc. Tárgyszerűnek nem mondanám, inkább olyan, mint egy dallam, egy hangzás, egy sound. Mintha előre megírt szerep volna. És azonnal agresszív és támadó. Mintha nem is ő volna. De két kitörés közt nyugodt, nyugodtan köpködi a szotyola héjat az előttünk álló nyakába. Egy ártatlan szabálytalanság után oda is szól nekik, micsoda vidéki bunkóság ez, bazmeg. Azok váratlanul hallgatnak, vagy nagyvonalúak, vagy megijedtek az öcsém 190 centijétől. A mondat után bensőségesen felém fordul, kedvesen, mint egy titkot súgja: Ha most megfordul a pali, lerúgom a szívét. Tényleg, szívmagasságban állunk. Kis csodálattal nézek rá, hogy ilyen hülye. Oké, főnök, súgom vissza, de ne tévesszen meg, hogy ketten vagyunk. Boldogan néz. Én kissé kívülállóbb vagyok, mint szeretném. Már rég voltam meccsen, bele kell jönnöm.

Egy férfit figyelek egy ideje, szünet nélkül káromkodik, maga elé beszél, gyűlölködve átkoz valakit, olyan durván, olyan mocskosan, hogy alig elviselhető. (Pedig jó a tűrőképességem, minthogy szempontjaim kizárólag stilárisak.) Majdnem eltelik a meccs, mire észreveszem: a saját csapatát szidja. Nem akarom végiggondolni, hogy ez mit jelent.

Közben az öcsém is kipécéz magának egy saját játékost, kijelentvén, hogy az gyáva. (Valóban!) Ettől kezdve csinálhat az, amit akar, minden a gyávaságát támasztja alá. Ha dühödt bikaként felpofozná az ellenfél középpályás-sorát plusz a támadó felfogásban játszó bal bekket, az öcsém csak legyintene, tessék, most meg ijedtében pofozkodik. Nem azt mondja rá, hogy gyáva, hanem a szurkolói szótárból szolgálja ki magát, magasugró, mondja. Hogy tudniillik nem ütközik bátran, férfiasan, hanem ilyenkor fölugrik, nehogy eltalálják. Legalább tízszer hallom: kész magasugró! Nézd a magasugróját! Jobb, mint a Foszböri. De végigmondja az alapbölcsességeket is: egy kéz nem henc! Nincs kis falt meg nagy falt! Nem rossz kapus, de a gólt ő se védi! Ne a labdát nézd, a pályát! Nincs neki periférikus látása. Ez semmi nem volt, csak a hattyú halála. Később: na, ez volt a hattyú halálából az iszap.

Fiunknak nincs dolga, ezt szuverénül oldja meg, a gólt, amellyel vesztett a csapata, nem védhette. Ezt a Kahn se védte volna, mondja elégedetten az apja.